A Főpapi Tanácskozás útmutató tanítása a hívők részvételéről a szent eucharisztiában

eucharistia2015. február 2-3-án, a Kirill pátriárka beiktatási évfordulóját követő két napon, Főpapi Tanácskozás volt Moszkvában, a Megváltó Krisztus Székesegyházban, amelynek során a főpásztorok, többek között, egy fontos, tízoldalnyi terjedelmű dokumentumot fogadtak el a szentáldozásban való részvétel feltételeiről, és arról, hogy a gyóntatók milyen irányelveket kövessenek a hívőkkel szemben, akik a gyónás és az áldozás szentségeihez járulnak.

Az alábbiakban, bő összefoglalás formájában adjuk közre olvasóink részére a főpásztorok útmutatásának minden fontosabb megállapítását. 

***

A hívők részvételéről a szent eucharisztiában”

Az eucharisztia az Egyház legfontosabb szentsége, amelyet maga Jézus Krisztus alapított az Ő üdvözítő szenvedése, kereszthalála és feltámadása előtti napokban. Az eucharisztiában való részvétel és az Úr Testéből és Véréből való részesedés magának a Megváltónak a parancsa, aki tanítványain keresztül minden keresztényhez szólt: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” , és „Igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem” (Mt 26,26-28). Maga az Egyház — Krisztus Teste, ezért az Úr Testének és Vérének szent titka látható módon nyilatkoztatja ki az Egyház misztikus voltát, létrehozza az egyház közösségét.

Az ortodox keresztény hívő lelki élete elképzelhetetlen az Úr Szent Titkaiban való részvétel nélkül. Az eucharisztiában való részesedés által a hívők a Szentlélek ereje által megszentelődnek, egyesülnek a Megváltó Krisztussal és a többi hívővel, így Krisztus Egy Testét jelenítik meg.

Az eucharisztia szentsége külön felkészülést igényel a hívő részéről. Az Egyházban maga az idő – legyen az egy ember életének vagy az egész emberiség történetének az ideje – nem más, mint a Krisztussal megvalósuló találkozásra való várakozás és felkészülés ideje. Ezt szolgálja az istentiszteleti élet egész ritmusa, amelynek lényege a várakozás és a felkészülés a szent liturgiára, és a szentáldozás, amiért maga a szent liturgia van.

I.

A szentáldozás gyakorlata és az arra való felkészülés az Egyház történelme során változott, és különböző formákat öltött.

Az Egyházban már az apostoli korszakban kialakult annak a hagyománya, hogy minden vasárnap bemutassák az eucharisztia szentségét (lehetőség szerint még gyakrabban, például a vértanúk emléknapjain), hogy a keresztények folyamatosan egyesülhessenek Krisztussal és egymással (lásd pl. 1Kor 10,16-17; ApCsel 2,46; ApCsel 20,7). A helyi közösség minden tagja részt vett az eucharisztia vasárnapi megünneplésében és az áldozásban, aki pedig alapos indok nélkül kivonta magát az eucharisztiából, az kizárta magát az Egyház közösségéből: „Mindazokat a templomba bejövő híveket, akik meghallgatták az Írásokat, de nem maradnak az imádságokra és a szent Eucharisztiában való részesülésre – mint a templomban rendetlenséget okozókat – ki kell közösíteni” (Apostoli kánonok, 9.) A minden egyes szent liturgián való részesedés őskeresztény gyakorlata, az egyházi Hagyomány részeként, a mai időkben is eszmény marad.

