Az utak sokfélesége
Az Istentől kinyilatkoztatott vallás
Az Isten szó etimológiája
Az Egyház tulajdonságai
Az utak sokfélesége
Az emberek különböző utakon jutnak el Istenhez. A Vele való találkozás időnként hirtelen és váratlanul történik, időnként pedig a találkozást keresések, kétkedések, kiábrándulások előzik meg. Egyes esetekben Isten „utoléri” az embert, rajtaüt az emberen, máskor az ember maga talál rá Istenre, maga fordul Felé. Az Isten felé fordulás megtörténhet korábban vagy később, gyermek- vagy ifjúkorban, felnőtt embernél, vagy idős korban. Nincs két olyan ember, aki egyazon úton jutott volna el Istenhez, és nincs olyan kitaposott út, amelyen még egyszer végig lehetne menni a másik után. Itt mindenki felfedező, mindenkinek magának kell megtennie a teljes utat, magának kell megtalálnia a személyes Istenét, Akihez ezekkel a szavakkal fordulunk: „Istenem, én Istenem!” (Zsolt 62,2). Isten egy és ugyanaz minden ember számára, de nekem kell Őt megismernem, az én Istenem kell hogy legyen.
A váratlan megtérés egyik példája Pál apostol. Apostolsága előtt igazhitű zsidó volt, aki mint ártalmas és veszélyes szektát gyűlölte a kereszténységet; „fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” Damaszkuszba ment, azzal a szándékkal, hogy rosszat tegyen az Egyháznak. És mikor már közeledett a városhoz, „hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Ő pedig megkérdezte: Ki vagy, Uram? Az így válaszolt: én vagyok Jézus, akit te üldözöl”(ApCsel 9,1-5). Az Isteni fénytől megvakulva Saul elvesztette a látását. Három napig nem látott, nem evett és nem ivott. Azután megkeresztelkedett, visszanyerte látását és Krisztus apostolává lett, akinek az a sors jutott, hogy mindenkinél többet munkálkodjon az Evangélium hirdetésén (1Kor15,10). És Pál megkeresztelkedése után rögtön elindult, hogy hirdesse azt a Krisztust, Aki neki jelent meg, aki az ő Istene lett.
Vegyünk egy másik példát, Anthony Bloom metropolita esetét, aki kortársunk volt. Gyerekkorában a főpap hitetlen volt; mindaz, amit Krisztusról hallott, nem váltott ki belőle semmilyen rokonszenvet a kereszténység iránt. Ám egy alkalommal a kezébe került az Evangélium. Fogta, kiválasztotta a négy evangélium közül a legrövidebbet, hogy ne kelljen sok időt pazarolnia az ügyre, és olvasni kezdett. „Miközben az asztalnál ülve Márk Evangéliumát olvastam — mondja egy helyen — az első és a harmadik fejezet eleje között hirtelen megéreztem, hogy az asztal túloldalán, láthatatlanul, de teljesen érezhetően ott áll Valaki. Felemelve tekintetemet, semmit sem láttam, semmit sem hallottam, semmilyen érzékszervekkel felfogható dolgot nem tapasztaltam, mégis teljesen biztos voltam benne, hogy az asztal túloldalán Jézus Krisztus áll… Ettől fogva teljes fordulat vette kezdetét bennem… Megéreztem, hogy semmilyen más feladatom nem lehet a földön, mint hogy megosszam másokkal azt az életemet megváltoztató örömet, mely Isten és Krisztus megismerésében nyílt meg előttem. És akkor, még kamaszként, alkalmas és alkalmatlan időben, az iskolapadban, a metrón, a nyári táborokban, elkezdtem Krisztusról beszélni, úgy, ahogyan nekem megnyilatkozott: mint az életről, mint az örömről, mint az élet értelméről, mint valami olyan újról, amely mindent megújított. Azt mondhattam volna akkor Pál apostollal együtt: „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Jaj nekem, mert meg nem osztani ezt a csodát másokkal, Isten előtti vétek lett volna, Aki ezt a csodát tette, és emberek előtti vétek is, akik az egész földön várják az Istenről, az emberről, az életről mondott élő igét…”
Kevésbé hirtelen, de nem kevésbé váratlan volt a francia vitorlásversenyző, Bernard Moitesier megtérése. Egy földkörüli egyéni verseny résztvevőjeként, melynek győztesét magas pénzdíj és világra szóló hírnév várta, magabiztosan közeledett a célhoz. Minden esélye megvolt rá, hogy elnyerje az elsőséget, Angliában már készültek az ünnepélyes fogadásra. Ám mindenki számára váratlanul megváltoztatta az útirányt, és hajóját Polinézia partjai felé kormányozta… Csak hónapokkal később tudták meg, hogy miért állt ki a versenyből. Miután sok időt töltött magányosan a tengeren, egyre mélyebben és mélyebben gondolkodott el az élet értelmén, és egyre kevésbé tűnt neki vonzónak az a cél, amely lassan beteljesülni látszott: pénz, siker, dicsőség. Az óceánon hajózva megérezte az örökkévalóság leheletét, megérezte Isten jelenlétét, és már nem akart visszatérni az élet megszokott ürességéhez.
