Az egyik probléma, amellyel a keresztény Egyházak Európa-szerte szembe találják magukat, a szekularizmus, amely szembehelyezkedik a vallásosság minden formájával. A szekularizmus világnézet, amelyre a mai szekularizált, vagyis vallástalan társadalom épül. A szekularizmus nem a vallás, mint olyan ellen lép fel: az ellen harcol, hogy az Egyház hatással legyen a társadalmi folyamatokra, kapcsolatban legyen a politika, a művészet, a tudomány és a kultúra világával. Kiszorítani a vallást a társadalmi szférából, a közösségi élet hátsó udvaraiba száműzni, kizárólagosan csak az egyes egyének személyes életének ügyévé redukálni – íme a program, melynek megvalósításán a mai szekularizált világnézet képviselői fáradoznak, akik azt szeretnék, ha a vallás nemcsak az államtól, de a társadalomtól is el lenne választva. Ez a program nemcsak nullára redukálja bármely vallás társadalmi vetületét, hanem kétségbe vonja a vallási közösségek, többek között a keresztény Egyházak missziójának imperatívuszát. Hiszen Krisztus nem „házi használatra” alapította az Egyházat, hanem mindenek előtt azért, hogy a hívők Isten országának evangéliumát hirdessék „az egész világon, bizonyságul minden népnek” (Mt 24,14), hogy a „háztetőkről” hirdessék Krisztus tanítását (Mt 10,27), hogy tevékeny tagjai legyenek az emberi társadalomnak és elvigyék a világba Krisztus evangéliumát.
Napjainkban a szekuláris világnézet egyre látványosabb győzelmeket arat az európai társadalmi téren. A közelmúltban egész Európában arról folyt a vita, hogy legyen-e szó Istenről az uniós alkotmányban. A szekularizált felfogás hatására az európai politikusok erre a kérdésre így válaszoltak: nem, ne legyen. Ezt követően Franciaországban lángolt fel a vita azzal kapcsolatban, hogy megengedett-e a vallási jelképek nyilvános helyeken történő viselése. És újra a szekularista világnézet képviselői kerekedtek felül, aminek eredményeként a vallási jelképek viselését betiltották. Sok európai iskola falairól leveszik a kereszteket és a feszületeket, hogy azok ne emlékeztessenek a kereszténységre és ne zavarják a diákok vallástalan szellemben való nevelését.
Az európai politikusok jelentős részének egyet nem értése azzal kapcsolatban, hogy az uniós alkotmányban helyt kapjon-e a kontinens keresztény gyökereire való utalás, a francia közélet szereplői többségének egyértelmű elutasító álláspontja a vallásos hit bármilyen megnyilvánulásával szemben, illetve hasonló, Európa más részén tapasztalható megnyilvánulások – mindez csak a jéghegy csúcsa. Minden ilyen hasonló jelenség mögött a szekularizmusnak az európai keresztény kultúra maradványai elleni következetes, szisztematikus és céltudatos fellépése áll, az a vágy, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon ezzel a kultúrával. Ez a hadjárat a demokrácia és a liberális értékek híveinek dobszója mellett, az állampolgárok jogairól és szabadságáról szóló hangos csatakiáltásoktól kisérve folyik. Mindeközben ugyanakkor két alapvető jog kérdőjeleződik meg, illetve kerül veszélybe: az emberé, hogy nyíltan megvallja istenhitét, és a társadalomé, hogy vallásos világnézetre építse fel életformáját.
A harcos szekularizmus mint álvallás
Amikor 1917-ben a bolsevikok hatalomra kerültek Oroszországban, ideológiai programjuk egyik legfontosabb pontja a vallás és annak minden megnyilvánulása elleni harc lett. Ez a harc az 1920-as és 30-as években a népirtás jegyeit viselte magán: a „harcos ateizmus” molochja nem kímélt senkit: sem a püspököket, sem a papokat, sem a szerzeteseket és szerzetesnőket, sem a világi hívőket. A meghurcoltatások keserűségében a papokkal együtt azok feleségei és gyermekei is osztoztak: az utóbbiakat a „nép ellenségeinek gyerekeivé” nyilvánították és különleges zárt intézetekben helyezték el, ahol vallásellenes szellemben nevelték őket. Az üldöztetések különböző mértékben minden vallás képviselőit sújtották – az ortodoxokat, a katolikusokat, a protestánsokat, a muzulmánokat, a zsidókat és a buddhistákat. És mindez a szabadságért, egyenlőségért, testvériségért folytatott harc jelszavával történt, amit a francia forradalomtól örököltek.