Ugyanakkor az egyház hívei számának növekedése a III., de különösen a IV. században jelentős változásokhoz vezetett, többek között a liturgikus életben is. Amikor a vértanúk emléknapjainak és az ünnepeknek a száma megnövekedett, és ennek megfelelően egyre gyakrabban került sor közös eucharisztikus alkalmakra, egyes keresztények elkezdtek ezekre úgy tekinteni, mint amelyeken kívánatos, de nem kötelező részt venni és az eucharisztia szentségében részesülni. Az egyház ezzel a véleménnyel (az apostoli kánont megismételve és kiegészítve) a következő kánoni iránymutatást állította szembe: „Mindazokat a templomba bejövő híveket, akik meghallgatták az Írásokat, de a templomban rendetlenséget okozva nem maradnak a néppel együtt az imádságokra, vagy nem részesülnek a szent Eucharisztiában, mindaddig ki kell közösíteni, amíg bűnbánatot nem tartanak, fel nem mutatják a bűnbánat gyümölcseit, és a maguk számára megbocsátást nem kérnek, ami után újra részesülhetnek (az eucharisztiában)” (Antiochiai zsinat 2. kánonja).

A szent eucharisztiában való részesedésre irányuló folyamatos készenlét magas eszménye ugyanakkor sok keresztény számára nehezen elérhetőnek bizonyult. Ezért már a IV. századi egyházatyáknál olyan utalásokat találunk, amelyek az áldozás gyakoriságának eltérő gyakorlatáról tanúskodnak. Nagy Szent Vazul a heti négyszeri áldozásról úgy ír, mint elfogadott mértékről: „A Krisztus Testéből és Véréből való mindennapi részesülés jó és hasznos dolog, hiszen Ő maga [Krisztus] mondja: aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van <…> Mi minden héten négy alkalommal járulunk a szent áldozáshoz: vasárnap, szerdán, pénteken és szombaton, és a többi napon is, ha valamelyik szent emlékét ünnepeljük” (93. [89.] levél). Kevesebb, mint fél évszázaddal később Aranyszájú Szent János megjegyzi, hogy sokan – így többek között a szerzetesek egy része is – évente mindössze egyszer-kétszer áldozik: „Sokan egész évben mindössze egyszer veszik magukhoz ezt az Áldozatot, mások kétszer, megint mások néhány alkalommal. Szavaink nemcsak azokhoz szólnak, akik itt jelen vannak, hanem a pusztaságban lévőkhöz is, mert azok között is sok olyan van, aki évente csak egyszer áldozik, sőt nem kevés, aki csak kétévente egyszer. Mit mondhatunk erre? Kit dicsérjünk meg? Azokat, akik évente egyszer áldoznak, vagy azokat, akik gyakran, vagy azokat, akik ritkán? Sem az egyikeket, sem a másikakat, sem pedig a harmadikakat, hanem azokat, akik tiszta lelkiismerettel, feddhetetlen élettel részesülnek az eucharisztiában. Az ilyenek akár minden alkalommal járuljanak a szent részesedéshez, akik pedig híján vannak az erényeknek, még évente egyszer se vegyék magukhoz az Úr Testét és Vérét” (Homíliák a Zsidókhoz írt levélre, Hom. 17, 4.).

A IV. századra véglegesen kialakult az eucharisztikus böjtnek az a kötelező gyakorlata, amely még a niceai zsinat előtt alakult ki – az ételtől és italtól való teljes önmegtartóztatás a szent áldozás pillanatáig: „Az oltár szentségei ne végeztessenek mások, mint olyan emberek által, akik aznap még nem ettek” (Karthágói helyi zsinat 41. kánonja, amelyet a Trulloszi Zsinat 29. kánonja erősített meg). Ugyanakkor, Aranyszájú Szent János tanúságot tesz róla, hogy már a IV-V. század fordulóján, egyes keresztények az áldozást nem csak az eucharisztia előtti böjttel hozták összefüggésbe, hanem magával a Nagyböjt időszakával is. Az egyházatya gyakoribb áldozásra szólítja fel a hívőket: „Kérlek, mondd meg nekem, aki évente egyszer áldozol, tényleg úgy gondolod-e, hogy negyven nap elegendő arra, hogy megtisztulj mindazoktól a bűneidtől, amelyeket az egész előtte eltelt időszakban elkövettél? Azután, annak a vasárnapnak az elteltével, újra elkövesd ugyanazokat? Mondd meg nekem: ha negyven nap alatt felgyógyulnál egy hosszantartó betegségből, és újra ugyanazt az ételt vennéd magadhoz, ami a betegség okozója volt, nem lenne-e mindaz az erőfeszítés, amit a gyógyulás érdekében tettél, hiábavaló? Egyértelmű, hogy igen. Ha ez így van a testi egészséggel, akkor mennyivel inkább az erkölcsi egészséggel? <…> Mindössze negyven napot – időnként még annyit sem – szánsz a lelked egészségére, és úgy gondolod, hogy kiengesztelted Istent <…> Ezeket nem azért mondom nektek, hogy eltiltsalak titeket az évi egyszeri áldozástól, hanem mert azt szeretném, ha mindannyian, minden alkalommal járulnátok a Szent Titkokhoz” (Homíliák a Zsidókhoz írt levélre, 17,4.)