Természetesen az Istenhez való megtérés nem mindig hirtelen és váratlan módon megy végbe: a gyakoribb az, hogy az ember hosszasan keres, mielőtt rátalálna. Szent Ágostonnak sok tévutat kellett bejárnia, sok megpróbáltatást kellett kiállnia, rengeteg filozófiai és teológiai munkát kellett elolvasnia, hogy végül 33 éves korában megértse, nem tud Isten nélkül élni. Vannak olyanok, akik a mi korunkban könyvek segítségével keresik az absztrakt, elvonatkoztatott „igazságot”, és jutnak el a Személyes Isten megismeréséhez. Időnként az emberek kerülőutakon jutnak el a kereszténységhez, a keleti vallásokon, a buddhizmuson, a jógán át. Másokat katasztrófák vezetnek el Istenhez: egy közeli ember elvesztése, bánat, betegség, a remények meghiúsulása. A szerencsétlenségben az ember átérzi a maga nyomorúságát, megérti, hogy mindent elveszített, hogy nincs más számára, csak Isten. Akkor de profundis – a mélységből (Zsolt 129,1), a bánat és a reménytelenség feneketlen mélységéből kiálthat Istenhez.
Az Isten felé fordulás lehet egy igazi kereszténnyel, pappal vagy istenfélő hívővel való találkozás eredménye is. Krisztus ezt mondta: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). Ha a keresztények isteni fénnyel ragyognának, ha szemükben ott tükröződne az isteni szeretet, ez lenne a legnagyobb tanúság Istenről és a legjobb bizonyíték az Ő létezéséről.
Létezik egy úgymond „természetes” út is Istenhez: a gyermek vallásos családba születik bele és hívőként nő fel. És mégis, a hitet – bár az lehet az ősök öröksége – az embernek magának kell újragondolnia és megharcolnia, hogy az személyes tapasztalatának a részévé váljék. Több olyan eset ismert, amikor vallásos, sőt papi családokból ateisták kerültek ki. Az ember nem születik hívőnek. A hit ajándék, amely annak az embernek adatik, aki erőfeszítéseivel és lelki jótetteivel kiérdemelte azt.
Az Istentől kinyilatkoztatott vallás
A népek többsége, melyek benépesítették a kereszténység előtti világot, a többisten-hit sötétségében élt. Ha voltak is a görög filozófusokhoz hasonló fényes elmék, akik ki tudtak szabadulni a politeizmus rabságából, az egyetlen Istenről szóló gondolataik inkább egy töprengő elme találgatásai voltak, és a Teremtő Isten távoli és elvont maradt a számukra. Mások azt gondolták, hogy Isten csak elrendezte a világot, elindította azt, mint egy szerkezetet, de többé már nem avatkozik be az emberek életébe, ráhagyja a sors akaratára, a végzetre.
Mégis volt egy kiválasztott nép, melyre Isten rábízta a saját magáról, a világ teremtéséről, valamint a lét értelméről szóló tudást. Az ókori zsidók Istent nem könyvekből és a bölcsek gondolataiból, hanem saját évszázados tapasztalatukból ismerték. A zsidók ránk hagyták a Legnagyobb Könyvet, a Bibliát, amelyet nem emberek találtak ki, hanem fentről kapták, Isten közvetlen kinyilatkoztatása által. Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Illés és sok igaz ősatya és próféta nem csak gondolkodtak Istenről és imádkoztak Hozzá, hanem látták is őt saját szemükkel, beszéltek is vele szemtől szemben. „Megjelent Abrámnak az Úr, és ezt mondta neki: Én vagyok a mindenható Isten. Járj énelőttem, és légy feddhetetlen! Megajándékozlak szövetségemmel, és nagyon megszaporítom utódaidat. Ekkor Abrám arcra borult, Isten pedig így szólt hozzá: Ez lesz az én szövetségem veled: Sok nép atyja leszel… Istened leszek, és utódaidnak is” (Ter 17,1-4,7). A zsidók Istent „atyáik Istenének”, vagyis az ősök Istenének nevezték, és szentül őrizték a szövetséget, amelyet atyáik hagytak rájuk.
