Napról-napra közelebb jutunk a Nagyböjthöz, melynek kezdetéig már csak három hét van hátra. Az Egyház időben elkezd felkészíteni bennünket erre a bűnbánati időszakra, amikor magunkba kell tekintenünk, hogy meglássuk bűneinket, erőtlenségeinket, gyengeségeinket, szenvedélyeinket és rossz szokásainkat, és mindezek miatt bűnbánatot tartva Isten előtt, a javulás útjára lépjünk. Ezeken a Nagyböjtöt előkészítő vasárnapokon az Úr által elmondott példabeszédeket halljuk, amelyek ráhangolnak minket a bűnbánatra.
A vámosról és farizeusról szóló példázatban az Úr két emberről beszél nekünk, akik a vallásosság két különböző típusát testesítik meg. A farizeusnál az első helyen a vallás külsődleges dolgai állnak. Hetente kétszer böjtöl, tizedet ad a vagyonából, és biztos benne, hogy ő nem olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz és parázna. És kétségtelenül, ő nem olyan, mint a többiek. Mindaz, amit tesz, felettébb dicséretre méltó, hiszen betölti a Törvény előírásait, ami nem kevés. Ezért az Úr nem azt mondja a példabeszéd végén, hogy a vámszedő megigazulva ment haza, a farizeus pedig elítélve, hanem azt, hogy a vámos jobban megigazult, mint a farizeus (lásd a Károli féle fordítást: „ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz” (Lk 18,14) – a ford megj.).
Kérdezzük meg magunktól: megvan-e bennünk az a jámborság, ami a farizeusban megvolt? Böjtölünk-e kétszer egy héten? Adunk-e a templomnak vagy a szegényeknek tizedet mindabból, amink van? És kiderül, hogy a jámborságunk arra sem elég, hogy elérjük a farizeus lelki szintjét.
De íme, itt van előttünk a másik példa – a belső vallásosságé. Ezt nem ragyogja be azoknak a jótéteményeknek a fénye, amik a farizeust jellemezték. A vámos szemmel láthatóan nem böjtölt kétszer egy héten, és nem is adott tizedet a templomnak. De ő rendelkezett azzal, amivel a farizeus nem: megvolt benne a képesség, hogy magába nézzen, és ott, a szív rejtett mélységeiben megtalálja Istent. Felmenvén a templomba, nem hasonlította össze magát másokkal, hanem Isten irgalmába helyezte magát, és mellét verve Hozzá könyörgött, bűnbánattal és töredelmes szívvel.
A farizeus másokkal hasonlította össze magát, és sok mindenben kétségtelenül mások felett állt. De úgy tűnik, elhagyta azt, ami a legfontosabbat a vallásban: a belső cselekedetet, ami megvolt a vámosnál, aki szünet nélkül ezt ismételgette: „Istenem! Légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!” Sok bajunk forrása éppen az, hogy nem tudunk a belsőre összpontosítani, hanem ide-oda hányódunk a külsődleges dolgok között. De az összes külsődleges cselekvés, többek között a vallásos élet olyan attribútumai is, mint a böjt, a tized és az ehhez hasonlók, csak segítőeszközök, melyek segíthetnek nekünk abban, hogy magunkba nézzünk.
A keresztény élet útja a belső jótett útja. Sok olyan ember van, akiről nem mondanánk, hogy jótettekben bővelkedő keresztény, aki látszólag híján van a hívő embert jellemző elemi jótetteknek, ugyanakkor szíve mélyén olyan belső munka, átalakulás zajlik, amit egyedül csak Isten lát, Aki nem csak a szavakat és nem is csak a tetteket nézi, hanem sokkal inkább a szívet. Vannak ugyanakkor, ellentétben az előbbiekkel, olyan emberek, akik betartják a keresztény élet összes külsődleges előírását, de belül semmivel nem rendelkeznek, csak nagy ürességgel. A külső előírások természetesen fontosak, és nekünk be kell tartanunk őket, de közben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezeket azért kaptuk, hogy belsőleg megváltozzunk és átalakuljunk. Mert a kereszténység lényege a belső tett. Mindegyikőnk megállapíthatja, hogy milyen mértékben képes a külső előírásoknak megfelelni, hiszen nem mindenki képes teljes mértékben ezeknek eleget tenni. Semmi esetre sem szabad azonban elveszteni azt a belső tájékozódási pontot, amely az Isten Országába vezető utat jelzi.
2000. február 20.