Véget ért Krisztus Születésének ünnepe, közeledik a Vízkereszt. Az első keresztény évszázadokban ez egyetlen ünnep volt – az Úrjelenés, amikor a hívek a Megváltó születése mellett az Ő földi működésének kezdetéről is megemlékeztek. A IV. század végére azonban a Karácsony és a Vízkereszt ünnepét már külön tartották.
A mai vasárnap, amikor félúton járunk a két ünnep között, Egyházunk Márk evangéliumának első fejezetét olvassa, ahol Keresztelő Szent Jánosról van szó (Mk 1,1-8), az apostoli olvasmány pedig a Timóteushoz írt 2. levélből való, amelyet Pál apostol nem sokkal vértanúhalála előtt írt (2Tim 4,1-8). Milyen összefüggés van e két olvasmány között? Azt gondolom, hogy mindkettő úgy beszél nekünk az Istenhitről, mint útról. A hit út, amelyen mi Isten felé megyünk, út, amelyen az Úr eljön hozzánk. Az Evangélium hirdetése Keresztelő János szavaival kezdődött, ezekkel a néphez intézett szavakkal: „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” (Mk 1,3). Pál apostol pedig ezt mondja: „Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” (2Tim 4,6-7). Pál apostol itt a futó képét használja fel, aki lefutotta a távot és beért a célba, megnyerve a versenyt. Így tehát a mai napon az út kezdetéről és a végéről is hallunk, arról a koszorúról, amely mindenkire vár, aki nem botlott meg a lelki élet futópályáján, vagy nem tért le róla, hanem célba ért. A cél pedig maga az Úr.
A keresztény élet kezdete, a kezdet, amelynek mindennap meg kell lennie bennünk – a bűnbánat. Keresztelő Szent János szavai: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!” (Mt 3,2) – mindnyájunkhoz szólnak. Ezeket a szavakat nem abban az értelemben kell venni, hogy a Mennyek Országa időben közelített el, hanem abban, hogy ez az Ország mindig ott van mellettünk, és kész arra, hogy eljöjjön hozzánk. A kérdés csak abban áll, készek vagyunk-e mi bemenni a Mennyek Országába, befogadva azt bensőnkbe. Hiszen Isten Országán nem azok maradnak kívül, akiket az Úr megítél az ő hibáikért, hanem azok, akik nem vágytak oda, vagy akik nem találtak elegendő erőt magukban, hogy végigjárják a hozzá vezető utat – a Mennyek Országának kapujáig, akik félúton megálltak. És nekünk keresztényeknek nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy bár Isten kegyelméből és a magunk elhatározásából mi már ezen az úton haladunk, minket is fenyegethet az a veszély, hogy nem érünk el az út végére, feladjuk, nem végezzük be futásunkat.
Pál apostol azt mondja: „Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat” (2Tim 4,5). „Az evangélista munkája” – nekünk mindnyájunknak hithirdetőknek kell lennünk, el kell vinnünk a világba Krisztus Örömhírét, nemcsak szavakkal téve tanúságot, hanem keresztény életformánkkal és azzal az célirányos elhatározással is, hogy Isten felé megyünk és megkeressük a Mennyek Országát. Ebben kell példát mutatnunk másoknak, ebben áll a mi szolgálatunk, amiről Pál apostol beszél a Timóteushoz írt 2. levelében.
Ma, amikor annak az útnak az elején járunk, amely a Karácsonytól a Húsvétig visz bennünket, Egyházunk arra a újrakezdésre emlékeztet minket, amelyet nap mint nap meg kell élnünk a bűnbánat által, arra az eltökéltségre, amellyel a Mennyek Országát kell keresnünk. Az Egyház arra is emlékeztet minket, hogy Krisztus mindig velünk van, hogy a Mennyek Országa közel van hozzánk, és csak tőlünk függ, elérjük-e a célt, végigjárjuk-e az utat, elnyerjük-e azt a koszorút, amelyet Krisztus Urunk mindenkinek előkészített. Ámin.
2000. január 16.