Az Ószövetségben Isten minden kinyilatkoztatásának személyes jellege van, bennük Isten nem elvont erőként, hanem élő Létezőként mutatkozik meg az embernek, olyannak, aki szól, hall, lát, gondolkodik, segítséget ad. „Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Íme, elmegyek hozzád sűrű felhőben, hogy hallja a nép, amikor beszélek veled, és neked is higgyenek mindenkor…A harmadik napon virradatkor pedig mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen, és igen erős kürtzengés. Ekkor megrémült az egész nép a táborban… A Sínai-hegy egészen füstbe borult, mert leszállt rá tűzben az Úr. Füstje úgy szállt fel, mint a kemence füstje, és az egész hegy nagyon rengett. A kürt zengése egyre erősebben hangzott. Mózes beszélt, és az Isten mennydörgésben felelt neki… Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: Én, az Úr vagyok a te Istened… Ne legyen más istened rajtam kívül… A nép … távolabbra állt, Mózes viszont közelebb ment a sötét felhőhöz, ahol az Isten volt” (Kiv 19,9, 16, 18-19, 20,1-3, 21). A sötétség és a felhő itt titkot jelent: bár Isten megnyilatkozik az embernek, mégis titokzatos és megközelíthetetlen marad. Az emberek közül senkinek sem volt szabad közelednie a Sínai-hegyhez, „mert akkor meghalnak” (Kiv 20,19), mert „nem láthatja az ember Istent úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). Vagyis, bár Mózes látta Istent, az Ő lényege felfoghatatlan maradt az emberi látás számára.
Isten aktív és élő szerepet tölt be a zsidó nép életében. Amikor Mózes kivezeti a népet Egyiptomból az ígéret földjére, Isten lángoszlopként megy előttük. Isten ott van az emberek között, kapcsolatban van velük, abban a házban él, amelyet felépítettek neki. Amikor Salamon király befejezi a Templom építését, hívja Istent, és kéri, hogy éljen ott. „Felhő töltötte be az Úr házát, úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. Akkor ezt mondta Salamon: Az Úr mondta, hogy homályban kíván lakni…építettem neked lakásul házat…De vajon lakhatik-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged, hát még ez a ház, amelyet én építettem! Mégis tekints szolgád imádságára és könyörgésére, Uram, Istenem, és hallgasd meg a kiáltást és az imádságot, amikor ma szolgád imádkozik színed előtt. Nézz nyitott szemmel erre a házra éjjel és nappal, arra a helyre, amelyről ezt mondtad: Ott lesz az én nevem! …akkor minden imádságot és könyörgést, amelyet akár egy ember, akár egész néped, Izráel mond el, és ha valaki elismeri, hogy miatta van a csapás és kiterjeszti a kezét e ház felé, te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, és bocsáss meg…” (1 Kir 8,10-13, 27-29, 38-39). És Isten, aki a homályban, vagyis a titokban lakozik, akit nem fogadhat be az ég és a föld, azaz a látható és láthatatlan világ, leereszkedik az emberekhez, és ott él , ahol ők akarják, hogy ott éljen, ahol helyet adtak Neki.
