Márk metropolita igehirdetése Szamariai Asszony vasárnapján

Május 17-én, a Húsvét utáni ötödik vasárnapon az Egyház arról a találkozásról emlékezik meg, amely a János evangéliumában leírtak szerint Krisztus és a szamariai asszony között történt Jákob ősatya kútjánál (Jn 4,5-32). A szamariaiak azok leszármazottjai voltak, akik a zsidók és a pogányok közötti házasságokból születtek, ezért a zsidók többnyire megvetéssel tekintettek rájuk. Jézus Urunk azonban maga kezdeményez beszélgetést egy szamariai asszonnyal. Ez a tény, illetve a beszélgetés tartalma nagy jelentőséggel bír Krisztus tanításának megértése szempontjából. Főpásztorunk ezen a napon újra Rjazanyban, a Krisztus születése székesegyházban végzett szent liturgiát. Beszédében kitért a hit szerepének kérdésére a mai ember életében: 

„Kedves Testvéreim!

A mai apostoli olvasmány tanúsága szerint Krisztus tanítványai először Antiókhiában nevezték magukat keresztényeknek. Ez annak a folyamatnak volt része, amely során eltávolodtak egymástól az ószövetségi tanítás követői, illetve azok, akik a Messiásban, a Megváltó Jézus Krisztusban hittek. Az Apostolok Cselekedeteiben megtaláljuk azoknak a szakadásoknak és vitáknak leírását, amelyek abban az időben felütötték a fejüket. Addig az apostolok leggyakrabban a zsinagógákat látogatták, vagyis a zsidó közösség imádságos helyeit, és ott tanítottak, mert arról a Messiásról adtak hírt, akiről a ószövetségi próféták beszéltek.

A meg nem értés és a széthúzás azonban egyre növekedett. Az apostolokat többé nem fogadták jó szívvel a zsinagógákban, és végül, az új hitre úgy kezdtek tekinteni, mint ami különbözik a mózesi törvénytől.

Krisztus tanítványai úgy kezdtek magukra tekinteni, mint akik az Úr követői, aki az élet Forrása. Így ismerte fel a Megváltó Krisztusban a Messiást a szamariai asszony is, amikor olyan dolgokat hallott tőle, amiket magának sem mert bevallani.

A Megváltó Krisztus követői az élet forrásának többé nem a mózesi törvényt, hanem Krisztus tanítását tekintették, amely még nem volt lejegyezve, hanem szájhagyomány útján terjedt. És vajon mi, kedves testvéreim, úgy fogadjuk el a Megváltót, mint életünk forrását, mint ahogyan az egyházi himnuszok is magasztalják?

Mindannyian meg vagyunk keresztelve, és magunkat hívő embernek nevezzük. De gyakran sajátos elképzeléseink vannak a hitről, és csak másodlagos szerepet játszik az életünkben, mintha pusztán csak valamilyen melléklete lenne az életünknek, a segítség, megnyugvás és megerősítés egyik formája, nem pedig az élő víz Forrása vagy „az igazság oszlopa és biztos alapja”. Hitünket és annak szerepét úgy alakítjuk életünkben, hogy az számunkra kényelmes és magától értetődő legyen.

Krisztus viszont azokkal a szavakkal fordul hozzánk is, amelyekkel a szamariai asszonyhoz fordult: azt mondja, hogy ő az élet forrása. Tanítása, élete, halála, feltámadása – ezek az alapok, amelyekre üdvösségünk története épül.

Ha Krisztust a Tanítónknak tartjuk, nem szabad, hogy tanítása csak kiegészítő szerepet kapjon az életünkben jelen lévő elsődleges dolgokhoz képest. Úgy kell viszonyulnunk Krisztushoz, ahogyan az apostolok tették – mint életünk középpontjához, ami annyira fontos, hogy minden más élettelennek hat az élet Forrásához képest.”

 

Официальный сайт Рязанской Епархии

 

This post is also available in: orosz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.