Abban az időben Jézus a Galileai-tenger partján járt, meglátott két testvért, Simont, akit Péternek hívtak, és testvérét, Andrást, amint hálójukat a tengerbe vetették, mivel halászok voltak. Így szólt hozzájuk: “Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Ők pedig azonnal otthagyták hálóikat, és követték őt. Miután tovább ment onnan, meglátott két másik testvért, Jakabot, a Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hajóban atyjukkal, Zebedeussal együtt rendezték hálóikat, és őket is elhívta. Ők pedig azonnal otthagyták a hajót és atyjukat, és követték őt. Azután bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében. (Máté 4, 18-23)

Miért sietnek annyira a mi időnkben az emberek?

Hogy minél előbb lássák munkájuk sikerét. A siker pedig jön és megy, és maga után hagyja a sajnálat érzését.

Miért sietnek az emberek fiai annyira a mi időnkben?

Hogy minél hamarabb begyűjtsék munkájuk gyümölcsét. A gyümölcsök pedig beérnek és leérnek, és maguk után hagyják a keserűség érzését.

És amikor eljön a halál, a mi időnk emberei úgy halnak meg, hogy magukat csak a múlt tükrében látják, szájukban pedig a múltban begyűjtött és learatott, elfelejtett sikerek tovatűnt gyümölcseinek ízét érzik. Halálukkal semmissé lesznek munkájuk és sikereik utolsó nyomai is. Azok, akik utánuk jönnek, ugyanazzal a sietséggel vetnek, aratnak és fogyasztják el munkájuk termését, és ugyanazzal az ürességgel távoznak el ebből az életből.

Ez az emberi gondolkodás. De nem így van Istennél. Látván az emberi és isteni gondolkodás közötti különbséget, a nép azt mondja: Isten lassú és célt ér. Isten lassú, de csak egy nemzedék szemében: az összes nemzedék életének fonalát tekintve nem beszélhetünk lassúságról. Isten gyakran az egyik nemzedékben vet, a másikban arat. És az a nemzedék, amelyikben vet, lassúnak látja Őt, míg az, amelyikben arat, nagyon gyorsnak. Nem úgy van-e a mi emberi munkáinkkal is, hogy minden szántás, vetés, gyomlálás, egyelés és sóhajos várakozás lassabb az aratásnál? De Isten se nem gyors, se nem lassú. Neki megvan a maga mércéje, és ettől nem tér el. A termesz csak a maga várát nézi és látja; a gazda az egész mezőt.

Ha Krisztus az emberi észjárást követi, nem tizenkét halászt választ apostolának, hanem tizenkét földi királyt. Ha azt szerette volna, hogy rögtön meglássa munkájának sikereit és gyümölcseit, megtehette volna, hogy győzhetetlen erejével megkereszteli a tizenkét leghatalmasabb földi királyt, és tanítványaivá és apostolaivá teszi őket. Gondoljatok bele, hogyan terjedt volna szét futótűzként az egész világon a Róla szóló hír! Milyen gyorsan elterjedt volna tanítása az egész földön; milyen gyorsan eltűntek volna a királyok parancsára a pogány bálványok; milyen gyorsan átalakultak volna a pogány szentélyek keresztény templomokká; milyen gyorsan megszűnt volna az állatáldozatok bemutatása az istenek oltárán, és az véresáldozatok füstjét milyen gyorsan felváltotta volna a tömjén füstje; milyen gyorsan megerősödött volna az élő és egyetlen Isten egyháza az összes népek között! Akkor Krisztus minden gond nélkül elfoglalta volna a királyok királyának trónját, és onnan irányította volna a maga tizenkét alárendelt királyán, mint tizenkét helytartón keresztül a föld minden népét és az egész földkerekséget, kelettől nyugatig és északtól délig. Akkor a hajthatatlan zsidók is minden fenntartás nélkül elfogadták volna Krisztus, a Királyt, mint a várt Messiást, és hódoltak volna Neki.