A XI-XII. századi Bizáncban, szerzetesi körökben alakult ki az a gyakorlat, hogy a szent eucharisztiában csak megfelelő felkészülés, a monostor lelki atyja előtt tett lelkiismeretvizsgálat és egy bizonyos imaszabályzat elmondása után részesültek, és ez az imaszabályzat éppen ebben a korban kezdett kialakulni és véglegessé válni. Az istenfélő világiak is kezdték követni ezt a gyakorlatot, mivel a szerzetesi lelkiségre mindig is úgy tekintettek az ortodoxiában, mint követendő eszményre. Legszigorúbb formájában ez a hagyomány például az orosz Tipikon 32. fejezetében jelenik meg, amely, ellentétben a göröggel, kötelező jelleggel beszél az áldozás előtti hétnapos böjtről.

1699-től az orosz papi szertartáskönyvben helyet kapott egy új fejezet, amely a „Tanító szabályzat” elnevezést kapta. Ebben, többek között, szó van a szentáldozás előtti felkészülés kötelező hosszáról – a négy évközi böjt során minden hívő áldozhat, aki szeretne, az azon kívül eső időszakban pedig hét nap böjtöt kell tartania, ami belátás szerint csökkenthető: „Azok, akik a négy évközi böjtön kívüli időszakban akarnak áldozni, előtte hét napon át böjtöljenek, vegyenek részt a templomi szolgálatokon és mondják el az otthoni imákat. Azok pedig, akik valamilyen bajban, betegségben vannak, három napot böjtöljenek, vagy legalább egyet”.

Az a rendkívüli szigorúság, amellyel az áldozásra való felkészülés kérdését kezelték, hozott pozitív lelki hasznot, ugyanakkor a keresztény hívők egy része, a méltó felkészülés szükségességére hivatkozva, mind ritkábban járult a szent eucharisztiához. Erre a jelenségre válaszul született meg az Orosz Birodalom ortodox keresztényeinek életét érintő „Lelki szabályzat”, amely előírta, hogy évente legalább egyszer minden hívő részesüljön az eucharisztiában: „A keresztényeknek törekedniük kell arra, hogy minél gyakrabban, de legalább évente egyszer részesüljenek a szent eucharisztiában. Ez ugyanis a mi Isten iránti legmagasztosabb hálaadásunk formája, aki a Megváltó halála által megadta nekünk az üdvösséget… Ezért az a keresztény, aki sokáig nem veszi magához a szent eucharisztiát, kívül rekeszti magát Krisztus Testén, és nem része többé az Egyháznak”.

A XIX. század végén – XX. század elején az istenfélő hívek arra törekedtek, hogy lehetőség szerint mind a négy évközi böjt során áldozzanak. Annak a kornak számos szentje – többek között Remete Szent Teofán, Kronstadti Szent János és mások – arra buzdították a hívőket, hogy ezt még sűrűbben tegyék. Szent Teofán szavai szerint, „havonta egyszer vagy kétszer áldozni, ez a megfelelő mérték”, bár a még gyakoribb áldozásról „sem lehet azt mondani, hogy helytelen lenne”. Bármelyik hívő számára mértékadóak lehetnek a szent püspök e szavai: „minél gyakrabban részesüljetek a Szent Titkokban, olyan gyakran, ahogy azt lelki atyátok tanácsolja nektek; törekedjetek azonban arra, hogy ezt kellő felkészültséggel tegyétek – istenfélelemmel és szent rettegéssel, nehogy hozzászokva a gyakori áldozáshoz, közömbössé váljatok”.

