Előadás a Magyar Ortodox Egyházmegye (Moszkvai Patriarchátus) „Az Ortodox Egyház a mai világban” c. konferenciáján – Budapest, 2004. június 19-20.

Pünkösd napja hagyományosan az Egyház születésének az ünnepe. Ámde a pünkösdi Egyház hite, – a keresztény hit – akkor születik meg az emberben, amikor lelkében találkozik a feltámadott Jézussal és felismeri Őt, és utána továbbadja, hogy „valóban feltámadt”, megvallja, hogy Ő az „Úr”, és Ő a Messiás. Az emmauszi történetben, amelyről egyedül Lukács evangélista számol be részletesen, ezt olvassuk arról a két úton lévő tanítványról, akik a feltámadott Úrral találkoztak: „Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymásnak: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, s megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről” (Lk 24,31-35).

Szent Péter apostol első pünkösdi prédikációja is erről szól: tanúságot tesz Jézus valóságos feltámadásáról, és arról, hogy az Isten Úrrá és Messiássá tette Őt: „Ekkor előállt Péter a tizeneggyel, felemelte a hangját, és így szólt hozzájuk:…»Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk… Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek«”(ApCsel 2,14-36).

És hogyan válaszol az ember erre a tanúságtételre? „Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: »Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?« Péter így válaszolt: »Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát…« Akik pedig hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk” (ApCsel 2,37-41).

Az új apostol megválasztásának a döntő kritériuma is a feltámadott Jézusról való tanúságtétel lesz: „»Szükséges tehát, hogy azok közül a férfiak közül, akik egész idő alatt együtt voltak velünk, amíg közöttünk járt az Úr Jézus, kezdve a János keresztségétől addig a napig, amelyen felvitetett tőlünk: még valaki tanúja legyen velünk együtt az ő feltámadásának.« …Ekkor sorsot vetettek rájuk: a sors Mátyásra esett, és a tizenegy apostol közé sorolták őt” (Csel 1,21-26).

A keresztények számára a Feltámadottal történt találkozás bizonyossága fogja megvilágítani az egész ószövetségi próféciát: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? (Lk 24,32).

Azok, akik befogadták a Húsvéti titkot, az élő Úr Jézus Krisztust, vajon milyen életet éltek? Erről az Apostolok Cselekedeteinek a könyvében olvasunk: „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (2,42).

A megszületett keresztény Egyház tagjai úgy éltek, hogy négy elszakíthatatlan spirituális bilincs kötötte őket egymáshoz: 1. az apostoli tanításban való részvétel és közösség, 2. fegyelmi közösség, azaz engedelmesség az apostoli kormányzás iránt, közösség az apostoli hierarchiával, 3. közösség a szentségekben, elsősorban az eukarisztiában, és végül, 4. a liturgiában, az imádságban megvalósuló közösség.

Sőt, még mást is olvasunk róluk: „Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben…” (2,43-46).

Hűséggel teljesítették azt a parancsot, amiért az Úr Jézus főpapi imájában imádkozott: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem” (Jn 17,20-21).

Ha elhisszük, hogy a kereszténység az egyes ember lelkének a mélyén születik meg, ebből kiindulva meg is fogalmazhatjuk, mi az Ortodox Egyház és mi az ortodox keresztények küldetése mai világunkban:

1. Elsősorban az, hogy „tanúi legyünk” Mátyással és a többi apostollal „együtt” Jézus Krisztus feltámadásának, és annak, hogy Ő az Úr, és Ő a Messiás!

2. Ámde életünk példájával is tanúságot kell tennünk arról, hogy feltámadott, élő Urunk és Messiásunk van: „Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed. Az ördögök is hiszik és rettegnek….Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül” (Jak 2,19-26)

3. Ezt a tanúságtételt egységben kell tennünk, „hogy elhiggye a világ”, hogy Jézust az Atya küldte (Jn 17,21). Az egység hiánya súlyos akadálya a hitnek, szüntelen botrány a világ szemében.