De gondoljátok el, mi lett volna akkor a végén ebből a földi királyságból, amit gyorsan, erővel és egyetlen ember géniuszából teremtettek? Ugyanaz, mint a többi földi királysággal, Krisztus előtt és Krisztus után. Alapítójával együtt ez a királyság is lehunyta volna a szemét, és a világ ugyanott találta volna magát, mint ahonnan annak előtte elindult. Vagy még világosabban, ugyanaz történt volna vele, mint azzal a mesebeli tölgyfával, amit az óriás kitépett a helyéről, és a hegyről a völgybe ültetett át. Amíg az óriás ott állt a tölgy mellett és erős kezével tartotta, a tölgy meg sem remegett; amint azonban az óriás otthagyta a fát, a szél belekapott és földre döntötte. Az emberek pedig összegyűltek a kidőlt tölgyfa körül és csodálkoztak, hogyan tudta a szél ezt a hatalmas tölgyet legyűrni, míg az alacsony mogyorófa a tölgy körül átvészelte a vihart, és épen maradt? Aztán pedig megcsóválták fejüket és azt mondták: valóban, biztosabban megmarad és jobban ellenáll a szélnek az alacsony mogyorófa, amelyik szépen lassan hajt ki magjáról, mint a legnagyobb tölgy, amit az óriás keze kitép a földből, új helyre ültet, majd otthagy. Minél mélyebb gyökereket ereszt a föld feketeségébe egy fa, annál erősebb, ellenállóbb és hosszabb az élete.

Milyen bölcs is az, hogy Krisztus lentről kezdte és nem fentről! Milyen bölcs dolog, hogy nem a királyokkal, hanem a halászokkal kezdte királyságának építését! Milyen jó és üdvös számunkra, akik kétezer évvel az Ő földi működése után élünk, hogy nem látta munkájának végső sikerét és nem gyűjtötte be élete során annak gyümölcseit! Ő nem akarta, mint az az óriás, hogy egyszer és mindenkorra átültesse a földre azt a hatalmas fát, hanem mint egy egyszerű földműves, el akarta ültetni a szemeket mélyen a föld sötétségébe, hogy aztán hazatérjen. Így is tett. Nem csak az egyszerű galileai halászok sötétségéig ásta le az Élet Fájának magját az Úr, hanem egészen a Pokol sötétjéig, majd hazatért. A fa pedig lassan, nagyon lassan növekedni kezdett. A haragos szelek össze-vissza csavargatták, hogy derékba törjék, de nem tudták. Rossz akaratú emberek a földig visszavágták a törzsét, de újabb hajtás sarjadt a gyökérről; és annál gyorsabban és kitartóbban növekedett, minél többet vágtak vissza belőle. Az ellenséges erők leástak mélyen a földbe, mélyebben a katakombáknál, hogy kitépjék a fa gyökereit, de minél jobban szaggatták a gyökereket, annál erősebbek és szerteágazóbbak lettek, és annál több szár sarjadt róluk. Ezért a krisztusi fa, amelyet az Isteni és nem az emberi észjárás szerint ültettek el, ma, kétezer év elmúltával is virágzik és lombot meg édes gyümölcsöt hoz, az embereknek és az angyaloknak is, és hamvasan és szépséggel teljesen ragyog, mintha csak egy emberöltővel ezelőtt szökkent volna szárba.