Ez az, ami leginkább megdöbbent bennünket az Isten által kinyilatkoztatott vallásban: Isten megmarad a titok leple alatt, megmarad megismerhetetlennek, és ezzel együtt olyannyira közelinek, hogy az emberek „ mi Istenünknek” és „ én Istenemnek” nevezhetik őt. Itt van az a szakadék, amely elválasztja az isteni kinyilatkozást az emberi értelem által elért összes eredménytől: a filozófusok Istene megmarad elvontnak és élettelennek, míg a kinyilatkoztatás Istene élő, közeli és személyes. Mind az egyik, mind a másik út is annak a megértéséhez vezet, hogy Isten felfoghatatlan, hogy Ő titok, de míg a filozófia ott hagyja az embert a hegy lábánál, és nem engedi, hogy feljebb kapaszkodjon, addig a vallás a csúcsra vezeti, ahol Isten a homályban él. A vallás bevezeti az embert a felhő belsejébe, azaz minden szón és minden értelmi következtetésen túl felfedi előtte Isten titkát…
Az Isten szó etimológiája
A különféle nyelvekben az Isten szó különböző szavakkal és kifejezéssel rokonítható, amelyek kzül mindegyik mond valamit Isten sajátosságairól (jellemzőiről). A régi időkben az emberek próbálták kiválasztani azokat a szavakat, melyek segítségével ki tudták fejezni az Istenről alkotott elképzeléseiket, az Istenivel kapcsolatos személyes tapasztalatukat.
Az orosz nyelvben és a többi szláv nyelvben, melyek az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak, az Isten szó, a nyelvészek szerint a szanszkrit bhaga szóval rokon, ami annyit jelent, „megajándékozó”, „felruházó”, és amely egyébként a bhagas főnévből ered, ami is „birtokot”, „boldogságot” jelent. A gazdagság (oroszul bogatsztvo) szintén rokon az Isten (oroszul Bog) szóval. Ebben a kifejezésben benne van az Istenről, mint a lét teljességéről, a tökéletességről, a boldogságról szóló elképzelés, amely ugyanakkor nem marad meg kizárólag az Istenin belül, hanem kiárad a világra, az emberekre, minden élőre. Isten megajándékoz, felruház bennünket a maga teljességével és gazdagságával, amikor kapcsolatba kerülünk Vele.
A görög theos szó Platón szerint a theein igéből származik, ami annyit jelent, futni. „Azok az első emberek, akik Hellaszban laktak, mint sok barbár nép még ma is, csak az olyan dolgokat tartották isteneknek, mint a napot, a holdat, a földet és az eget; minthogy pedig látták, hogy ezek a dolgok állandóan mozgásban vannak, futnak, erről a természetes futásról nevezték el őket theosz-oknak, azaz isteneknek.” Más szavakkal, a régiek olyan jelet láttak a természetben, annak körforgásában, célirányos „futásában”, amely egy felsőbb értelmes erő létére utal, melyet azonban nem tudtak azonosítani az egy Istennel, hanem isteni erők sokaságaként képzeltek el.
Ugyanakkor Teológus Szt. Gergely ezek mellett az etimológiai magyarázatok mellett felhoz egy másikat is: a theos szót az ethein igéből (jelentése: „felgyújtani”, „égni”, „lángolni”) eredezteti. „Mert az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltőn szerető Isten”(Mtörv 4,24) – mondja a Szentírás, és ezeket a szavakat ismétli meg Pál apostol is, amikor arról beszél, hogy Isten képes kiirtani és felégetni minden rosszat (Zsid 12,29). „Az Isten tűz, az ördög pedig hideg” – írja Szentéletű Barszanufiusz és János. „Az Isten tűz, mely felmelegíti és lángra lobbantja a szívet és a bensőt” – mondja Szárovi Szent Szerafim. „Ha tehát a szívünkben hidegséget érzünk, mely az ördögtől van […] hívjuk Istent. Ő eljön és felmelegíti a szívünket nem csak az Iránta, hanem felebarátunk iránt érzett tökéletes szeretettel. És a meleg színe elől elfut a hideg, amely gyűlöli a jót”.
Damaszkuszi Szt. János egy harmadik etimológiáját adja a theos szónak a theaomai – „szemlélni” ige alapján. „Hiszen semmit sem lehet elrejteni Előle, Ő mindent lát. Már az előtt látott mindent, hogy a dolgok létezést nyertek…”
A germán nyelvekben az Isten szó – az angol God , a német Gott – abból az igéből ered, amely a „földre borulni”, „meghajolni” jelentéssel bír. „Az emberek, akik a régi időkben arra törekedtek, hogy mondjanak valamit Istenről – írja ezzel kapcsolatban Antonyij Blum szurozsi metropolita – nem próbálták meg leírni, lefesteni, elbeszélni, milyen is Ő a maga valójában, hanem csak azt, mi történik az emberrel, amikor hirtelen szemtől szembe találja magát Vele, amikor egyszerre beragyogja őt az isteni kegyelem, az isteni fény. Minden, amit ebben a pillanatban az ember tehet az, hogy szent rettegésben földre veti magát, hódolva Az előtt, Aki felfoghatatlan, és mégis ilyen közelről megmutatta magát csodálatos ragyogásában.” Pál apostol, akit Isten fénye ragyogott be a damaszkuszi úton, lesújtva ettől a fénytől „földre esett….remegve és megborzadva” (ApCsel 9, 4,6).
