Augusztus 22-én, Pünkösd utáni 9. vasárnapon főpásztorunk, Márk metropolita a rjazanyi Nagyboldogasszony székesegyházban tartott szent liturgiát. Igehirdetését az aznapi evangéliumi történetnek, az Úr vízen járása csodájának szentelte (Máté 14,22-34): 

»Szeretett testvéreim, a mai evangéliumban az áll, hogy Krisztus tanítványai elindultak hajóval a Galileai tenger másik partja felé, az Úr pedig a szárazföldön maradt. Az éj közepén viszont, amikor vihar támadt, magas hullámokkal, erős széllel, a tanítványok hirtelen úgy látták, mintha a tenger vízén járva szellem közeledne feléjük, pedig maga Krisztus volt az. Először megijedtek, de utána felismerték, hogy valóban ő az, miután így szólt: ’Én vagyok, ne féljetek.’

Péter apostol, akit nagy lelkesedés fogott el, kérte Krisztust, hogy hozzá mehessen a vízen. Miután megerősítést kapott, elindult hozzá a vízen. Egészen addig járni tudott a vízen, amíg bele nem gondolt abba, milyen helyzetbe is került. Amikor az „értelme bekapcsolt”, kezdett elmerülni a vízben. Az Úr pedig ezt mondta neki: ’Kicsinyhitű, miért kételkedtél?’

Ez az esemény nemcsak egy a csodás történések közül, amely az Üdvözítő földi életében játszódott le, hanem példája annak, hogyan él az ember hit által, és hogyan működik a hit aszkézise. Péter apostol, a hit erejével felvértezve, véghezvitte azt, ami lehetetlennek tűnt, úgy járt a vízen, mint a szárazon. De amikor értelmével a körülötte történő dolgokra kezdett figyelni, merülni kezdett.

Számos hasonló történet van az evangéliumban a hit erejével kapcsolatban. Ott van például a szegény özvegyasszony, akiről Krisztus azt mondta, hogy mindenkinél többet tett a templomi kincstárba. Az evangéliumban ’biosz’ áll, azaz, beletette egész ’életét’. Kérdés, hogyan szándékozott tovább élni, ha mindazt, ami nála volt, felajánlotta áldozatul? Úgy tűnik, úgy tette, hogy nem gondolt arra, hogyan és miből fog élni a jövőben, mert lelkét eltöltötte a hit ereje.

Vegyünk egy életből vett példát: megpillantunk egy hozzánk közelálló személyt, akit már régen nem láttunk, és odafutunk hozzá, hogy köszöntsük. Lehet, hogy csalánon, szeméten, hulladékokon kell átfutnunk, de ügyet sem vetünk rá! Futunk, mert látjuk a célt, amit el akarunk érni, már észre sem vesszük az úton lévő akadályokat. Így él a hitben élő ember is, ebben áll a hit aszkézisének lényege. Nem gondol rá, mit kell tennie azért, hogy az akadályokat leküzdje, csak a célra figyel, Istenre, aki képes erőt adni számára, hogy bármilyen akadályt leküzdjön az úton.

Természetesen nem kell mindent leegyszerűsíteni. A hit aszkézisével párhuzamosan az Úr értelemmel is megajándékozott bennünket, hogy megfelelően tájékozódni tudjunk az életben, értékelni tudjuk a minket fenyegető veszélyeket, és mindenben bölcs megkülönböztetéssel cselekedjünk. A hithez is, ahogyan a szentatyák figyelmeztetnek, így kell viszonyulnunk.

Számos példa van ugyanis arra, amikor emberek illúzióba estek. Az aszketikus írásokban van egy elbeszélés arról, hogy egy bizonyos barát hosszas böjt és imádság után elhatározta, hogy átkel a befagyott folyón. Figyelmeztették, hogy a jég már túl vékony, veszélyes rálépni, de mivel aszketikus erőfeszítései már illúzióba kerítették, így válaszolt: ’Én pedig már vékony lettem a böjt és az ima révén!’ Így mégis rálépett a jégre és elmerült. Ezért a hit aszkézisét is bölcs megkülönböztetéssel kell gyakorolni, és nem minden esetben kell a vízbe vetni magunkat. Lehet ugyanis, hogy túlértékeljük a hitünket, bátorságunkat, így lelkünk és testünk is odaveszhet.

Ennek ellenére minden emberben legyen ott a hit aszkézise. Enélkül az aszkézis nélkül a hit értelmét veszti, sótlanná, lélektelenné válik.

Adja Isten, szeretett testvéreim, hogy készen álljunk a hit aszkézisére, hogy ez jelen legyen az életünkben, hogy mi is, Péter apostolhoz hasonlóan, így kiálthassunk Üdvözítőnkhöz: ’Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek!’«

(Ford. I. T.)

This post is also available in: orosz