A szabadság fogalma egyébként a vallással kapcsolatban nagyon behatárolt jelentéssel bírt. Az 1929-es sztálini alkotmány szerint megengedett volt a vallásgyakorlat és az ateizmus propagandája. Más szóval, propagálni, vagyis nyíltan hirdetni csak az ateizmust lehetett: a hithirdetés bármilyen formája hivatalos tilalom alá esett. Valójában magát a tényt, hogy valaki valamilyen egyházhoz tartozott, még ha nyíltan nem is hirdette hitét, úgy vették, mint kihívást az egész szovjet társadalom ellen, és ez szinte elkerülhetetlenül azzal járt, hogy az illetőt eltávolították a munkahelyéről és társadalmilag ellehetetlenítették. Sok esetben pedig, főleg a véres 20-as, 30-as években, hívőnek lenni azt jelentette, hogy az ember saját és hozzátartozói életét kockáztatja.
A kommunisták vallással szembeni gyűlöletének oka Bergyájev szerint abba rejlik, hogy a kommunizmus magát egyfajta vallásként fogta fel, amely a kereszténységet váltja fel. (Н. Бердяев. Истоки и смысл русского коммунизма. Париж, 1955. pag. 129.). A bolsevikok istenhittel szembeni engesztelhetetlen gyűlölete a kommunizmus világnézeti monopóliumra való törekvésével magyarázható. Mivel Bergyájev szerint az ember „vallásos élőlény”, amikor „elveti az igazi, egyetlen Istent, akkor hamis isteneket és bálványokat alkot magának, és azoknak hódol” (Uo. pag. 131.). Ebben az értelemben az orosz kommunizmus anti-vallássá, álvallássá vált, valláspótlékká milliók számára, akiket erőszakkal megfosztottak atyáik hitétől.
A kommunizmus nemcsak ideológiát hozott létre, hanem egy egész kultuszt, amely magába foglalta a rendszer bálványainak istenesítését, mint kötelező elemet, csak itt a szentek helyett a világproletáriátus vezetői voltak a hódolat tárgya, akiknek arcképei ott függtek a közhivatalok összes helyiségében. Kidolgozták a szimbólumok rendszerét, azzal a céllal, hogy az emberek emlékezetéből kitöröljék a vallásos jelképeket: a kereszt és az ikon helyébe a vörös csillag és a sarló-kalapács lépett. Emellett a vallási jelképeket is szigorúan üldözték, mert ezekre is úgy tekintettek, mint a szovjet társadalommal szembeni kihívásra.
Ez a helyzet egészen az 1970-es, 80-as évekig fennállt. Jól emlékszem, milyen haraggal tépte le rólam a tanárnő a hetvenes évek végén, amikor iskolás voltam, az inggallérom alatt véletlenül felfedezett keresztet. Ugyanazzal a fanatizmussal kényszerítették a tanárok a diákokat a vörös úttörő-nyakkendő hordására, ami nélkül nyilvános helyeken az iskolásoknak meg sem szabadott jelenniük.
A modern szekularizmus, amely olyan gyorsan teret hódít a mai Európában, semmivel sem kevésbé „harcos”, mint a 20-as és 30-as évek szovjet ateizmusa. Akárcsak a harcos ateizmus, ez is álvallás, a maga szilárd hittanítási elveivel és erkölcsi normáival, kultuszával és jelképeivel. Mint a XX. századi orosz kommunizmus, ez is világnézeti kizárólagosságra törekszik és nem tűri a konkurenciát, magát egyetlen legitim világnézeti rendszerként definiálva, amelyre az új világrendnek kell épülnie, mind Európában, mind annak határain kívül. Éppen ezért a szekularizmus képviselői betegesen reagálnak a vallási jelképekre és összerezzennek, amikor Istenről történik említés. „Ha Isten nem lenne, ki kellene találni” – mondta Voltaire, kihangsúlyozva ezzel a vallásos hit jelentőségét az ember és a társadalom erkölcsi egészsége szempontjából. „Ha van is Isten, hallgatni kell Róla” – állítják a mai liberális humanisták, akik úgy gondolják, hogy Istennek nincs helye a társadalmi lét szférájában. Az ő véleményük szerint, az Istenre való utalás a össztársadalmi jelentőséggel bír dokumentumokban, illetve a vallási jelképek nyilvános helyeken történő viselése nem más, mint a nem hívők és agnosztikusok jogainak megsértése. Mindeközben ugyanakkor megfeledkeznek róla, hogy az Istenre való utalás és a vallási szimbólumok nyilvános helyeken történő viselésének tilalma a hivőkkel szembeni diszkrimináció, akiket megfosztanak attól a jogtól, hogy nyíltan megvallják hitüket.