A Yahweh (Jahve) név, amelyben Isten megnyilatkozott az ószövetségi zsidóságnak, annyit jelent „Aki Van”, aki létezik, aki a létezés attribútumaival b ír. A szó a hayah igéből ered, ami annyit jelent – lenni, létezni, illetve minden bizonnyal ugyanezen ige első személyéből, a eheih- ből, ami annyit tesz „Vagyok”. Ugyanakkor ennek az igének van egy dinamikus értelme is: nem pusztán a létezés tényét jelzi, hanem valamiféle állandóan érvényes létezést, élő és tevékeny részvételt. Amikor Isten azt mondja Mózesnek: „Vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14), az azt jelenti: élek, itt vagyok, melletted vagyok. Emellett ez a név kiemeli Isten létének mindenek felettiségét a többi létező létéhez képest: ez önálló, elsődleges, örökkévaló lét, a létezés teljessége, ami maga a mindenek feletti lét. „Jelentőségénél fogva az, Aki van, természetfelettien felette áll a létezés egészének, lévén egyetlen Oka és Alkotója minden létezőnek: az anyagnak, a lényegnek, a létezésnek; az, Aki van, kezdete és mércéje az örökkévalóságnak; oka és mércéje az időnek minden létező számára, és mindennek, ami keletkezik, létrehozója. Tőle ered az örökkévalóság, a lényeg, a létezők, az idő, a keletkezés és az összes keletkező, lévén, hogy Benne nyugszik minden létező, a változóak csakúgy, mint azok, melyek változatlanok… Isten nem pusztán az, Aki van, hanem maga a Létező, aki a létezés minden formájának teljességét magába foglalja – a jelen idejűeket csakúgy, mint a jövő idejűeket” – írja az „Isteni nevekről” szerzője, Areopagita Dénes.
Az ősi hagyomány az mondja, hogy a babiloni fogságot követő időktől a zsidók a hozzá fűződő áhítatos flelem miatt nem ejtették ki a Jahve (Aki Van) nevet. Csak a főpap, amikor évente egyszer bement a szentek szentjébe, hogy megtömjénezze azt, ejtette ki ezt a nevet. Ha pedig egy egyszerű ember vagy akr egy pap szeretett volna mondani valamit Istenről, a Jahve nevet felcserélte valamilyen más névvel, vagy azt mondta „ég”. Létezett egy olyan szokás is, mely szerint ha Isten nevét kellett kimondani, az ember elhallgatott és szívére tette a kezét, vagy kezével az égre mutatott, és mindenki megértette, hogy Istenről van szó, de maga a szent Név nem hangzott el. Írásban a zsidók Isten nevét a szent tetragrammal (YHWH) jelölték. Az ószövetségi zsidók tökéletesen megértették, hogy emberi nyelven nem létezik olyan név, szó vagy kifejezés, amellyel le lehetne írni Isten lényegét. „Az isteni megnevezhetetlen – mondja Teológus Szt. Gergely. Nem csak maga az értelem mutatja ezt, de […] a legrégebbi és legbölcsebb zsidók is. Hiszen azok, akik az Istenit úgy tisztelték, hogy különleges jelekkel írták le nevét, és nem tűrték, hogy egy és ugyanazon betűkkel legyen leírva Isten neve és a teremtményeké […] vajon valaha is bátorkodhattak szertefoszló hangon kiejteni az elpusztíthatatlan és egyetlen természet Nevét? Ahogyan soha senki nem tudta magába szippantani az összes levegőt, ugyanúgy az értelem sem fogadhatta tökéletesen magába, és a szavak sem ölelhették fel az Isten lényegét”. Azzal, hogy nem mondták ki Isten nevét, a régi zsidók megmutatták, hogy Istennel nem annyira szavak és kifejezések, mint inkább az áhítat és az alázatos hallgatás útján lehet kapcsolatba kerülni…
Az Egyház tulajdonságai
A nikea-konstantinápolyi hitvallás szavai: “Hiszek Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Egyházban” meghatározzák az Egyház, mint istenemberi szervezet tulajdonságait.
