(Lk 13,10-17; Ef 6,10-17)
Lukács evangéliumában olvastuk, hogy volt ott, abban a zsinagógában, ahol Urunk Jézus tanított „egy asszony, akiben tizennyolc éve lakott a betegség lelke” (Lk 13,11). „Akit – az Úr Jézus szavai szerint – immár tizennyolc éve megkötözve tartott a sátán.”
Betegségnek, erőtlenségnek a lelke. Testi-lelki erőtlenségnek a lelke. Mégis, maradt az asszonynak annyi testi és lelki ereje, hogy – most így mondanánk – templomba jöjjön, hogy a templomi tanításokból, az imádságokból, az énekekből, Isten láthatatlan jelenlétéből vigasztalást és lelki erőt nyerjen. És reménykedjék Isten irgalmában és gyógyításában.
Ezért mondja Pál apostol az Efezusiakhoz írt levelében:
„Erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben” (Ef 6,10).
Az ortodox keresztségi szertartás voltaképpen egy lelki vitézi eskü Jézus Krisztus mellett. Pál apostol mintha ezt az esküt akarná felébreszteni bennünk, és arra buzdít, hogy egy lelki vitéznek fegyverzettel is kell rendelkeznie, hogy megállhasson a lelki küzdelmekben. Melyek ezek a fegyverek? Soroljuk csak fel, mi áll az inventáriumában?
„Álljatok ki tehát, felövezve derekatokat az igazsággal.” Az igazság: az igaz keresztény hit, amelytől nem szabad se jobbra, se balra letérni, amelyhez nem szabad semmit sem hozzátenni, sem elvenni, hanem tisztán kell megőrizni és megvallani, úgy, ahogy az apostoli egyház egyszer és mindenkorra ránk hagyta. Júdás apostol egyetlen levelében ez áll: „Küzdjetek a hitért, amelyet egyszer s mindenkorra átadtak a szenteknek” (1,3).
De mit ér az igaz, romlatlan hit, ha nem öltjük magunkra a megigazulás páncélját. Mi ez a páncél? Valójában, egyszerűen: az igazságosság, az igaz élet, mindannak a megcselekvése, életre váltása, amelyet az isteni parancs és tanítás elvár tőlünk.
Húzzatok sarút a lábatokra, „készen a békesség evangéliumának hirdetésére”. Minden kereszténynek, minden szavával és cselekedetével a békesség evangéliumát kell hirdetnie: ’Béküljetek meg Istennel, térjetek vissza Istenhez, és béküljetek meg egymással.’ Béküljetek meg egymással, de nem bármi áron: az igazság és a szeretet legyen közöttetek a békesség alapja. A kettő együtt.
„Vegyétek fel mindezekhez a hit pajzsát” Mi is ez a pajzs? Az Úr Jézus mondja: „Higgyetek Istenben és higgyetek bennem”; higgyétek, hogy „veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.” Higgyétek, hogy „e világon nyomorúságtok lesz; de bízzatok, én legyőztem a világot.” Higgyétek, hogy bűneitek meg vannak bocsájtva, ha azokat őszintén megbántátok és meggyóntátok: „amit föloldotok a földön, föl lesz oldva a mennyben is” (Mt 18,18).
„Vegyétek fel az üdvösség sisakját.” Bármi is történjék velünk, jó vagy rossz, siker vagy kudarc, egészség vagy betegség, megbecsülés vagy mellőzés, az egyetlen, igazi vágy a keresztény ember életében az legyen, hogy életét már itt a földön az Úr Jézushoz kösse, és örökre, visszavonhatatlanul az Úr Jézussal maradjon:
„Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is” (Jn 12,26).
És végül, vegyétek fel „a Lélek kardját, amely Isten beszéde”. Mindennek a próbája, ami velünk, vagy körülöttünk, vagy a nagyvilágban történik: Isten szava, Isten beszéde. Mindent ezen keresztül kell megértenünk, és mindent ezen keresztül kell értékelnünk. És eldöntenünk, keresztényként elfogadjuk-e vagy elutasítjuk. Egyetértünk-e vele, vagy ellene mondunk. De az Isten beszédéhez való ragaszkodásunkat kísérje az Istennel való beszédhez, az Istenhez szóló közösségi és személyes imádsághoz való ragaszkodásunk is. Az Úr így buzdít bennünket:
„Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).
„Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Mt 26,41)
„Legyetek örvendezők a reménységben, béketűrők a nyomorúságban, állhatatosak az imádságban” (Róm 12,12).
I. T.