(Lukács, a gazdag ifjúról, 18,16-23)

Várjuk a Karácsonyt. Az ünnepi találkozást szeretett Megváltónkkal. Az első Karácsony éjjelén alázattal, csendben, szegényes jászolban, jószágok közt jelent meg. Nem azért, hogy ítélkezzen, azért, hogy megmentsen. Második eljövetelének éjjele fényes, fenséges, dicsőséges lesz, az összes angyalok kíséretében. Azért jön, hogy ítélkezzen, jó vagy rossz tettek szerint fizessen. 

Gyermekek, kisebbek és nagyobbak is várják a Karácsonyt. Másként mint mi, felnőttek. Gyermeki módon, ártatlanul, dobogó szívvel, tágra nyílt szemekkel.

Idézzük fel, mi is történt Jézus és a gazdag ifjú találkozása előtt. Gyermekeket hoztak Jézushoz, hogy áldja meg őket, ám az apostolok el akarták őket utasítani. Jézus azonban így szólt hozzájuk: „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a gyermekek, s ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermek, nem jut be oda” (Lk 18,15-17).

Hagyjátok, hadd jöjjenek a gyermekek az Úr Jézushoz! Hadd jöjjenek a szentáldozáshoz. Hiszen „ilyeneké az Isten országa”. Nem nekik kell olyanokká lenniük, mint mi, hanem nekünk kell olyanokká válnunk, mint ők. Tisztáknak, romlatlanoknak, ártatlanoknak.

Mást is jelentenek az Úr szavai, aminek ma, itt, az európai földrészen kivételes jelentősége van. Nemrég hallottuk, ahogy az egyik nagy európai ország közszolgálatot ellátó televízió csatornájában nyomatékkal próbálták lebeszélni a lányokat, asszonyokat, nőtestvéreinket, hogy gyermekeket hozzanak a világra. Azt is hallottuk, hogy a tengeren túl, de itt, Európában is már számos lány tett olyan fogadalmat, hogy nem fog gyermeket világra hozni. Tudományosnak, „környezetvédőnek” mondott, ám valójában önző és átlátszó érvek hallatán, amelyeknek, úgy tűnik, könnyű rabul esni. Hiszen szerelemről és házasságról nem akarják lebeszélni fiataljainkat. Sőt, bármiféle szerelmet jogosnak és megengedhetőnek tartanak. Másrészt az önkorlátozásra szólító felhívás célkeresztjében az őshonos európai népek vannak. Akik többségükben ma még – ha csak névlegesen, vagy kultúrájukban is – keresztények. És már régóta vészes fogyásnak indultak…

„Hagyjátok” mondja a mi Urunk, „hogy hozzám jöjjenek a gyermekek”. Hagyjátok, hogy megszülessenek. Ezért „ne akadályozzátok őket”. Hatoljon még erősebben szívünkbe az, amit Urunk Jézus másutt mond:

„Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, az nem engem fogad be, hanem azt, aki engem elküldött.” (Mk 9,37)

A gazdag ifjú tanúja volt annak, amikor a gyermekeket Jézushoz vitték. Szíven ütötte Jézus jósága, gyermekekről mondott szavai, ezért így szólította meg: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” „Miért mondasz engem jónak? – kérdezi Jézus – senki sem jó, csak egyedül az Isten.”

Bizony, egyedül Isten a jó. A gyermekek hasonlók Hozzá. A mi jóságunk pedig viszonylagos. Hullámzik, mint a Galileai tenger, naponta változik, mint a kék Duna vagy a szőke Tisza tovafolyó vize. Vagy a késő őszi égbolt. Egyszer jót teszünk, másszor elmulasztjuk, megint máskor bánatot okozunk felebarátainknak. Van, akit nagyon szeretünk, másokért nem lelkesedünk annyira, és van, akire ellenszenvvel tekintünk. Pedig mindenkiben, jóban és kevésbé jóban Isten képét és hasonlatosságát kellene látnunk. Jézus így szólítja meg Sault a damaszkuszi úton: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Pedig Saul nem őt, hanem a tanítványait üldözte. A Tízparancsolat megtartására való igyekezet, az, hogy Istent és felebarátunkat semmiben meg ne bántsuk, már a valódi jóságra való törekvés biztos jele. Ezért válaszol így az Úr a gazdag ifjúnak, aki be szeretne jutni az örök életre: „Ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, hamisan ne tanúskodj, tiszteld apádat és anyádat…” Azaz: a felebarát szeretetével, akit látsz, mutasd meg szeretetedet Isten iránt, akit nem látsz.

Az ifjú érzi, valami még hiányzik belőle, az istenfélő embernek ennél is nagyobb jóságra kell törekednie, ha el akarja nyerni az örök életet. Ezért tovább kérdez:

„Mindezeket megtartottam, mi hiányzik még nekem?” „Egy valami hiányzik még neked – válaszolja Jézus – add el mindenedet, amid van, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!”

Egyértelmű, hogy a gazdag ifjúnak mit kellett volna tennie. Nem tette és szomorúan távozott. De mit jelent az Úr válasza a mi számunkra? Azt, hogy ezentúl ne önmagunk szeretetének, hanem Isten és felebarátunk szeretetének éljünk: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,28). Azt, hogy ne azt kutassuk, ki a felebarátunk, hanem azt kérdezzük magunktól, hogy mi milyen felebarátai vagyunk másoknak. Azt, hogy ne felebarátunkat vagy Istent hibáztassuk kudarcainkért, a körülöttünk zajló viszályokért, hanem önmagunkat. Azt, hogy megvalljuk, nem Éva, a kígyó, vagy maga Isten volt a hibás, aki, ahogy Ádám mondta, az asszonyt „mellé adta”, amikor a bűnbeesés megtörtént, hanem én voltam a hibás. Azt jelenti az Úr válasza a gazdag ifjúnak, hogy ember vagyok, az egy emberiség itt él bennem, így minden jóért való küzdelemnek, amire nekem és a világnak szüksége van, és minden rossz elhárításának, amit a világban tapasztalok, nem rajtam kívül, hanem bennem kell elkezdődnie.

Gyermekekről és felnőttekről szóltak ezek az evangéliumi párbeszédek. Idézzük Pál apostol szavait is:

„Testvérek, gondolkodástokban ne legyetek olyanok, mint a gyermek. Csak a gonoszságot illetően legyetek kisdedek, gondolkodástokban azonban felnőttek” (1Kor 14,20).

I. T.