Ha az Úr Jézus emberi módon járt volna el, biztos, hogy hamarabb szerez dicsőséget az emberek között, de akkor nem váltott volna meg bennünket. Ő azonban nem az emberi dicsőséget kereste (ami olyan mint a hangszer – ma játszanak rajta, holnap, ha megkopik a hangja, tűzre vetik), hanem az emberek üdvösségét. Nem úgy jött az emberek közé, mint egy erőművész a cirkuszba, hogy megmutassa erejét és tudását, várva, hogy az emberek megtapsolják, hanem úgy, mint barát és orvos, aki eljön hozzánk a kórházba, végiglátogat minket, egyenként elbeszélget mindnyájunkkal, felkínálva a tanácsát és a gyógyulást. Ezért jó az emberiségnek, az idő kezdetétől az idők végezetéig, hogy az Úr az isteni szerint járt el, és nem tizenkt hatalmas királyt, hanem tizenkét kicsiny halászt választott apostolának. És arról, hogyan választotta ki őket, szól a mai evangéliumi olvasmány.

Amikor a Galileai-tenger partján járt, meglátott két testvért, Simont, akit Péternek hívtak, és testvérét, Andrást, amint hálójukat a tengerbe vetették, mivel halászok voltak.

Hogy mit keresett Jézus Urunk a Galileai-tengeren, azt az előző versekben elmagyarázza nekünk az evangélista. Amikor Krisztus meghallotta, hogy Jánost fogságba vetették, elhagyta Júdeát és visszatért Galileába, Izráel földjének megvetett részébe. Előre látva nagy harcosának és Előhírnökének vértanúságát, az Úr mintegy visszavonulással készíti elő az ellenség feletti győzelmet. De ha már Galileában van, nem lenne-e magától értetődő, hogy Názáretben, a szülővárosában száll meg, ahol élete legnagyobb részét töltötte? De melyik prófétát kedves a saját hazájában? [1] Jézus eljött Názáretbe, ott azonban le akarták taszítani Őt a hegyről a szakadékba (Lk 4,29). Elkerülve az emberek egy újabb idő előtti gonosz tettét (t. i. még nem jött el a szenvedések ideje – a ford. megjegyz.), Jézus végül a Galileai-tenger partján telepszik le, Zebulon és Naftáli földjén, a legtávolabbi és legmegvetettebb területen, a sötétségben és a halál árnyékában lakó emberek között. Itt, ebben a nagy-nagy sötétségben veti el először Evangéliuma bőtermő fájának magvait.

János evangélista azt írja, hogy elsőként András csatlakozott az Úrhoz, még Júdeában. András azelőtt Keresztelő János tanítványa volt, majd amikor János úgy beszélt Jézusról, mint magánál nagyobbról, András otthagyta tanítóját és Krisztushoz szegődött. Rögtön ezután András rátalált testvérére, Péterre és ezt mondta neki: megtaláltuk a Messiást, ami azt jelenti: Krisztus; és odavitte Jézushoz. Még akkor elnevezte Krisztus Simont Péternek, vagyis Kősziklának, a hit szilárd kősziklájának (Jn 1,35-42). Nincs-e ellentmondásban mindaz, amit János evangélista leír, azzal, amiről a mai evangéliumi olvasmányban Máté beszél, vagyis hogy Krisztus a két testvért csak a Galileai-tengernél hívta el? János evangéliuma szerint először András követte Krisztust, majd Péter, míg Máté evangéliumából mintha az tűnne ki, hogy Krisztus egyszerre talált rájuk és hívta el őket, ráadásul Pétert az evangélista előbb említi, mint Andrást. Nincs itt szembeötlő ellentmondás? Nem, legkevésbé sem. Egyértelmű viszont, mint ahogy Aranyszájú Szent János is írja, hogy itt két különböző eseményről van szó; az első Júdeában történt, amikor még Keresztelő Jánost nem vetették fogságba, a második pedig később, Galileában, amikor a Keresztelő már börtönben volt, és amikor Jézus Urunk letelepedett a tengerparti Kapernaumban, a Galileai-tenger partján. János András és Péter korábbi találkozását írja le Krisztussal, míg Máté a későbbit. Ez abból is kitűnik, hogy Máté arról a Simonról ír, akit Péternek hívtak, ami azt jelenti, hogy az Úr korábban nevezte el őt Péternek. Péternek az a korábbi, első találkozása Krisztussal Júdeában történt, amikor testvére, András elvitte őt Hozzá. Ezt az első találkozást János evangélista ezekkel a szavakkal írja le: Odavitte (Pétert) Jézushoz, aki rátekintve így szólt: Te Simon vagy, Jóna fia: téged Péternek fognak hívni, ami azt jelenti: Kőszikla. Mindezek ismeretében írja le Máté evangélista Jóna fiainak újbóli találkozását az Úrral, és ezért mondja: Simon, akit Péternek hívtak. Pétert pedig azért említi András előtt, mert temperamentumánál fogva Péter élénkebb volt testvérénél és kezdettől fogva jobban kitűnt nála. Az, hogy János és Máté evangélisták két különböző eseményről számolnak be, nem pedig egyről, a két evangéliumot elolvasva mindenki számára világossá válik. Míg Máté Péter és András apostoli szolgálatra való végleges elhívását írja le – jöjjetek utánam – addig János az első találkozásról és a testvéreknek Krisztussal való megismerkedéséről számol be, ami Keresztelő János következő szavai után történt: íme, az Isten Báránya! Világos, hogy ezután a találkozás után András és Péter elváltak Krisztustól, és más úton vagy más időben visszatértek Galileába, ahol az Úr újra rájuk talált munkájuk közben.

