JÚLIUS 17 – A CÁRI CSALÁD MEGGYILKOLÁSÁNAK NAPJA

AZ URALKODÁS

„A római birodalom tündöklése és bukása” ─ ez a címe Montesquieu híres esszéjének az ókor legnagyobb kulturális, politikai és állami alakulatáról. Hasonló címmel lehetne most írni Oroszország sorsáról, azzal a különbséggel, hogy ennek az első és a második Róma utáni legnagyobb birodalmi alakulatnak talán még nagyobb volt a hatalma, és talán még súlyosabb volt a bukása – szörnyűbb volt mind az összeomlás valóban villámgyors lezajlása, mind a bukás mélysége tekintetében, amely beláthatatlan. 

Képzeletünket annál jobban megrázza a katasztrófa nagysága, hogy az elterjedt, alaptalan, a helyzet helytelen ismeretéből vagy előítéletekből eredő megítélések ellenére semmilyen objektíven értelmezhető okokkal nem magyarázható. A katasztrófa az életerő csodálatos virágzásának olyan körülményei között zajlott le, amikor megvolt minden konkrét lehetőség ahhoz, hogy a későbbiekben még erőteljesebb fejlődés következzen be; minden, valóban tisztán látó elmének, amelyet a valóban józan emberi akarat irányít, gyakorlati–politikai tevékenysége során arra a következtetésre kellett jutnia, hogy Oroszország előtt valószínűleg a továbbiakban is nagy sikerek állnak, hatalma fejlődni fog, további sikeres gazdasági és kulturális eredményei lesznek.

Konsztantyin (Zajcev) főapát (1887-1975)

A II. Miklós cár uralkodási ideje volt Oroszország történetében a legnagyobb ütemű gazdasági növekedés szakasza. 1880-1910 között az orosz ipari fejlődés üteme meghaladta az évi 9 %-ot. E mutató alapján Oroszország az első helyre került a világban, megelőzve még a rohamosan fejlődő Amerikai Egyesült Államokat is. A legfontosabb mezőgazdasági kultúrák termelésében szintén első helyen állt, mivel a világon termelt rozs több mint felét, a búza, a zab és az árpa több mint negyedét valamint a burgonya több mint egy harmadát Oroszországban termesztették. Oroszország vált a mezőgazdasági termékek első számú exportőrévé, „Európa első számú éléstárává”. A világ mezőgazdasági termékei exportjának 2/5-ét Oroszország adta.

Az abszolutista uralkodási forma nem akadályozta az ország gazdasági fejlődését. Az 1905. október 17-i kiáltvány biztosította Oroszország lakosságának a személyi-, a szólás- és a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot és az egyesülési jogot. Új politikai pártok születtek, számos periodika jelent meg. Szabad választások alapján alakult meg a parlament, az Állami Duma. Oroszország a jogállamiság felé tartott – a bírói hatalom gyakorlatilag elkülönült a végrehajtó hatalomtól.

Az ipari és mezőgazdasági termelés növekedése, a pozitív kereskedelmi mérleg lehetővé tette egy stabil, konvertibilis aranypénz kibocsátását. A cár nagy jelentőséget tulajdonított a vasutak fejlesztésének. Még ifjúkorában részt vett a híres szibériai vasút alapkőletételén.

II. Miklós uralkodása alatt kezdődött a kor viszonyaihoz képest legkedvezőbb munkajogi törvénykezés, amely szabályozta a munkaidő korlátozását, a munkahelyi balesetbiztosítást, a kötelező betegségi, rokkantsági és öregkori nyugdíjbiztosítást. A cár tevékenyen támogatta az orosz kultúra, a művészet, a tudomány fejlődését, a hadsereg és a flotta megreformálását.

Mindezek a gazdasági és szociális vívmányok Oroszország természetes történelmi fejlődésének eredményei voltak, és objektív módon kapcsolódtak a Romanov-ház 300 éves uralkodásához.