A modern harcos szekularizmus, az orosz bolsevizmushoz hasonlóan, világnézetként határozza meg magát, amely a kereszténység helyébe lépett. Éppen ezért nem semleges és közömbös a kereszténységgel kapcsolatban: vele szemben nyíltan ellenséges álláspontot képvisel. Az európai szekularizmus ideológusaitól időnként az iszlámmal kapcsolatos dicséreteket lehet hallani, ugyanakkor sohasem mondanak egyetlen jó szót sem a kereszténységről.
Egyébként az egyik érv, hogy miért ne történjen említés az uniós alkotmány tervezetében a kereszténységről, az volt, hogy fennáll annak a veszélye, hogy ezzel megsértik a muzulmán hívőket és akadályt gördítenek Törökország Európai Unióba való belépése elé. Ez szándékosan hamis érv, elsősorban azért, mert Törökország világi és nem muzulmán ország, másodsorban pedig azért, mert senki sem tiltakozott az ellen, hogy a kereszténység mellett említést tegyenek az iszlámról, a judaizmusról, a buddhizmusról és más hagyományos vallásokról is. Emellett Törökország történelme, ahol a XX. század elején több mint 1 millió örményt mészároltak le, és majdnem teljes egészében megsemmisítették a görög és asszír közösségeket, ahol az ősi keresztény civilizációból csak romok maradtak, messze nem a legfényesebb példa arra, hogyan tudnak egy világi állam keretei között együtt élni különböző vallási csoportok. Még napjainkban is, amikor Törökország kifejezte szándékát, hogy csatlakozzon az Európai Unióhoz, a vallási kisebbségek helyzete – mindenek előtt az egykor hatalmas keresztény Egyházak szomorú maradványai képviselőié – sok kívánnivalót hagy maga után. A papi öltözet viselésének tilalma továbbra is érvényes az összes vallási közösség lelki vezetőivel szemben, a keresztény közösségek pedig különösen erős állami ellenőrzés alatt vannak. Ha Európa a török modellre hagyatkozik a szekuláris szuper-állam felépítésekor, akkor a benne élő keresztényekre nehéz idők várnak.
A harcos szekularizmus és a kereszténység
Mi az oka annak, hogy a mai nyugati liberál-szekularisták olyan agresszívan viszonyulnak a kereszténységhez? Miért van az, hogy a politikai korrektség általuk alkotott szabályrendszere, amely az új Európai építői számára egyfajta „morális kódex”-szé vált, tiltja az iszlámmal szembeni kritikát, de mindenféle módon bátorít a kereszténységgel szembeni kritikára? Miért van az, hogy ezek a szabályok megengedik, hogy beszéljünk a középkori spanyolországi inkvizíció szörnyűségeiről és zsidókkal szemben a náci Németország által elkövetett holokausztról, de tiltják, hogy szóba kerüljön az örmények és más keresztény kisebbségek ellen a már említett Törökországban elkövetett népirtás? Honnan a történelemnek ez a prekoncepciózus és egyoldalú értékelése? Miért van az, hogy mindannyiszor, amikor a vallást kritika éri, éppen a kereszténységre osztják a fekete bárány szerepét? Miért van az, hogy csak a kereszténység számára nem találtak helyet az Európai alkotmány tervezetében, amikor a „görög-római kultúra” és a Felvilágosodás korának örökségét úgy határozták meg benne, mint az európai civilizáció alapjait?
Nekem úgy tűnik, hogy a kérdésekre adott válaszok Nyugat-Európa második évezred végi sajátságos történelmi fejlődésében rejlenek. A nyugat-európaiak számára, főleg a katolikus többségű országokban, a kereszténység szinonimájának elsősorban a Katolikus Egyház számít, amely történelmében nem kevés sötét oldal található. A katolicizmus a középkorban majdnem teljesen totalitárius formát viselt, monopóliumra törekedve nem csak a hittanítás, hanem a társadalmi élet többi területén is. A Nyugati Egyház nem csak a tudományt és a művészetet tartotta ideológiai ellenőrzése alatt, hanem beleavatkozott az állami ügyekbe és a katonai hadjáratok sorsába is, és aktívan részt vett a politikában. Mindezt a másként gondolkodók üldözése és a vallási kisebbségek elnyomása kísérte.