Így szólt hozzájuk: “Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Ők pedig azonnal otthagyták hálóikat, és követték őt. Az Úr ismeri a szívüket; ezek a halászok úgy hisznek Istenben, mint a gyermekek, és úgy vetik alá magukat az Ő parancsolatainak. Nem szoktak hozzá, hogy vezényeljenek és parancsoljanak, csak ahhoz, hogy dolgozzanak és elvégezzék ami a dolguk. Magukat nem tartják nagyra; Isten akarata iránti alázatosság és engedelmesség tölti be a szívüket. És bár egyszerű halászok, lelkk a lehető legtöbb igazságra és kegyelemre éhezik és szomjazik. Látjuk Andrást, aki egyszer már otthagyta a hálóit és tanítványként csatlakozott Keresztelő Szent Jánoshoz. Amint János azt mondta Krisztusról, hogy nagyobb nála, András elhagyta őt és követte Krisztust. Ezek élő lelkek, melyek egyre erősebben és erősebben keresik Isten igazságát és Isten országát. Ezért mondja róluk prófétai módon Krisztus:jöjjetek utánam! Isten mindannyiunkhoz ezen a módon közelít. Nem akar erőszakkal az üdvösség útjára terelni bennünket, hanem hagyja, hogy szabadon és saját belátásunk szerint válasszunk az üdvösség és a kárhozat között. De amikor Isten, aki látja a szívünket, észreveszi , hogy bensőnk a jó útra hajlik, az üdvösség útjára, akkor határozottan arra irányít bennünket. Amikor viszont látja, hogy a szívünk teljesen a kárhozat és a rosszra hajlott, akkor elhagy bennünket, és a sátán válik urunkká. Így volt az áruló Júdással is. Amikor a szíve teljesen elhajlott a rosszba és a sötét kárhozat felé, akkor Krisztus többé nem próbálta meg őt letéríteni erről az útról, hanem ellenkezőleg, amikor látta, hogy már beleköltözött a sátán, azt mondta neki: amit tenni szándékozol, tedd meg hamar! [2] Így tehát az Úr sem Péter és András, sem Júdás esetében nem sérti meg a legkevésbé sem az emberi akarat szabadságát, hanem csak azután, hogy azok elhatározást tettek szívükben a jóra vagy a rosszra mondja ki határozottan a szót – Péternek és Andrásnak: jöjjetek utánam, Júdásnak pedig: amit tenni szándékozol, tedd meg hamar.