Ugyanakkor Oroszország és Európa valójában már végzetes változások előtt állt. A történelem kereke már továbblendülni készült, elérve a fordulat előtti végső pillanathoz. A kerék át is fordult, felszabadította a tömeg irányíthatatlan energiáit, és földrengést okozott. Öt év alatt három európai monarchia bukott meg, a három uralkodó vagy meghalt, vagy száműzetésbe kényszerült. Hatalmát vesztette az ősi Habsburg, a Hohenzollern és a Romanov dinasztia.

Érdekes az a mély elemzés, amelyet Winston Churchill adott az eseményekről:

„Egy országhoz se volt olyan kegyetlen a sors, mint Oroszországhoz. Hajója úgy süllyedt el, hogy már látni lehetett a kikötőt. Már túlélte a vihart, amikor minden összeomlott. Már minden áldozatot meghoztak, már minden munka végetért. A hatalmat a kétségbeesés és az árulás hatotta át, akkor, amikor a feladatot már végrehajtották. Sikerült megállítani a visszavonulást, legyőzték a lőszeréhséget; a fegyverellátás széles patakként folyt; a hatalmas arcvonalat erősebb, nagyobb létszámú, jobban ellátott hadsereg őrizte; a hátországi támaszpontok tele voltak emberekkel. Alekszejev irányította a hadsereget és Kolcsak a flottát. Ezen kívül nem volt szükség bonyolultabb műveletekre, mint nagyobb aktivitás kifejtése nélkül feltartóztatni az ellenség gyengülő erőit a fronton; más szavakkal ─ kitartani; ez volt minden, ami Oroszország és az általános győzelem gyümölcsei között állt. A cár a trónon volt, az orosz birodalom és az orosz hadsereg kitartott, az arcvonalat biztosították, a győzelem kétségtelen volt.”

Itt egyet kell értenünk W. Churchillel és más objektív történészekkel, akik a korabeli iratokat elemezve úgy gondolják, hogy 1917. február elején csak egy igazán kiemelkedő államférfi volt Oroszországban, aki a háborús győzelmen és országa felvirágoztatásán dolgozott ─ II. Miklós cár. Ámde őt egyszerűen elárulták.

A cár elhagyatottsága szörnyű… Ám nem ő hagyja el Oroszországot, Oroszország hagyja el őt, aki Oroszországot az életénél is jobban szerette. Ezt látva, és remélve, hogy önkicsinyítése megnyugtatja és megszelídíti a tomboló népi szenvedélyt, az uralkodó lemond a trónról. De a szenvedély sohasem nyugszik meg, ha eléri célját, sőt, még jobban fellángol. Most azok ünnepeltek, akik a cár megdöntését akarták. A többiek hallgattak. Az uralkodót letartóztatták, a további események elkerülhetetlenek voltak.

Nyikolaj Alekszandrovics cár kézjegye a lemondási okmányon szimbolizálja azt a történelmi határvonalat, amely elválasztja Oroszország nagy és dicső múltját jelenlegi sötét, gyötrelmes helyzetétől.

Mi történt azon a bizonyos napon? A nép elfordult Isten felkentjétől, elfordult az Istennek engedelmeskedő hatalomtól, megszegte Isten előtt tett esküjét, hogy hűséges lesz a felkent uralkodóhoz, és a halálba küldte.

Most az egész világ láthatja, hogyan kapcsolódott össze az Istenhez hű cári hatalom Oroszország sorsával.

Nincs többé cár ─ nincs többé Oroszország.

A rejtőzködő, majd később nyíltan megnyilvánuló istentagadás vezette a cár és Oroszország elleni harcot. Ez a cár és Oroszország, annak létalapja és történelmi fejlődése elleni harcnak a lényege.

Ez volt az értelme és célja ennek a harcnak, s lehet, hogy ez a harcot vívók közül nem mindenkiben tudatosult.

Az uralkodó és Oroszország ellen fordult mindaz, ami mocskos, értéktelen és gyalázatos az emberi lélekben.