A XX. századi bolsevik keresztényüldözés éveiben, amikor az Egyház az új hitvallók korszakát élte, sok lelkipásztor és hívő értékelte át a ritka áldozás korábban kialakult gyakorlatát. Többek között, az Ideiglenes Pátriárkai Szinódus 1931. május 31-en kelt határozatában így fogalmaz: „a hívőknek azt a kívánságát, hogy gyakran járuljanak a szent áldozáshoz, a legbuzgóbbakét pedig, hogy lehetőség szerint minden vasárnap áldozzanak, jóváhagyjuk”.

A mai időkben sok ortodox keresztény jóval gyakrabban járul az áldozás szentségéhez, mint az 1917-es évek előtti Oroszország híveinek a többsége. Ugyanakkor a gyakori áldozás gyakorlatát nem lehet automatikusan kiterjeszteni az egyház minden tagjára, mivel ez közvetlenül összefügg az adott ember lelki és erkölcsi állapotával. Aranyszájú Szent János szavaival, a hívőknek úgy kell részesülniük a szent eucharisztiában, hogy azt „olyan tiszta lelkiismerettel tegyék, amennyire csak lehetséges”.

II.

 

A szent áldozásra való felkészüléssel kapcsolatos elvárásokat az összes hívő esetében az egyház által felállított rendelkezések és normák határozzák meg, amelyeket a gyóntató az egyes embereknél eltérő mértékben alkalmaz, figyelembe véve a következő tényezőket: milyen gyakran részesül a szent eucharisztiában, milyen a lelki, erkölcsi és testi állapota, milyenek az életkörülményei, például, milyen mértékben kell az illetőnek gondoskodnia családtagjairól.

A hívő lelkiatyjának (gyóntatójának) az a pap számít, akinél gyónását rendszeresen végzi, aki ismeri életkörülményeit és lelki állapotát. Ugyanakkor a hívő más papnál is gyónhat, amennyiben nincs lehetősége saját gyóntatójánál elvégezni a gyónását. Ha nincs lehetősége, lelki problémáival forduljon annak a templomnak a papjához, ahol áldozni szeretne.

Mind a gyóntatónak, aki az egyházi rendelkezések és útmutatások szerint jár el, mind a hívőnek tudatában kell lennie annak, hogy az eucharisztiában való részesülésre irányuló felkészülés nem csak a külső, formális feltételek teljesítését jelenti, hanem a lélek töredelemét, a másik ember által okozott sérelmek megbocsátását, a felebaráttal való megbékélést, az egyesülést Krisztussal a Szent Titkokban. A böjt és az imádság célja, hogy segítse a szent áldozásra készülőt a megfelelő belső állapot elérésében.

Szem előtt tartva a Megváltó szavait, amelyeket azokról mondott, akik súlyos és elhordozhatatlan terheket raknak az emberekre (lásd Mt 23,4), a gyóntatónak látnia kell, hogy az indokolatlan szigorúság, mint ahogy a túlzott engedékenység is, akadályul szolgálhat a hívő számára a Krisztussal való egyesülés útján, és lelki károkat okozhat.

A szerzetesek szent eucharisztiában való részvétele a monostorokról és a szerzetesekről szóló szabályzat és a monostorok belső szabályzata szellemében valósul meg.