És én emberhalászokká teszlek titeket. Ez azt jelenti: ahogyan eddig hálóitokkal halakat húztatok fel a tenger mélyéből és sötétségéből, úgy fogtok mostantól Általam és az én Evangéliumom által embereket felhúzni a világ gonoszságának mélységéből és sötétségéből. Minden ami jó, ott marad a hálóban; ami pedig értéktelen, mind kihullik belőle vagy bele sem kerül.

Hallva Krisztus hívását, Péter és András azonnal otthagyták hálóikat, és követték Őt. Látjátok, hogy hogyan tett addigra a két testvér szíve elhatározást a jóra? Nem kérdezték: hova vezetsz bennünket? Mit eszünk majd? És ki fog gondoskodni családjainkról? Mintha egész életükben csak erre az elhívásra vártak volna. Mint a gyermekek a maguk egyszerűségében, minden gondjukat az Úrra bízzák, mindent elhagynak és követik Krisztust.

Miután tovább ment onnan, meglátott két másik testvért, Jakabot, a Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hajóban atyjukkal, Zebedeussal együtt rendezték hálóikat, és őket is elhívta. Ők pedig azonnal otthagyták a hajót és atyjukat, és követték őt. Megint csak: nem két király, hanem két halász! Nem királyi koronával a fejükön, hanem királyi szívvel a mellkasukban. Így gyűjti össze az Úr a sötétségben a gyöngyszemeket. Így választja ki a kicsinyeket és tanulatlanokat, hogy általuk megszégyenítse a hatalmasokat és bölcseket; és szegényeket választ az Úr, hogy általuk megszégyenítse a gazdagokat. Nézd, milyen szegény Jakab és János: ők maguk javítgatják atyjukkal együtt a hálókat! De lelkük gazdag, mert telve van az Isten szeretete iránti éhséggel és szomjúsággal; szívük a jóra hajlik és – vár. Így aztán, amikor Krisztus elhívja őket, azon nyomban otthagyják munkájukat, hajójukat és atyjukat, és követik Őt.

Lelkileg értve: a halász az, aki lelki kincset akar fogni, a háló a lelket jelenti, a tenger a világot, a hajó pedig a testet. Az, hogy ezek a halászok a tengerbe vetik a hálójukat, azt jelenti, hogy lelki kincsre, lelki táplálékra, vagy másképpen Isten országára halásznak, kivetve és alámerítve lelküket a világ mélyébe, hogy onnan bárhonnan kifogják a kincset. Az hogy hálóikat javítják, a lelkük megjavítására tett erőfeszítéseiket jelenti. Hogy az első kettő otthagyta hálóját és követte Krisztust, azt jelenti, hogy elhagyták régi és bűnös lelküket, és elmentek, hogy Krisztus által újjá legyenek és új lelket és új értelmet nyerjenek. És ez azt is jelenti még, hogy mostantól nem saját lelkük segítségével keresik és fogják ki a lelki kincset, hanem Krisztussal, nem saját erejük, hanem Isten ereje által, nem saját értelmükkel, hanem Isten kinyilatkoztatása által. Az pedig, hogy a másik kettő otthagyta a hajóját és atyját, azt jelenti, hogy elhagyták bűnös testüket és test szerinti atyjukat, hogy mostantól lelkük üdvösségével törődjenek és mennyei atyjuk felé menjenek, mint olyanok, akik kegyelem szerint Isten fiaivá lettek.