Mindez az összes lehetséges erővel a kereszttel díszített cári korona ellen fordíttatott, hiszen az uralkodói szolgálat ─ kereszthordozás.

A lemondás napjától kezdve minden következetesen romba dőlt. Másképp nem is történhetett. A trónról azt taszították le, aki az Igazság védelmében mindent összefogott. A bűn elkövetése megtörtént és szabad utat nyitott további bűnökhöz. Hiába próbálják elválasztani februárt októbertől: az egyik közvetlen következménye volt a másiknak.

Március napjaiban Pszkov lett a Getszemáni kert, Jekatyerinburg pedig a Golgota a cár számára.

Makszimovics Szent János (†1966), Sanghaji és San Franciscói érsek

A BEBÖRTÖNZÉS

„Mert amitől leginkább rettegtem, az jött rám, amitől remegtem, az ért utól engem.” Ekkor tudta a cár beteljesíteni Jób e szavainak az értelmét, amelyeket, előérzetei által kínoztatva, oly sokszor idézett élete során. Ám csodálatra méltó, hogy a cár milyen önuralommal, milyen kitartással, milyen bölcsességgel cselekedett itt is. Soha, korábban sem helyezte saját érdekeit az ország érdekei elé. Most is kész volt feláldozni magát országa megváltásáért. Hiszen ezt a keresztet már előre, még a kedvező időkben látta a lelkében! Most szilárdan és nyugodtan elfogadta. Amikor lemondott, mindent átgondolt, Oroszország érdekeit tartotta szem előtt. Körülötte mindenki eszét vesztette, mindent kapkodva, sietve végeztek. Egyedül a cár volt józan, összeszedett, bölcs.

A kialakuló káoszban a cár és a családja sorsa már el lett döntve. Szokatlan gyorsasággal vált felügyelet alatt álló fogollyá. Magára hagyatottan, a külvilágtól elzárva, a házi őrizet és a politikai börtön között ingadozva, a cári család a keresztény lélek rendkívüli erejéről tett tanúságot. Ezek a szeretettel és alázattal teli emberek ragyogtak, és valóban az emberi arcvonásait kellett elveszítenie annak, aki a közelükbe jutva nem telt el irántuk együttérzéssel és tisztelettel.

Konsztantyin (Zajcev) főapát (1887-1975)

Azért, hogy a cári családot a külvilágtól elszigeteljék, a házat két magas kerítéssel vették körül, ami teljesen elzárta az utca felől, így az épület valódi várbörtön látványát nyújtotta. Az ablakokat bemeszelték, így a cári foglyok még az eget sem láthatták. Életkörülményeik az Ipatyjev-házban összehasonlíthatatlanul nehezebbek voltak, mint Tobolszkban. Ha eddig a cári vértanúk a tövises keresztutat járták, most kezdődött valóságos Golgotájuk, amely Őfelségeik és Maria Nyikolajevna nagyhercegnő számára 78 napig, a dinasztia többi tagja számára 55 napig tartott.

A külső őrség, amely körülbelül 50 emberből állt, a Jekatyerinburgtól 35 versztányira levő sziszertszki gyár, egy bolsevik fészek söpredékéből állt. A 35 fős belső őrséget a Zlokazlov testvérek helyi üzemének dolgozói alkották, és magas volt köztük a bűnözők aránya. A bandát egy Avgyejev nevű lakatos irányította, akit a „Különleges Rendeltetésű Ház parancsnokának” szólítottak: így hívták a bolsevikok az Ipatyjev-házat a cári család ottlétekor. Valódi bolsevik volt: dühös, szemtelen, műveletlen, részeges és tolvaj. Segédje Alekszandr Moskin volt, az őrség parancsnoka Pavel Medvegyev, aki később részt is vett a gyilkosságban. Az őrök viselkedése és kinézete nagyon durva volt: lelkiismeretlen bolsevik huligánok voltak, gorombák, szégyent nem ismerők, cigarettával a szájukban félelmet és viszolygást keltettek.