1. Az áldozás előtti böjt gyakorlatátaz egyház aszketikus hagyománya szabályozza. A szent eucharisztiában való részesedés előtt a hívő nem vesz magához olyan ételeket, amelyek nem böjtösek, lemond a szórakozás minden formájáról, a kitartó imádságnak és a bűnbánatnak szenteli magát. A böjt hosszúságát és mértékét meghatározhatja a keresztény ember lelki állapota és objektív életkörülményei. Többek között, ha valaki súlyos vagy elhúzódó betegségben szenved, amely különleges diétát kíván, vagy a terhes és szoptatós anyák esetében, a böjt lerövidíthető. Ugyanez vonatkozik azokra a hívőkre, akik folyamatosan olyan világi vagy állami intézményben tartózkodnak, ahol a táplálkozás feltételei mindenki számára egyformák (katonai egységek, kórházak, gyermekotthonok, szakiskolák, börtönök).

Az a napjainkra kialakult gyakorlat, amely szerint az évente csak néhány alkalommal áldozók három napot böjtölnek, mielőtt a szent eucharisztiában részesednek, megfelel az Egyház hagyományának. Ugyancsak elfogadható az a gyakorlat, amely alapján azok, akik heti rendszerességgel vagy havonta többször áldoznak, és megtartják az egyház által előírt évközi böjtöket, valamint a szerdai és pénteki böjtöt, külön a részükre kiszabott böjt nélkül járulhatnak a szentségekhez (illetve böjtjük az előző napra vagy az előző estére szorítkozik). Az ezzel kapcsolatos döntést minden hívőnek a gyóntatója áldásával kell meghoznia. A gyakori áldozásra készülő világiakkal szemben támasztott követelmények érvényesek a papság soraiban szolgálókra is.

Különleges helyet foglal el az egyház gyakorlatában a Húsvét vasárnapját követő Fényes Hét. A húsvét vasárnapi liturgián történő szent áldozás minden hívőre kiterjedő szabályát a VII. században kiterjesztették a Fényes Hét minden egyes napjának liturgiáira is: „Krisztus feltámadásának szent napjától az Új Vasárnapig (Tamás Vasárnapjáig), az egész hetet a híveknek állandóan a szent templomokban kell tölteniük zsoltárok és himnuszok és lelki énekek éneklése közben, örvendezve Krisztusban és ünnepelve, az Írások felolvasását hallgatva és a szent misztériumokat élvezve. Mert így fogunk Krisztussal együtt feltámadni és fölemelkedni” (Trulloszi Zsinat 66. kánonja). Ebből a kánonból világosan következik, hogy a hívőket az egyház a Fényes Héten mindennapos áldozásra buzdítja. Mivel a Tipikon a Fényes Hét napjaira semmiféle böjtöt nem ír elő, és a Fényes Hetet megelőzi a Nagyböjt hét hetének és a Nagyhétnek lelki küzdelme, elfogadhatónak tartjuk az Egyház számos egyházközségében kialakult gyakorlatot, amely szerint a hívők a Fényes Hét napjain tartott liturgiák mindegyikén járulhatnak áldozáshoz, böjtjüket pedig az előző éjféltől kezdik. Ugyanez a gyakorlat kiterjeszthető a Karácsony és a Vízkereszt közötti időszakra is. Azoknak, akik ezekben a napokban szentáldozásra készülnek, figyelmet kell fordítaniuk arra, hogy az étel és az italfogyasztásban megfelelő mértéket tartsanak.

2. Különbséget kell tenni a szent áldozást megelőző böjt és a szorosan vett eucharisztikus böjt között, amely az ételtől és italtól való teljes önmegtartóztatást jelenti éjféltől az áldozás pillanatáig. Ez a böjt kötelező jellegű, amint a karthágói zsinat korábban idézett kánonjában láttuk. Ugyanakkor hatálya nem terjed ki az újszülöttekre, valamint azokra, akik valamilyen súlyos, esetleg krónikus betegségben szenvednek, amely miatt az orvos által előírt gyógyszereket kell szedniük, vagy ételt kell fogyasztaniuk (például cukorbetegség esetén), illetve a haldoklókra. Ezen kívül – a gyóntató belátása szerint – az előírás alól felmentést kaphatnak a terhes vagy a szoptató édesanyák.