Az Egyház egy, mert a Szent Háromság képére jött létre és megjeleníti a lényegi egység titkát a hüposztatikus (személyi) különbözőségben: számos különböző személyiségből-hüposztasziszból áll, akiket a hit és a szentségek közössége egyesít. Pál apostol szavai szerint “egy a test, és egy a Lélek.egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; Ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben” (Ef 4,4-6). A keresztények ezen egységéért imádkozott Jézus a Titkos Vacsorán: “Szent Atyám, tartsd meg őket a Te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!. Nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan Te, Atyám, énbennem, és én Tebenned, hogy ők is bennünk legyenek.” (vö. Jn 17,11-21). A Szent Háromság három Személyének szeretete tükröződik vissza az Egyház egységében. “A földön nincs olyan egység, amellyel össze lehetne hasonlítani az Egyház egységét; ilyen egységet csak a mennyben találhatunk, – írja Hilarion (Troickij) érsek. – A mennyben az Atya, Fiú és Szent Lélek leírhatatlan szeretete egyesíti a három Személyt egy Lényegbe, úgyhogy nem három Isten van, hanem egy Isten, amely háromszoregy életet él. Az emberek, akik beléptek az Egyházba és megszerették egymást, hasonlatosak a Szentséges Háromság három Személyéhez”.
Pál apostol az Egyház szentségéről írva, Krisztust a vőlegényhez, az Egyházat pedig a menyasszonyhoz hasonlítja: “Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt, vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen” (Ef 5,23-27). Az Egyház nem csak annak Feje, Krisztus miatt szent, de amiatt a szentség miatt is, amelyre tagjai hivatottak: az apostolok leveleikben gyakran nevezik a keresztényeket “szentnek”, értve ez alatt, hogy a szentség – nem elérhetetlen ideál, hanem norma az Egyház tagjai számára. Szentségre hivatott minden keresztény, és az Egyház minden korszakában vannak igazi szentek, azonban ezeknek a szenteknek a száma – akik felülemelkedtek a bűnökön és a szenvedélyeken – nagyon kicsi. A keresztények többsége – bűnös ember, aki nem a szentség már elért állapotánál, hanem a szentségre való törekvés és bűnbánat szándékánál fogva tagja az Egyháznak. Az Egyház feladata éppen az, hogy megszentelje és Istenhez vezesse őket. Ebben az értelemben mondják a keresztényekről, hogy ők in patria et in via – otthon és úton vannak, vagyis egy időben vannak az Egyházon belül és az Egyházhoz vezető úton.
A szláv “szobornaja” kifejezés nem teljesen fedi a görög katholike (katolikus) kifejezést, ami “egyetemest” jelent, vagyis olyant, ami egyesíti a világban mindenütt megtalálható keresztényeket, valamint a szenteket és az elhunyt híveket. Ahogyan Jeruzsálemi Szent Kyrillosz írja, “az Egyházat azért hívjuk egyetemesnek, mert egyetemesen és semmit sem kihagyva adja át mindazt, ami része kell hogy legyen az emberi tudásnak – a látható és láthatatlan dolgokról, a mennyiről és a földiről szóló dogmákat.”
Az Egyház apostolisága abban nyilvánul meg, hogy az apostolok hozták létre, hűséges azok tanításához, folytonosságban van velük, és folytatja szolgálatukat a földön. Arról, hogy az Egyház “az apostolok és a próféták alapjára épül”, Pál apostol ír (Ef 2,20). Az apostoli folytonosság alatt a kézrátétel (főpappá szentelés) megszakítatlan láncolatát értjük, amely az apostoloktól a mai idők összes püspökéig tart: az apostolok szentelték fel a püspökök első nemzedékét, akik felszentelték a második nemzedéket, és így tovább, egészen napjainkig. Azokat a keresztény közösségeket, amelyeknél ez a folytonosság megszakadt, az Egyháztól elszakadtaknak tartjuk mindaddig, amíg az apostoli folytonosság helyre nem áll. A püspökök folytatják az apostolok küldetését a földön – a szolgálat, a prédikáció, az egyházközségek irányításának és újak alapításának küldetését. Nem csak a püspökök és a papok, de az Egyház minden tagja elhívást kapott az apostoli, misszionárius szolgálatra, Krisztus szóval és tettel történő megvallására: “Menjetek, tegyetek tanítványokká minden népet, megkeresztelve őket az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek nevében” (Mt 28,19).