Avgyejev teljesen szabadjára engedte becstelen ösztöneit és élvezettel talált ki egyre kifinomultabb sanyargatásokat foglyai számára. Minden egyes nap hosszú megpróbáltatást jelentett. A Zlokazov-gyári munkások, akik a belső őrséget alkották, uralták a házat, és bármikor beléphettek a szobákba. A foglyok minden lépését követték, minden szavukat kihallgatták. A nagyhercegnők szobájának ajtaját le is szedték.

A cári család napja közös imával kezdődött. Háromkor volt az ebéd. Este könnyű vacsorát kaptak és teát. A trónörökös egészségi állapota erősen leromlott. Kimerítette őt az út, és az egészségtelen életkörülmények még jobban aláásták törékeny szervezetét. Általában feküdt, amikor pedig rövid sétára mentek, az uralkodó saját kezeiben vitte ki a kertbe.

Az uralkodó akaratának megfelelően, a család, Botkin doktor és a szolgálóleány a közös asztalnál ebédeltek. Az ételt a tanácsi étkezdéből kapták. Sokszor hozzájuk ültek az őrök, piszkos kézzel vették ki az ételt a tálból, dohányoztak, köpködtek, káromkodtak, illetlenül beszélgettek. Ráadásul sokan közül gyakran részegek voltak. Egy alkalommal Avgyejev, amikor ennivalóért nyúlt a cár és a cárné között, könyökével arcon vágta a cárt.

Igen durván bántak az ifjú nagyhercegnőkkel, durva viccekkel zaklatták őket, jelenlétükben trágár dalokat énekeltek, csúnyán káromkodtak. A szobák és az erkély falait trágár szavakkal és bántó írásokkal firkálták össze. Gúnyolódásaik olyan szemtelenek voltak, hogy kétségtelen, mind a szülők, mind a gyermekeik elviselhetetlen erkölcsi gyötrelmeket éltek át.

Az uralkodónő és a nagyhercegnők vallási énekekkel vigasztalódtak. Az ima elősegítette, hogy még inkább magukba mélyedjenek, és ne kelljen tudomásul venniük a szörnyű valóságot. Sokszor az alsó szintről részeg hangon énekelt trágár nóták hallatszottak fel, amire fentről, mintha a mennyből szólnának, a Kerub-ének és más vallásos énekek válaszoltak. Ez az énekszó a legkegyetlenebb vörösgárdistákat is zavarba hozta.

Július 2-án (15-én) minden magyarázat nélkül egy helyi papot hoztak, hogy liturgiát tartson. Gyónt és áldozott az egész család, a kísérőkkel együtt. Amikor a szertartás a holtakért szóló imához ért, mindannyian térdre borultak, az egyik nagyhercegnő pedig könnyekben tört ki. Vajon megérezték saját sorsukat? Ezt már sohasem tudhatjuk meg.

Alekszandra Fjodorovna Őfelsége,

M. M. Szirobojarszkajának

(Tobolszk) 1917. november 27.

Kedves Marija Martyianovna!

Anna Gyemidova megkapta október 9-én és 27-én kelt leveleit, és szívből hálás Önnek. Én is megpróbálok Önnek írni. Adja Isten, hogy megkapja, mert sok levél elvész. Megértjük szörnyen nehéz lelkiállapotát. Szerettei elutaztak Öntől, semmit sem tud róluk. Ezekben a nyugtalan, természetellenes időkben mindent nehéz elviselni.