A kánonok előírják, hogy a szent áldozásra való előkészület során a hívő tartóztassa meg magát a házasélettől. Alexandriai Timóteus 5. kánonja előírja a keresztények számára, hogy az áldozás előtti estén semmi ilyet ne tegyenek.

Azt a keresztény embert, aki nem hagyta el a dohányzás ártalmas szokását, az egyház a teljes leszokásra buzdítja. Azok, akiknek nincs elegendő erejük arra, hogy ezt megtegyék, éjféltől, de ha lehet, inkább előző estétől tartóztassák meg magukat.

Mivel az Előreszentelt Adományok Liturgiája összekapcsolódik az esti istentisztelettel, a liturgia esti végzése összhangban van a Tipikon előírásaival (bár a bevett gyakorlat szerint ezt a liturgiát általában reggel végzik). A Szent Szinódus 1968. november 28-i rendelkezése értelmében, „amennyiben az Előreszentelt Adományok Liturgiáját az esti órákban végzik, azok, akik az áldozásra készülnek, legalább hat órával az eucharisztia előtt már ne vegyenek magukhoz sem ételt, sem italt; még dicsérendőbb az a gyakorlat, amikor a böjtöt az előző éjféltől megtartják azok, akiknek ehhez megfelelő testi erejük van”.

Ugyanez a hatórás mérték vonatkozik azokra is, akik valamelyik, az éjjeli órákban végzett szent liturgián szeretnének áldozni (például Húsvét vagy Karácsony éjszakáján).

3. Az áldozásra való felkészülés nemcsak a bizonyos ételektől való megtartóztatásból áll, hanem a templomi istentiszteleteken történő gyakoribb részvételből és a szent áldozás előtti imák elolvasásából. Ez általában magába foglalja a Megváltóhoz, az Istenszülőhöz és az Őrangyalhoz szóló kánont (himnikus költeményt) és más imádságokat. A Fényes Héten az imarend a húsvéti kánonból és az áldozás előtti imákból áll. Az egyéni imádságokat mindig az istentiszteleteken kívüli időben kell elmondani, mert az istentisztelet a közösségi imádság ideje. Különleges lelkipásztori törődést igényelnek azok, akik csak nemrég kezdték meg az egyházon belüli útjukat, és nem szoktak még hozzá a hosszú imádságokhoz, valamint a gyermekek és a betegek. A hívek számára összeállított imádságos könyvek lehetőséget adnak arra, hogy az áldozás előtti kánonok helyett a hívők a Jézus-imát mondják és leborulásokat végezzenek. Ennek szellemében – a gyóntató áldásával – más egyéb imádságok is mondhatók.

Mivel a liturgia az egész istentiszteleti kör csúcspontja, az azt megelőző istentiszteleteken – elsősorban az esti és a hajnali istentiszteleten (illetve a kettőt ötvöző virrasztó istentiszteleten) – történő részvétel fontos része a szentáldozásra való felkészülésnek.

A gyóntatónak (lelkiatyának) vagy a gyóntatást végző papnak, abban az esetben, ha a hívő hiányzott a szentáldozás napját megelőző esti istentiszteletről, vagy nem végezte el az eucharisztikus imákat a maguk teljességében, alaposabb felkészülésre kell buzdítania őt, figyelembe véve azonban életkörülményeit, és azt, ha elfogadható okokból nem tette meg.

Az egyház gyermekei, akik a Krisztus Szent Titkaiban való részesedésre készülnek, időben, a szent liturgia megkezdése előtt érkezzenek meg a templomba. Krisztus Szent Teste és Vére iránti hanyagságnak számít elkésni a szent liturgiáról, különösen, amikor a hívők az Apostol vagy az Evangélium elolvasása után érkeznek meg a templomba. Késés esetén a gyóntatást vagy az áldoztatást végző pap dönthet úgy, hogy nem engedi oda a hívőt a Szent Kehelyhez. Kivételt képeznek azok, akik valamilyen testi fogyatékossággal élnek, a szoptatós édesanyák, a kisgyermekek és az őket kísérő felnőttek.