A katolicizmus totális diktátuma elleni válaszként a nyugati kereszténység keretein belül megszületett az az erős katolicizmus-ellenes válaszreakció, amely a protestantizmus megjelenéséhez vezetett: mind a mai napig a protestáns teológia alapvető hajtóerejéül a katolicizmussal való polémia szolgál, és az a törekvés, hogy kivonja magát annak hatása alól. Egy másik válaszként megindult az a törekvés, hogy keresztényitlenítsék (pontosabban „dekatolizálják”) az európai világi kultúrát. Az európai filozófiai gondolat is szép lassan elvált a katolicizmustól és felszabadult annak hatása alól, lerakva a mai „poszt-keresztény” (helyesebb lenne azt mondani „poszt-katolikus”) humanizmus alapjait. Ezzel párhuzamosan bekövetkezett a Katolikus Egyház politikai hatalmának meggyengülése. A katolicizmus politikai ambícióira a francia forradalom és a napóleoni háborúk mértek döntő csapást. Vatikán törpe állama – mindössze ez maradt a hajdani hatalmas pápai államból, amely valaha Nyugat-Európa nagyobb részét uralta.
A mai európai keresztényellenesség gyökereiben elsősorban katolicizmusellenesség. Ugyanakkor harcol minden keresztény hitközösséggel, a kereszténységgel magával mint olyannal. A harcos szekularizmus megengedi, hogy az egységes Európában az egyének bármilyen hitet magukénak valljanak vagy semmilyen hitet ne kövessenek, de nem ismeri el a „vallásos világnézet legitimitását, mint a társadalomi jelentőséggel bíró döntések alapját” (Az Orosz Ortodox Egyház szociális koncepciójának alapjai. XIV. 4.). Itt van szekularizált társadalom és azon keresztény közösségek közötti konfliktus forrása, melyek arra törekednek, hogy „megerősítsék a keresztény értékek szerepét a fontos társadalmi döntések meghozatalában, mind nemzeti, mind pedig nemzetközi szinten” (Ugyanott).
Vallási és „általános emberi” értékek
De mit is értünk keresztény értékek alatt, és azok mennyiben nem esnek egybe a szekularizált humanizmus alapját képező ún. „általános emberi” értékekkel? Itt mindenek előtt arról kell szólni, hogy a kereszténységben a legfőbb és abszolút érték, az igazság valódi kritériuma az egy Isten, Aki magát Jézus Krisztus személyében jelentette ki a világnak. A keresztények számára éppen az Isten a jogi és társadalmi normák forrása, Krisztus parancsolatai pedig elhagyhatatlan erkölcsi törvények. A keresztény értékskála istenközpontú és krisztusközpontú. A szekularizált humanizmus éppen ellenkezőleg, emberközpontú, hiszen az embert „minden dolgok mértékének”, mindenek feletti értéknek, az igazság mércéjének tekinti (Uo. XVI. 3.). A Kereszténység abból az elképzelésből indul ki, miszerint az emberi természet a bűn által megromlott, ki kell javítani, meg kell váltani, át kell isteníteni. Éppen emiatt nem tud az Egyház elfogadni egy olyan világrendet, ahol minden középpontjába a bűntől megromlott emberi személyiség helyeződik (Uo. XVI. 4.). A humanizmusból maga a bűn fogalma is hiányzik, és az egyetlen dolog, amelynek a humanisták szerint az individuum szabadságát korlátoznia kell, az a másik individuum szabadságát védő jogi normák.