Az ember félti a szeretteit, de az Úr Isten nem hagyja el őket és meghallja az Ön imáit. Gyakran olvasom az Ön imáját, és megemlékezem Önről. Az imában vigasztalás van; sajnálom azokat, akik szerint imádkozni nem divatos, felesleges dolog. Nem is értem, hogy tudnak így élni. A lelki világ távol ál tőlük, minden csak hiábavalóság, teljes hiábavalóság. Emiatt megy minden ilyen rosszul… Isten nem adhat ilyeneknek áldást, sikert. Mindent elfelejtettek, a hazát, az igazságot. Hazugsággal élnek, csak a saját érdekeikkel törődnek. Hihetetlenül nehéz látni szeretett országunk népének pusztulását, de Krisztus nem hagyja el az övéit, nem hagyja az összes ártatlant elpusztulni. Kísértés és mindenhol romlás, sötétség borít be mindent, szégyen és gyalázat. Milyen mélyre süllyedtek le ilyen rövid idő alatt, hát még mindig alszik a lelkiismeretük?

Ha majd eljön a végső pillanat, amikor az örök bíró elé kell állniuk… kiáltani szeretnénk nekik: „Ébredjetek fel, a lelketek elpusztul”. A rövid földi lét elmúlik, és mi várja őket odaát? Kegyelmes Isten, irgalmazz szerencsétlen hazánknak, ne hagyd elpusztulni a „szabadság” igája alatt. Bocsásson meg, hogy így írok, de feltört belőlem a lélek kiáltása. Túlságosan is szeretem a hazámat, nehéz látnom, hogy ─ szégyen ─ milyen kielégüléssel pusztítják, kínozzák. Elég volt! Megváltó Krisztusunk meghalt, szenvedett a bűneinkért és megmenti országunkat. Szilárdan hiszek ebben. Ma az Istenszülő Jel ikonjának ünnepe van, tegnap emlékeztünk Önre és A.V.-re.

Urunk Istenünk őrizze meg Önt. Szeretettel csókolom Önt. Legszívélyesebb üdvözletemet küldöm. A gyerekek is csókolják Önt.

Sok szeretettel:

az Ön A. nővére.

A GYILKOSSÁG

Alkotó kezével szeretettel gondozta az Úr ültetvényét. Végül elérkezett a nap, amikor az angyalok fényes ölelő karjaikba fogadták a cár és családja tündöklő lelkét… Végzetes láncként jutottak el az események a jekatyerinburgi gonosztettig. Oroszország a cár vérével mocskolta be önmagát. Vértanúhalállat halt az utolsó orosz cár.

Konsztantyin (Zajcev) főapát (1887-1975)

Oroszország főkormányzója, A.V. Kolcsak admirális egy különleges ügyekkel megbízott nyomozót nevezett ki a cári család kivégzése körülményeinek a kivizsgálására: Nyikolaj Alekszejevics Szokolovot. Ő szenvedéllyel, sőt fanatizmussal folytatta le a vizsgálatot. Aprólékos gondossággal véghezvitt nyomozásának köszönhető, hogy ismerjük a cári család kivégzésének és eltemetésének szörnyű részleteit:

Az Úr kifürkészhetetlen akarata a szent cári vértanúk életét (az ónaptár szerint) 1918. július 4-re virradó éjjel szakította meg. E rémes éjszaka folyamán pusztult el az egész Fenséges Család.

Pusztulásuk a következőképpen történt: éjjel 12 óra körül, mikor az egész család már aludt, maga Jurovszkij ébresztette fel őket, és valamilyen indokkal azt követelte, hogy az egész család és a velük levők jöjjenek le az alsó emeletre. Felkeltek, megmosakodtak, felöltöztek és lementek. Alekszej Nyikolajevicset a cár a karjaiban vitte le.