Azután bejárta [Jézus] egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében. Az emberek előtt rejtve maradt harminc év után az Úr Jézus most megkezdi isteni szolgálatát; és ez a kezdet sikeres és határozott. Az evangélium szavai azt mondják: bejárta egész Galileát. Krisztus szolgálata abban állt, hogy magyarázza a régit, hirdesse az újat, és mindkettőt az emberek meggyógyításának csodájával bizonyítsa. A törvény Mózes és a próféták által adatott, és a törvényt sok csoda kísérte, hogy az emberek elhiggyék, valóban Istentől van. De a törvény magyarázói, akiknek lelkét elhomályosította a bűn, teljesen elhomályosították ennek a törvénynek az értelmét. Ezért ez a régi törvény holttá lett, és olyanná vált, mintha nem is létezne. Most pedig az Úr Jézus, a legtisztább és a bűn nélkül való megjelenik, mint a törvény egyetlen igazi ismerője és igaz magyarázója. Megmagyarázza a törvény értelmét és feltárja annak a bűnösök elől elzárt leglényegét. Most a Lélek magyarázója, mint ahogy később a Lélek lesz az Ő magyarázója. Nem dobja el a régi törvényt – hogyan is tehetné ezt, ha Maga ajándékozta nekünk -, hanem annak valódi lelki és prófétai értelmére alapozva az üdvösség új törvényét adja követőinek, a Mennyek Királyságáról szóló Örömhírt hirdetve. A régi törvény olyan mint a jó és termékeny, de az emberek gondatlansága miatt elvadult föld, aminek valódi felszínét eltakarja a az emberek, vagyis a törvény hamis magyarázói által elvetett tövis és kóró. Annyira elvadult ez a föld, hogy az emberek elfordították szemüket és szívüket róla. Az Úr most felszántja ezt a földet és új magot vet bele. Az emberek pedig félelemmel és csodálkozással nézik Őt. És ahogyan a régi törvény valódiságát sok csoda bizonyította, az Úr Jézus ezt az új törvényt is, mint törvényalkotó, sok csodával igazolja. Ezek a csodák nem arra szolgálnak, hogy üres és értelmetlen módon megmutassa erejét, hanem hogy az emberek hasznot nyerjenek belőle. Mindegyik abból áll, hogy meggyógyítja az emberek testi és lelki betegségeit és az emberi erőtlenségeket. Mert az Úr nem úgy jött közénk látogatóba, mint egy mágus, hanem mint barát és orvos.

Ti mindannyian, akik éheztek és szomjúhoztok az igazságra és Isten szeretetére, és akik ezt az igazságot és szeretetet hiábavaló módon próbáljátok meg kihalászni lelketekkel, mint egy hálóval e világ tengeréből, halljátok meg az Úr Jézus szavát. Mert íme, Ő hív benneteket, mint egykor a Galileai-tenger partján a halászokat hívta: jöjjetek utánam! És amint halljátok ezt a hangot, ne várjatok egyetlen percet sem, hanem rögtön tegyétek félre régi erőfeszítéseiteket és régi kötődéseiteket, és kövessétek Őt. Ő a ti egyetlen barátotok és orvosotok; mindenki, aki nem Őmellette áll, vagy tudatlan vagy csaló. Jézus nem úgy hív benneteket, mint királyokat, vagy pásztorokat, vagy gazdagokat, vagy szegényeket, vagy nincsteleneket, vagy tudós embereket, vagy egyszerűeket, hanem mint embereket, tele betegségekkel és erőtlenségekkel. Betegségeitek és erőtlenségeitek a bűnből fakadnak. Ezért boruljatok le az Úr Jézus előtt, és kiáltsatok Hozzá, mint egykor az a sok beteg és erőtlen: Úr Jézus, Isten Fia, könyörülj rajtam bűnösön! Bocsásd meg, bocsásd meg, Uram számtalan bűnömet. Tisztíts meg hatalmaddal, lakass jól életetadó kenyereddel, tölts be mélyen engem, mint tiszta és friss levegő a fülledt szobát, és egészséges leszek, egészséges és élő! Így dicsőüljön meg lelkünk szilárdságában és testünk tisztaságában az Úr, az Atyával és Szent Lélekkel, az egylényegű és oszthatatlan Háromság, a szent apostolok közbenjárásai és imái által, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámin.

[1] lásd Mt 13,57
[2] Jn 13,27

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Vladika Nikolaj. Izabrana dela u 10 knjiga. Knjiga IV. Omilije. Glas Crkve, Valjevo, 1996. Pp. 154-161.