Ékkő és foglalat

Pünkösdre készülünk.

Az utolsó, Pünkösd előtti vasárnapon az első egyetemes zsinat atyáira emlékeztünk, akik Nikea városában, az Úr 325. évében ültek össze, hogy az egyetemes egyház igaz tanítását elhatárolják a hamistól. Nagy Konstantin császár a történelmi források szerint Hosius córdobai püspököt küldte Alexandriába, hogy vizsgálja ki az Árius pap által terjesztett és elterjedt eretnekséget. A püspök visszatért és jelentette a császárnak, hogy Krisztus Egyháza alapvető tanítása ellen folyik a harc. Így döntött a császár a zsinat összehívásáról, amelyen több mint háromszáz püspök, köztük Szent Miklós, Szent Szpüridon, Nagy Szent Atanáz diakónus a későbbi pátriárka, számos hitvalló vett részt és még sokan mások. 

A császár, az érkezésekor mondott üdvözletre ezt válaszolta az egybegyűlteknek: „Isten segítségemre volt, hogy a keresztényüldözők istentelen hatalmát megdöntsem, ám minden háborúnál, minden véráldozatot követelő ütközetnél összehasonlíthatatlanul nagyobb bánatot okoz nekem, és nagyobb pusztítással jár, amikor Isten Egyházában üti fel a fejét a belső küzdelem.” A zsinat végül kiközösítette Ariust, a Hitvallásba bevette, hogy Istennek Fia „egylényegű” az Atyával. Elválasztotta a hiteles tanítást a hamistól. Ahogyan a valódi drágakövet megkülönböztetik a hamisan fénylő kőtől.

Ezen a vasárnapon az Úr Jézus főpapi imáját olvastuk, hallottuk többször is megismételt kérését az egységről:

Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek. Ismerje meg ebből a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél (Jn 17,22-23).”

Az Atya Isten elküldte Megváltónkat a világba és ő visszatérése előtt így kezdte főpapi imáját:

Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem (17,4).”

Ám ezzel nincs vége üdvözítő művének. Nem csekély művet bízott ránk is: tökéletesen egyeknek kell lennünk, hogy felismerje a világ, hogy Urunkat az Atya küldte. Rajtunk is múlik, felismeri-e!

Hol, miben kell egyeknek lennünk? Aki családban él, gondoljon elsősorban családi közösségére. Aki már keresztény házasságban él, gondoljon a házasság szentségében létrejött közösségére. Történt egyszer, hogy valaki szentségi házasságot kötött, Isten nagy kegyelmében részesült, akkor azt gondolta, ezzel már mindentől védve van. Miért sokasodtak meg akkor a gondok, miért hunyt ki a szeretet, az egyetértés, ami kezdetben megvolt? Miért nem őrizte meg Isten a családját? Hát Istenre kellene mindezt hárítanunk? Emlékezzünk a talentumokról szóló példabeszédre, amelyben az egyik szolga ötöt, a másik kettőt, a harmadik csak egyet kapott, de a földbe rejtette. Nincs más dolgunk, mint őrizni a talentumokat? Nem forgatnunk, gazdálkodnunk kellene nap mint nap a kapott kegyelemmel? Félelemmel őriznünk az igaz keresztény hitet, imádkoznunk egyedül és családi közösségben, és arra törekednünk, hogy a kimondott, igaz imádságos szavak szerint is éljünk ― szeretetben?

A tűz Isten ajándéka a fázó embernek. A nyári hittantáborban gyermek, felnőtt egyaránt örömmel várja a tábort záró tűzrakást. Ám ha a tüzet nem táplálnánk, hiába fölöttünk a csillagos ég, hamar odalenne az öröm, csak dideregnénk az éjszakában!

Hol, miben kell egyeknek lennünk? A templomban, a hívők közösségében. Milyen kegyelemekben részesültünk! „Láttuk az igazi világosságot, befogadtuk a mennyei Lelket, megtaláltuk az igaz hitet”, énekeljük a szent liturgiában. Elnyertük bűneink bocsánatát a gyónás szentségében, Isten eltörölte minden bűnünket, mintha nem is lettek volna. Részesültünk Krisztus Urunk valóságos Testéből és Véréből. Nincs meg minden okunk arra, hogy mindenben egyek legyünk? Hogy felismerje és elhiggye a világ, hogy Jézus Krisztust az Atya Isten küldte? Megfeledkeztünk valamiről? Lehet, hogy megfeledkeztünk arról, amit az Úr a lelkünkre kötött:

Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! (Jn 13,34)”

Pál apostol is erre figyelmeztet:

Minden dolgotok szeretetben menjen végbe! (1Kor 16,14)”

A Pünkösd előtti utolsó vasárnap örök tanulsága, hogy az igaz keresztény tanításra ma is úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére: semmit hozzá nem tenni, semmit belőle el nem venni, ahogy szentatyáink mondják. Úgy, amiként egy gyűrű valódi ékkövére. De nem szabad megfeledkeznünk a legfontosabbról: az ékkövet egy erős foglalat őrzi meg attól, hogy kihulljon. A foglalat, amit Jézus Urunk hagyott ránk búcsúbeszédében:

Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást!”

I. T.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.