A nyomozók meg voltak győződve arról, hogy az indok, amivel Jurovszkij lecsalta őket az alsó szintre a Jekatyerinburgból való távozás szükségessége volt. Ezért öltöztek úti ruhákba. Párnákat vittek magukkal, Gyemidova kettőt is. A lépcsőn a felső szintről az udvarra mentek, majd az udvarról bementek az alsó szint szobáiba, átmentek rajtuk, majd Jurovszkij parancsára egy pincére emlékeztető, távolabbi szobába kerültek, amelynek egyetlen, vasrácsos ablaka volt. Úgy tűnik, úgy gondolták, el fognak utazni, ezért, amíg a fogatra vártak, székeket kértek. Három széket kaptak… A cár és Alekszej Nyikolajevics leültek. Melléjük állt Botkin. Mögöttük, egészen a falnál állt a cárné és három hercegnő. Jobbra tőlük Haritonov és Trupp, balra Gyemidova, mögötte az egyik hercegnő. Miután így elhelyezkedtek, a szobába ─ ahol már bent tartózkodott Jurovszkij, segítője Nyikulin és Medvegyev ─ belépett még tíz ember, akiket Jurovszkij hozott a házba. Mindegyiknél revolver volt. Jankel Jurovszkij parancsnok gyorsan ezt mondta: „Le kell lőnünk Önöket.” Nyikolaj Alekszandrovics, felemelkedett, hogy védje Alekszandra Fjodorovnát és Alekszej Nyikolajevicset, és csak ennyit tudott mondani: „Micsoda?” – egy golyó máris fejbe találta, egy csapásra megölte. Az első lövés volt a jel az őrségnek, hogy tüzet nyissanak, egy perc múlva mindannyian halottak voltak, az eszméletét vesztett 16 éves Anasztázia és Anna Gyemidova szolgálólány kivételével. Őket szuronyokkal és puskatussal verték agyon. Alekszandra Fjodorovna halála előtt keresztet vetett.

Hordágyakat hoztak, és elkezdték a tetemek eltakarítását. Elsőként a cár tetemét vitték ki. Az udvaron parkoló teherautóra rakták őket. Amikor az egyik hercegnőt a hordágyra rakták, felkiáltott, és arcát a kezével eltakarta. Kiderült, hogy többen is életben maradtak. Jermakov az egyik katonától elvette szuronyos puskáját, és mindenkit leszúrt, aki életben maradt. Amikor már az összes fogoly vérbe fagyva feküdt a földön, a trónörökös még mindig a széken ült. Valamiért nem esett le a földre és még életben volt… Csak akkor zuhant le a székről, amikor fejbe és mellbe lőtték. Vele együtt lőtték le azt a kiskutyát, amelyet az egyik hercegnő hozott magával.

Másnap, (az újnaptár szerint) július 17-én, Alapajevszkben, a cári család legyilkolása után hasonló kegyetlenséggel mészárolták le a Romanov-ház további tagjait: Erzsébet nagyhercegnőt (Alekszandra Fjodorovna testvérét), Szergej Mihajlovics nagyherceget, Konsztantyin nagyherceg három fiát, Pavel nagyherceg fiát. 1919 januárjában a Petropavlovszki erődben négy nagyherceget végeztek ki, köztük Pavelt, a cár nagybátyját és Nyikolaj Mihajlovicsot, a liberális szellemiségű történészt. Lenin hihetetlen kegyetlenséggel bánt el a Romanov-ház összes tagjával, akik hazájuk iránti szeretetből Oroszországban maradtak.

A BŰNBÁNAT

A cár lemondásával, a trón megüresedésével, a dinasztia megbuktatásával, a cári család vértanúhalálával megszűnt Oroszország – elveszett a reménybeli fejlődés minden reménye, és ha később bizonyos területeken új fejlődési irányok alakultak is ki, azok már teljesen más irányban, s nem Oroszország, nem is az emberiség érdekében fejlődtek, hanem egyenesen ellenük. Az, ami most nőtt ki Oroszország helyén, már nem Oroszország. Oroszország orosz földön illegalitásba vonult,Oroszország külföldön él, a múltban ragyog, és a jövőben sejlik, talán valamilyen derengő formában, elemeiben ott csírázik lakói lelkében is. Ámde mint nemzeti-állami egység jelenleg nem létezik. Az, ami Oroszország élő személyiségét alkotta, a jelen államformával semmilyen kapcsolatban sincs. Oroszország olyan állapotba került, amelyben azok vannak, akiknek elhomályosodik, kialszik a tudatuk, megnémul szabad akaratuk. Az élő lélek ilyenkor valahol mélyen rejtőzik, a „látható” ember pedig tőle idegen és ellenséges erők játékszerévé válik. Az ilyen ember majdnem normális fizikai életet él, úgy tűnik, megfontoltan, olykor gondosan előkészített módon cselekszik, de „önmagát” nem ismeri – nem emlékszik rá, megatartása nem tudatosul benne, igazi énje nem nyilvánul meg benne. Az ilyen ember elveszítette „személyiségét”: idegen lélek lakozik benne.