A küldetés, amelyet Krisztus az apostolokra és utódaikra bízott, napjainkban még távol áll a beteljesedéstől. Még számos nép van a földön, amelyikhez alig jutott el Krisztus igéje, óriási területek, ahol még nem ismerik az Evangélium tanítását. Egyes országok, amelyek valaha keresztények voltak, most újra visszatérnek a pogánysághoz és a hitetlenséghez, és új hitterjesztésre van szükség, új apostolokra. 1000 éve az apostolokkal egyenlő Szent Vlagyimir fejedelem megkeresztelte Oroszországot, és ettől a pillanattól fogva megkezdődött a pogányság gyökereinek fokozatos kigyomlálása és a kereszténység elültetése. A XV. századra, az apostolok ügye folytatóinak munkája és áldozata nyomán az ország azzá a Szent Oroszországgá vált, amelyről a krónikákban olvashatunk, ahol minden ember – öreg és fiatal – ismerte Krisztus tanítását, járt templomba, ahol a betűvetést a Zsoltároskönyvből tanították. Ám a következő évszázadokban olyan folyamatok jelentkeztek, amelyek szellemi krízishez vezettek, amelynek következménye volt az 1917-es katasztrófa és a “babiloni fogság” hetven éve, amikor a pokol erői megpróbálták mindörökre kitörölni az elmékből Krisztusnak még az emlékét is, és kiírtani Istent az emberek szívéből. Az ország újra pogánnyá vált, és az emberek a “sötétségben ültek”, várva a világosságot (vö. Ézs 59,9). A keresztényekre, különösen a lelkipásztorokra most újra ugyanazon feladat vár, mint 1000 éve Vlagyimir fejedelemre, és 2000 éve az apostolokra – hirdetni az Evangéliumot, megkeresztelni az embereket az Atya és a Fiú és a Szent Lélek nevében, ledönteni a bálványokat és helyükön felépíteni Krisztus templomait. A bálványok szemünk láttára dőltek össze hihetetlen gyorsasággal, de a felszabaduló helyen lelki templomokat emelni, a kialakult űrt igaz hittel betölteni még előttünk áll. Attól, hogy képes lesz-e az Egyház ezt a missziót betölteni, hogy akadnak-e ma emberek, akik egyenlők az apostolokkal hitben, Isten iránti buzgóságban, Krisztus és Isten népe iránti szeretetben, függ Oroszország szellemi jövője.
Az apostolok közössége véglegesen Pünkösd napján ébredt tudatára annak, hogy Egyházat alkot, amikor az apostolokra tüzes nyelvek formájában leszállt a Szent Lélek és erőt kaptak az Evangélium terjesztésére “minden népeknek”. Pünkösd ünnepének kondákionja feltárja ezen esemény értelmét: “Midőn leszállván a nyelveket összezavarta, szétszórta a népeket a Magasságos, midőn pedig szétosztotta a tüzes nyelveket, mindeneket egységbe hívott el. Egyetértésben dicsőítsük tehát a Szentséges Lelket.”. Az ének emlékeztet minket a babiloni torony építésére, amikor Isten, látván az emberek esztelenségét, akik mennyekig érő tornyot akartak építeni, leszállt és összezavarta a nyelveket, hogy ne értsék meg egymást és így a torony építése abbamaradjon, amely egyébként is összeomlott volna, mindenkit maga alá temetve (Ter 11,1-9). Az emberek bűnei miatt széttöredezett emberi egység újra egyesül az Egyházban, ahol nincs nemzeti és nyelvi megkülönböztetés, hanem mindannyian “új nyelvet” kapunk – a hit és az ima nyelvét, az egység és a szeretet nyelvét. Minden alkalommal, amikor a babiloni torony összedől (és az újra és újra összedől a történelem során), megtörténik a “nyelvek összezavarodása”, kiéleződnek az ellentétek a nemzetek között, növekszik az egymás meg nem értése és a bizalmatlanság. Csak a Szent Lélek, aki a “bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az ismeret és az Úr félelmének lelke” (Ézs 11,2), Aki az Egyházban él és tevékenykedik, képes mindenkit megbékíteni, egységre és egyetértésre hívni.