A szent liturgia befejezése után a keresztény hívő hallgassa meg a templomban a hálaadó imákat, vagy maga olvassa el azokat. A keresztényeknek törekedniük kell arra, hogy imádságos hálát adva az Úrnak a tőle kapott adományokért, megőrizzék magukban, a békésség és az istenfélelem lelkületében, az Isten és az emberek iránti szeretet érzésével.

Figyelembe véve az áldozás és a szent liturgia közötti elválaszthatatlan kapcsolatot, elfogadhatatlan a papság egyes tagjai részéről fennálló gyakorlat, amikor egyes templomokban Húsvét ünnepén, Karácsonykor, Vízkeresztkor vagy az egyházi év halotti szombatjain, ill. az Örömhíradás ünnepén (Fényes Hét utáni kedden) hívőket megakadályoznak abban, hogy eucharisztiában részesedjenek.

III.

A szent áldozáshoz készülődő hívő vizsgálja meg lelkiismeretét, tartson bűnbánatot, és vallja meg pap előtt vétkeit a gyónás szentségében. Előfordul, hogy sokan, akik templomba jönnek, még nem vertek igazán gyökeret az egyházi életben, még nem értik igazán a szent eucharisztia jelentőségét, nem látják vétkeik valódi erkölcsi és kánoni következményeit, ezért a papnak lehetősége van arra, hogy mérlegelje, a bűnbánó járulhat-e már Krisztus Szent Titkaihoz.”

Másrészről előfordulhat – és ez sok egyházközségben gyakorlattá is vált – hogy a gyóntató engedélyezheti hét közben a többszöri áldozást – például a Nagy Héten vagy a Fényes Héten –, anélkül, hogy mindannyiszor megkövetelné a gyónás elvégzését, kivéve, ha a hívő részéről jelentkezik igény a gyónásra. Ám a gyóntatónak emlékeznie kell nagy felelősségére, amelyet a papság szentségében kapott.

A gyónást lehetőség szerint a szent liturgián kívül kell elvégezni, hogy se a gyóntató, se a gyónó ne legyen kizárva a teljes és közös eucharisztikus szolgálatból. Nem megengedhető, hogy a szent liturgián segédkező pap az evangélium olvasása, vagy az eucharisztikus kánon alatt végezzen gyóntatást. Ezért a gyónásra legalkalmasabb idő az esti vecsernye utáni és a szent liturgia kezdete előtti időszak.

IV.

Súlyos vétkek megvallása esetén a kánonokat olyan módon kell alkalmazni, hogy egy évnél hosszabb eltiltás a szentségektől csak főpapi jóváhagyással lehetséges. Abban az esetben, ha netán a pap visszaélne az eltiltás jogával, a kérdést egyházi bíróság elé lehet vinni.

A kánonok tiltják, hogy asszonyok, havi tisztulásuk időszakában, áldozhassanak (Alexandriai Szent Dénes 2. és Alexandriai Timóteus 7. kánonja). Kivételt csak halálos betegség, vagy a krónikus vérfolyás betegsége jelenthet.

V.