Oroszország is elveszítette a „személyiségét”!

Oroszország itt ér véget. Elhagyta Isten kegyelme: a könnyelmű és hiábavaló, a széplelkű és ábrándozó „február” után eljött, mint egyfajta büntető Nemeszisz, a baljós és véres, sötét és fekete „október” – és megfojtotta Oroszországot.

Megtagadtuk Isten segítségét, és vaslogikával bontakozik ki előttünk az események sora, amiről a bolsevikok nyíltan beszéltek: „Megdöntöttük a cárt, most megdöntjük Istent is…”

A kegyelmet nélkülöző Oroszországnak már nem volt ereje ellenállni az őt foglyul ejtő rossznak: lelki személyisége valóban a cárban testesült meg. A cárt megdöntve, Oroszország elveszítette személyiségét és a démonok áldozata lett…

Konsztantyin (Zajcev) főapát (1887-1975)

A jekatyerinburgi pince boltozata alatt meggyilkolták Oroszország uralkodóját, akit az emberi álnokság megfosztott koronájától, de nem tudta megfosztani a szent felkenetés isteni igazságától. Oroszország történetében az eddigi összes cárgyilkosságot egyének kis csoportja követte el, nem az egész nép. Amikor meggyilkolták I. Pált, a nép nem is tudott róla, de miután tudomására jutott, hosszú éveken át részvéttel és imával járult a sírjához. II. Sándor meggyilkolása a felháborodás hullámát váltotta ki, ami orvosolta a nép erkölcsi állapotát, és ez III. Sándor uralkodásában is megmutatkozott. A „Felszabadító” cár vére nem szennyezte be a népet. Most viszont a nép, az egész nép bűnös cárja vérének ontásáért. Egyesek végrehajtották a gyilkosságot, mások helyeselték, amivel nem kisebb bűnt követtek el, megint mások nem igyekeztek azt megakadályozni. Mindnyájan bűnösek vagyunk, és valóban ezt kell mondanunk: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére” (Mt 27, 25). Árulás, cserbenhagyás, a Mihail Fjodorovics cárnak és meg nem nevezett örököseinek tett hűségeskü megszegése, passzivitás, lelki eldurvulás, érzéketlenség – ebből fonta az orosz nép saját cárjának töviskoszorúját.

A gyilkosság bűne ránehezült az egész nép lelkére. Kinek kevésbé, kinek jobban, de mindannyiunknak a bűne: van, aki közvetlenül részt vett a felkelésben, mások előkészítették, megint mások hűtlenséget, árulást követettek el, vagy a történteket mentegették, és saját hasznukat keresték benne. Mindennek egyenes következménye lett a vértanú cár meggyilkolása.

„Vére rajtunk és gyermekeinken…” Nem csak a jelen nemzedéken, de az elkövetkezőkén is, mivel a cárgyilkossághoz vezető bűntettek és áramlatok iránti együttérzésben nevelkednek.

Csak az ettől való teljes szellemi elhatárolódás, a törvényszegés és a bűn tudatosítása, és az önmagáért és elődeiért tanúsított bűnbánat szabadíthatja meg Oroszországot a lelkét terhelő bűntől.

Makszimovics Szent János (†1966), Sanghaji és San Franciscói érsek

This post is also available in: orosz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.