„Keresztény” és „általános emberi” értékekről beszélve, mindkét fogalmat vitathatónak érzem. Hivatkozhatunk-e általános emberi értékekre, amikor minden egyes civilizációnak, minden egyes kultúrának, minden népnek megvannak a saját irányadó értékei, amelyek távolról sem mindig esnek egybe a más civilizációk, más kultúrák, más népek által elfogadottakkal? Másrészről hogy beszélhetünk keresztény értékekről, amikor a mai protestáns közösségek jelentős része revízió alá vonja a keresztény dogmatikai és erkölcsi tanítás alapjait, és a politikai érdekeknek megfelelően alakítja azokat? Ebben az értelemben talán helyesebb volna „tradicionális” és „liberális” értékeket szembeállítani egymással (ahogy ez a Moszkvai Patriarchátus néhány hivatalos dokumentumában történik). Még általánosabban beszélhetünk hit és hitetlenség konfliktusáról, arról, hogy a vallásos világnézet alapvetően eltér a humanista szekularizmus normáitól.
Ilyen eltérésekre számos példát találunk „Az Orosz Ortodox Egyház szociális koncepciójának alapjai” című dokumentumban, amely következetesen, különböző szinteken állítja a tradicionális értékek liberálisokkal szembeni elsőbbségét. A magam részéről néhány történelemből és a modern emberi társadalom életéből vett példával illusztrálom a tárgyalt eltéréseket.
A modern szekularizált jog szempontjából legszörnyűbb bűntettek közé számít az emberi élet, a személyes és társadalmi vagyon, a társadalmi nyugalom veszélyeztetése. Ezeket a bűntetteket büntetik a legsúlyosabban. Ezzel együtt, azonban, ugyanaz a törvény, amelyik elítéli a bűnöst egy másik ember megöléséért, az emberi élet mindenek felett álló értékként való felfogásából kiindulva, védi a gyilkos életét.
A vallásos hagyomány az ember földi életét egyáltalán nem mindenek fellett álló értékként fogja fel. A legszörnyűbb bűntettnek pedig nem az számít, amely az ember ellen, hanem amely az Isten, és hit ellen irányul. Nem véletlen, hogy régen sok népnél legszigorúbban az istenkáromlást és a szentségek megszentségtelenítését büntették: a szentségek meggyalázóit a görög-római és a zsidó hagyományban egyaránt rendszerint halálra ítélték. Ugyanakkor sok népnél a gonosztevő vagy az elítélt a templom oltárában menedéket találhatott. Bár a modern jog számára ez majdnem képtelenségként hangzik, de az oltárba menekülő gonosztevő sérthetetlenségét ugyanaz a törvény védte, amely ezt a gonosztevőt halálra ítélte. Sőt, az oltárban letartóztatni valakit súlyos törvénysértésnek számított.
Az említett törvénykezési normának semmiféle magyarázata nincs, csakis az, hogy egy olyan koncepción alapul, amely a vallási értékeket az „általános emberi” értékek fölé helyezi. A modern törvénykezés számára a szentség meggyalázásáért kirótt halálbüntetés kegyetlen intézkedés, ahol a büntetés nincs arányban az elkövetett bűntettel.
De őseink erről másképp gondolkodtak. A vallási szimbólumok meggyalázását úgy értelmezték, mint a nemzet lelki életében legszentebb érték, a hit elleni merényletet, amely hit nélkül a nemzet nem érezte magát nemzetnek. Éppen ezért a középkori jog még az emberi élet kioltását sem tartott olyan súlyosnak, mint hit meggyalázását.
Egy másik példa a városépítés területéről. Bizáncban és a középkori Nyugaton a megerősített, várszerű építmények mindig úgy épültek, hogy az utolsó menedék a templom legyen. Az ostromlottak éppen abban látták az utolsó reményt, a város megmaradt védői éppen itt akarták bevégezni életüket. A mai modern harcászat számára őrültség utolsó védővonalként a harcra leginkább alkalmatlan és átalakíthatatlan építményt, a templomot meghagyni.
De őseink másképpen gondolták. Az múlt építészetének legkiemelkedőbb alkotásait az Istennek szentelték, azok építőik élő és buzgó hitének gyümölcsei. Amíg a vallásos világnézet uralkodó volt, az emberek egyetlen olyan palotát sem építettek, amely méretét és hatalmasságát tekintve felülmúlta volna az Istennek szentelt épületet. A Bizánci Birodalom leghatalmasabb építménye az Ajia Szófia székesegyház. Az orosz városokban szintén a legfestőibb helyen állt a város legszebb épülete, a templom. „A legjobbat Istennek, a maradékot magadnak” – mondták őseink, és ebben a kijelentésben benne rejlett a világnézeti választás egész lényege.