Az egyház – amellett, hogy az egyházi házasság nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza –, mégsem fosztja meg a szentáldozás lehetőségétől azokat a házaspárokat, akik minden törvényes jogot és kötelezettséget magában foglaló polgári házasságban élnek, ám valamilyen oknál fogva még nem részesültek a házasság szentségében. Ez az egyházi engedékenység Pál apostol szavain (1Kor 7,14) és a Trulloszi Zsinat 72. kánonján alapul, és arra irányul, hogy megkönnyítse az egyházi életben való részvételt az olyan házaspárok számára, akik az egyház szentségeiben való tudatos részvételük előtt léptek házasságra. A „vadházasságtól” eltérően, amely kánoni akadályt jelent a szentáldozás szempontjából, ez a fajta házasság az egyház szemében törvényes házasság, kivéve azokat az eseteket, amikor a törvény megengedi a házasságot, pl. közeli rokonok, vagy egynemű együtt élők esetében, melyre egy sor országban lehetőség van, ám az egyház ezt eleve megengedhetetlennek tartja. Ugyanakkor a lelkipásztor kötelessége, hogy felhívja a hívők figyelmét arra, hogy törvényesen valós házasságukat szenteljék meg egyházi házasságkötéssel.

Külön mérlegelés tárgyát képezik azok az esetek, amikor a társak hosszú idő óta élnek együtt, nemritkán közös gyermekeik is vannak, ám nem kötöttek sem az egyházban, sem törvény előtt házasságot, ráadásul az egyik fél nem is kívánja az együttélést törvényesíteni, vagy egyházi házassághoz járulni. Ez vétkes együttélést jelent, a mai világban való elterjedése pedig ellentétes Istennek az ember számára kívánatos akaratával, veszélyt jelent a házasság intézményére, és az egyház részéről nem számíthat semmiféle elismerésre. Mindazonáltal a gyóntató, aki ismeri a konkrét személy körülményeit, az emberi gyöngeséghez való leereszkedés elve miatt, kivételes esetekben, szentáldozáshoz engedheti azt a felet, aki elismeri az együttélés formájának a bűnösségét, és törekszik arra, hogy törvényes házasságot kössön. Ám az a fél, akinek a hibájából nem jöhet létre a törvényes házasság, nem bocsátható a szentségekhez. Ha csak az egyik fél esetében is fennáll még korábbi házasság, akkor egyik fél sem bocsátható áldozáshoz addig, amíg kánoni helyzetüket nem rendezték, és nem tartanak megfelelő bűnbánatot.

VI.

Különösen fontos kérdés a gyermekek felkészítése a szentáldozásra. A szülőknek, akik rendszeresen hozzák gyermekeit a Kehelyhez, ami pedig dicséretes dolog, arra kell törekedniük, hogy velük együtt áldozzanak, ill., ha nincs lehetőség arra, hogy mindkét szülő egyszerre áldozzon, felváltva. Az a gyakorlat, hogy a szülők áldozni hozzák gyermekeiket, maguk azonban csak ritkán áldoznak, akadályt jelent a gyermekek számára abban, hogy megerősödjenek az eucharisztikus asztalról való részesedés szükségességének a tudatában.

Az első gyónás ideje, Alexandriai Timóteus 18. kánonja szerint, a tízéves kor, az orosz helyi egyházban megvalósult gyakorlat szerint viszont a hetedik betöltött életév. Ezért az első gyónás elvégzésének az ideje, valamint a 7-10 éves gyermekek gyónásának a gyakorisága minden vasárnap történő áldozás mellett , a gyóntató és a szülők közös megegyezésétől függ.

Hároméves korig a gyermekek számára nem kötelező az eucharisztikus böjt. A hagyomány szerint, ortodox családokban, hároméves kortól kezdve fokozatosan megtanítják a gyermekeket arra, hogy tartózkodjanak ételtől és italtól a szent áldozás előtt. Hétéves korra a gyermekek számára már kialakult szokássá kell válnia, hogy éhgyomorra áldozzanak. Ettől kezdve arra is meg kell tanítani őket, hogy olvassák az áldozás előtti imákat, amelyek tartalmát és hosszát a szülők határozzák meg a gyermek korára és szellemi fejlettségére való tekintettel.

***

Befejezésként, az eucharisztia szentsége — az egyház életének a középpontja. A rendszeres áldozás, az Úr Jézus Krisztus szavai szerint, az ember üdvösségérre nézve nélkülözhetetlen:

Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. (Jn 6,53-54)

(Ford. I. T. és T. K.)

This post is also available in: orosz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.