4. Ha nézeteltérések támadnak Krisztus szolgáló apostolai, egyházmegyék, sőt, olykor helyi egyházak között, a megoldás kulcsát Szent Péter és Szent Pál magatartásában kell keresnünk. Pál apostol a Galatákhoz írt levelének második fejezetében először arról ír, hogy „tizennégy esztendő múlva ismét felment Jeruzsálembe” és „Jakab és Kéfás meg János elé tárta az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdet, nehogy hiába fáradjon, és hogy eddigi fáradozása se legyen hiábavaló”. Milyen engedelmesség és milyen alázat volt Szent Pálban! Ő, akit a damaszkuszi úton maga a Feltámadott Jézus hívott el apostolának, és e levél első fejezetében azt mondja magáról, hogy „az evangélium, amelyet hirdetett, nem embertől származik, nem embertől vette, nem is tanították rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kapta” (1,11)! Ámde pár sorral később arról is beszámol, hogyan feddte meg Kéfást nyíltan Antiókhiában, mivel, ahogy fogalmaz, „okot adott rá”. És mi volt erre a feddésre Péter apostol válasza? Az, hogy második katolikus levelében egy kivételes jelzővel, így emlékezik meg Szent Pálról: „a szeretett testvérünk, Pál”. Szent Jeromostól az is ránk maradt, a „Kiváló férfiakról” c. művében olvasható, hogy „amikor Néró keresztre feszíttette, azt kérte, megfeszítése fejjel lefelé történjen, mivel magát méltatlannak tartotta arra, hogy olyanképpen hajtsák végre rajta, ahogy azt az ő Urán tették”. Ilyen nagy volt Szent Péter és Pál apostolnak az Úr Jézus és egymás iránti szeretete, engedelmessége és alázata! Ha ez az igazság iránti hűség, ez az apostoli szeretet, ez az engedelmesség és alázat lesz köztünk, ortodox keresztények, és minden keresztény között, akkor nagy reménységgel tekinthetünk a jövőbe!

5. Szent Péter és Szent Pál, az Úr Jézus Krisztus követői, nagyon jól tudták, hogy „az Egyház van az emberért és nem az ember az Egyházért”. Ha ezt mi is így valljuk, minden konfliktus megoldódik. Ha nem így valljuk, hanem fordítva: „az ember van az Egyházért és nem az Egyház az emberért”, súlyos károkat okozhatunk Krisztus Egyházában. Hiszen maga az Úr Jézus mondta: „Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 20,26-28). A Hitvallásban is azt valljuk, hogy az Úr Jézus miérettünk, emberkért jött és miérettünk feszíttetett meg:„Aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyekből és megtestesült a Szent Lélektől és Szűz Máriától és emberré lett, Aki keresztre feszíttetett miérettünk Poncius Pilátus idejében és szenvedett és eltemettetett…”

6. Az ortodox keresztények küldetésével kapcsolatos következő feladatunk értelemszerűen következik az előbbiből: Ha azt akarjuk, hogy keresztény tanúságtételünk itt és most – Európában és Magyarországon, ahol élünk – hiteles legyen, mindent el kell követnünk azért, hogy egyértelmű és világos legyen, kétség se férjen hozzá: mi ortodox keresztények elsősorban annak a népnek a spirituális és anyagi érdekeit szolgáljuk, amelyik között élünk, ahová Isten bennünket állított, és nem másokét…Természetesen, itt, a mi esetünkben, a maga sajátos, etnikai színességében és összetettségében!

7. Keresztény hivatásunkból fakad, hogy az igazságtól ne féljünk, ellenkezőleg, a szabadságunkat találjuk meg az igazságban! Akkor se féljünk tőle, ha emberi szempontból óhatatlanul lemondással, életünk átrendezésével jár. Hiszen a keresztény ember csakis nyerhet az igazsággal, semmit sem veszíthet! Az igazságtól csak az szokott félni, akinek valamiért nem jó a lelkiismerete: „Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: »Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket«” (Jn 8,31-32)

8. Ámde Jézus más valamit is hozzátesz ehhez az igazsághoz: „Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába” (Mt 5,20). Vajon a mi mai igazságunk, a mi mai igaz életünk „messze” felülmúlja-e az írástudókét és farizeusokét? Mert Jézus szavait a mennyek országába való bejutással kapcsolatban nem lehet másként érteni!

9. Az Apostol pedig ezt teszi hozzá: az igazsághoz úgy kell ragaszkodni, hogy egyúttal a szeretethez is ragaszkodunk! Akár az igazság, akár a szeretet hiányzik, ismét félő, hogy az evangélium hirdetése komoly károkat szenved: „Az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus” (Ef 4,15).