A modern szekularizált világ számára, annak fogyasztói kultuszával, az anyagi jólétre való irányultságával, egyre nehezebb megérteni azok vallásos motivációját, akik az európai építészet mindmáig csúcsát jelentő hatalmas középkori katedrálisokat építették. Egyébként az emberek napjainkban is építenek impozáns templomokat, de ez rendszerint nem a harcos szekularizmustól szorongatott Nyugat-Európában, hanem annak határain kívül történik. Tíz évvel ezelőtt Szenegálban, abban az országban, ahol még az éhínség problémája sincs távolról sem megoldva, felépült egy katolikus templom, amely méreteit tekintve meghaladja a római Szent Péter bazilikát. A templom építését viharos politikai összecsapások kísérték, amelyek során kiemelték, hogy egy ilyen szegény országban egy ekkora templom építése gazdasági szempontból nem helyénvaló. Ugyanilyen viták kísérték a Megváltó Krisztus templomának építését is Oroszországban, egy olyan ország fővárosában, ahol sok égető gazdasági probléma nincs még megoldva, ahol a lakosság egynegyede még ma is szegénységben él. De azok számára, akik erejüket és eszközeiket ajánlották fel az emltett templomok építéséhez, a terv gazdasági megalapozottságának kérdése fel sem merült. Az őket hajtó erő az Istenbe vetett hit volt, az a törekvés, hogy Istennek adják azt a legjobbat, amijük van.
Olyan emberek, akik számára a vallási értékek az élet legfőbb tartalmát alkotják, nem csak Szenegálban és Oroszországban élnek. Nem kevés ilyen ember van Nyugat-Európában is. A szociológiai felmérések adatai szerint a nyugat-európai országok többségében a lakosság 60-tól 95 %-a tartozik a keresztény hithez. Ugyanakkor a „gyakorló” keresztények száma folyamatosan csökken. A harcos szekularizmus a maga részéről minden erőfeszítést megtesz annak érdekében, hogy a kereszténység kimenjen a divatból, hogy úgy tekintsenek rá, mint „a múlt egy itt maradt darabjára”, hogy átadja helyét a „haladóbb” világnézeti koncepcióknak. Aktív munka folyik a fiatalsággal: a modern fiatalok szekularizált elvek által ihletett kultúrája egyre inkább egyházellenessé és keresztényellenessé válik. Nem alaptalanok a szociológusok jóslatai, miszerint egy vagy két generáció múlva az európai keresztények száma jelentősen csökkenni fog (ezzel egyidőben az iszlám híveinek száma folyamatosan nő).
Az Ortodoxia a harcos szekularizmus kihívása előtt
Ahogy az már elhangzott, a harcos szekularizmus vallással vívott küzdelmében elsősorban az katolikusellenes pátoszból merít. Éppen a Katolikus Egyház a fő ellenfele az európai szekularizmusnak és liberalizmusnak. De az európai kontinensen jelentős számú protestáns, és nem kevesebb, mint 200 millió ortodox is él. Sok európai protestáns válasza a szekularizmus kihívására nem más, mint a kereszténység alapvető dogmatikai és erkölcsi normáitól való folyamatos eltávolodás, a hittanító és a morális alapelvek összemosása, és azok szekularizált világnézethez való alkalmazása. Hogyan fog válaszolni az Ortodox Egyház erre a kihívásra? És kik a mi főbb szövetségeseink azon jogunkért folytatott harcban, hogy életünket a tradicionális értékek „általános emberi” értékek feletti elsőbbségének elvén építsük fel.
Mély meggyőződésem, hogy Európában legfőbb szövetségesünk a Katolikus Egyház. Azokat a problémákat, amelyek ma Ukrajnában és Oroszországban az ortodoxok és katolikusok közötti viszonyban léteznek, természetesen meg kell oldani, de ezeket a problémákat lokalizálni kell, átadva azokat egy speciális kétoldalú bizottságnak. Ami az európai színteret illeti, itt ortodoxoknak és katolikusoknak meg kell találni az egyháztól eltávolodott világ előtt felmutatott tanúbizonyság közös útjait.
Sok kérdésben a tradicionális értékek megőrzésekor szövetségeseink lehetnek más hagyományos vallások, többek között az iszlám és a judaizmus képviselői is. Mikor Franciaország bevezette a vallási szimbólumok tilalmát, ezen tilalom alá estek a „nagy s szembeötlő vallási attribútumok”, mint a hidzsab, a kipa, és a nagy méretű keresztény kereszt. Az elsősorban a muzulmánok ellen irányuló csapás mindhárom monoteista vallás képviselőit érintette. És nem véletlen, hogy Franciaország keresztény vezetői ebben az esetben közös fronton léptek fel a judaizmus és az iszlám képviselőivel. A vallások közötti dialógus kiszélesítése a történtekkel kapcsolatos problémakörrel, különösen aktuálissá vált.
Nem sokkal ezelőttig az Ortodoxia európai folyamatokra gyakorolt hatása meglehetősen korlátozott volt. Azokban az országokban, ahol a lakosság döntő többsége katolikus vagy református, az Ortodoxia a széles közvélemény számára kevéssé ismert maradt. A közösségi szférában – nemzeti és európai szinten egyaránt – semmilyen észrevehető funkciót nem töltött be. Ez a helyzet, valószínűleg, megváltozik az olyan ortodox hagyományhoz tartozó országok uniós csatlakozása után, mint Ciprus, Bulgária és Románia. Görögországgal, amely 1974 óta tagja az Európai Közösségnek, a Baltikum országaival, valamint az olyan európai országokkal közösen, ahol jelentős lélekszámú ortodox kisebbség él, ezek az országok olyan „ortodox lobbit” alkothatnak, amely elég befolyásos ahhoz, hogy az európai politikai struktúrákkal teljes értékű dialógust folytasson. Fontos, hogy ebben a dialógusban a politikusok mellett részt vegyenek az említett országok Ortodox Egyházainak képviselői is.
Egy ilyen dialógus ma rendkívül szükséges, mivel a katolicizmus mellett az ortodox kereszténységet is gyakran érik csapások, amikor is világi normákat próbálnak vele szemben alkalmazni. 2003 elején az Európai Parlament úgy szavazott, hogy a nők Áthosz Szent Hegyére való látogatásának tilalmát feloldja azon az alapon, hogy ez a tilalom sérti „a nemek egyenlőségének egyetemesen elfogadott elvét”, valamint az Európai Közösség állampolgárainak a Közösség egész területén való szabad mozgásának törvényét. Ebben a döntésben az európai politikusok részéről teljes érzéketlenség nyilvánult meg Áthosz, mint ortodox szerzetesi köztársaság sajátos státusa iránt, ahol ez a tilalom már ezer éve fennáll. Az európai képviselőket nem aggasztja az, hogy az évszázados tradíció eltörlése az ezeréves áthoszi szerzetesség tönkretételéhez vezet. Számukra csak az a fontos, hogy egy vallási közösség megfelel-e az általuk felállított normáknak.
Az Ortodox Egyház ragaszkodik ahhoz, hogy a világi hatalom vallási-világnézeti értelemben semleges legyen (Uo. XVI. 6.), az Állam ne avatkozzon bele az Egyház belső életébe (Uo. XVI. 3.). Az Egyház felhívja a világi hatalmat, hogy tisztelje az Egyház belső rendjét, ugyanakkor kész együttműködni a világi állammal az olyan dolgokban, amelyek az Egyház javát, az egyes ember és a társadalom érdekeit szolgálják, azzal a feltétellel, hogy az Egyház társadalmi tevékenységében ne érvényesülnek állami diktátumok (Uo. XVI. 8.). Az Egyház tiszteletben tartja az állam világi jellegét, de nem tartja megengedhetőnek, hogy ezt az elvet úgy értelmezzék, mint „a vallás a nemzet életének szférájából való radikális kiszorításának elvét, a vallási közösségek kirekesztését a társadalmilag fontos kérdések megoldásában való részvételből” (Uo. XVI. 3.).
Sajnos, éppen így értelmezik az állam világi jellegét azok az európai politikusok, akik igyekeznek a hagyományos egyházi értékeket szétzúzni, kiszorítva egyúttal az Egyházat a társadalmi színtérről. És éppen ez ellen a nézőpont ellen kell az Ortodox Egyházaknak harcolniuk, összefogva mindazokkal, akik ma készek megvédeni a hagyományos értékeket a liberális értékekkel szemben, a vallási értékeket az „általános emberi” értékekkel szemben, akik készek kiállni a vallás társadalmi önkifejezésének jogáért. A hagyományos vallási felekezetek csak egy platformon fellépve képesek visszaverni a harcos szekularizmus támadását.
Fordította: Bilku Szergij és Tatárka Kirill