Budapest, 2006. június 3.

„Aki a Keruboknál tiszteltebb
és a Szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb vagy,
aki az Isten Igét sérületlenül szülted,
Istennek valóságos Szülője, Téged magasztalunk”

A fenti idézet az Istenszülőhöz szóló legismertebb és leggyakrabban elhangzó dicsérő énekek egyike. Ez fejezi ki a leginkább az Istenszülő-ikonok tartalmát. Az Istenszülő ikonjai nem Mária és Fia evilági életének felszínes, történeti bemutatását kísérlik meg, hanem azt a tényt ragadják meg, hogy Ő Istennek Szülője, és ekként része Isten üdvözítő tervének is.

Az Egyház Jézust mint Isten emberré lett Fiát vallja meg; ez a hittétel szerepel a Hitvallásban is, amelyet a Niceai és Konstantinápolyi zsinatok rögzítettek. Eszerint Jézus valóságos Isten és valóságos Ember. Erre tekintettel nyilvánította ki az efezusi zsinat 431-ben, hogy Szűz Mária Isten Szülője. E mariológiai dogmát tehát a Krisztusra vonatkozó tanítás (krisztológia) magába foglalja. A háromságos Isten üdvözítő tervében Isten Szülőjének különleges szerep jut.

Az ember Istentől szabad akaratot nyert; erre tekintettel az Istenszülő beleegyezésére – Isten akarata előtti meghajlására és alázatára – is szükség volt ahhoz, hogy Isten emberré lehessen, és ezzel véghezvihesse az ember megváltását.

Az Istenszülőt a Szent Lélek árnyékozta be, és ezáltal válhatott Isten Szülőjévé. Isten tervével összhangban így Isten Fia emberré vált.

Az ikonok e felfoghatatlan misztériumot fejezik ki.

A Szent Lélek által történt beárnyékoltatása és Isten Fiának Tőle történt születése által az Istenszülő különleges viszonyban áll Fiával. E kiválasztottság Őt szentségben minden teremtmény fölé emeli. Az Istenszülő iránti tiszteletet az emberek minden időben és a földkerekség minden részén ikonokban juttatták kifejezésre.

A hívők jámborsága folytán az Istenszülő ikonjainak nagyon sok fajtája alakult ki; itt most csak arra van módunk, hogy azok némelyikét emeljük ki és magyarázzuk meg. Az egyetemes Ortodoxia Istenszülő-ikonjairól, azok keletkezéséről, sok évszázados fejlődéséről, formájáról szóló előadás meghaladná jelen referátum, de alighanem az egész este kereteit. Erre figyelemmel most csak röviden, a teljesség igénye nélkül és bizonyára nem szigorú tudományossággal, de az ikonográfia precizitásával szeretnék néhány ikont bemutatni és elmagyarázni.

Az ikonok esetében mindig nagyon fontos, hogy valamilyen ősképre nyúljanak vissza. Ez garantálja az ikon valódi arculatát és azt, hogy az nem a művészi fantázia eredményeképpen jön létre.

Az Istenszülő ikonjai a Szent Lukács által készített ősképek valamelyikére vezethetőek vissza; így ez utóbbiaknak – amennyiben fennmaradtak – ugyanaz az arcfelépítése. Jóllehet a cél a földöntúlinak az ábrázolása, mégis evilági a hordozója a már említett misztériumnak. Az Istenszülő ikonjainak is Mária valódi képmására kell visszavezethetőnek lenniük.

Jó példa erre a Rómában fennmaradt, a Santa Maria Nuova templomban található, enkausztika technikával festett Istenszülő-ikon.  Ez egy V. századból származó Istenszülő-képmás, amelyen fellelhetjük a későbbi évszázadok Istenszülő-ikonjainak legfontosabb arcvonásait.

Az Istenszülő-ikonok egyik típusa az Orans, az Imádkozó Istenszülő. Ennek is sokféle változata ismert, pl. a Gyermekkel vagy a Gyermek nélkül. Ezen ikonok Ézsaiás próféta jövendölésének megfelelően kerültek megformálásra: „Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el” (Ézs 7,14). Innen a neve ezen ikon-típusnak: „Istenszülő, a Jel”. Ebben az ikonban a prófécia fejeződik ki. Az Istenszülő alázata, odaadása és Istenbe vetett bizodalma révén Isten Emberré vált, felvette az emberi alakot, és Máriát minden hívők Anyjává tette.

Az Istenszülő-ikonok másik fajtáját képezik az ún. „Odigitria” (Utat mutató) ikonok; ezek közé tartoznak azok is, amelyek a Szent Lukácstól származó ősképre vezethetőek vissza. A legenda szerint Szent Lukács még az Istenszülő földi életében képet festett róla, amelyet Mária maga áldott meg. A Hagyomány elbeszéli továbbá, hogy Szent Lukács ezt az ikont és az általa írott Evangéliumot tanítványának, Theophilosznak küldte el, Alexandriába. Az V. században az ikont onnan Eudoxia császárné Konstantinápolyba vitette.

A Szmolenszki Istenszülő-ikonok keletkezése erre vezethető vissza. 1046-ban a szóbanforgó ikont Anna bizánci hercegnő Konstantinápolyból orosz földre vitte. Ott azt 1101-ben a szmolenszki székesegyházban helyezték el, ahol a mai napig is található. Az Istenszülő az ikonon vörös maphoriont visel, amelyen három csillag látható. A ruházat vörös színe eredetileg bíborvörös volt, az idő múlásával azonban sötétebbé vált, miután a valódi bíborszín nem viseli jól a fényt. A vörösesbarna középszín később hagyománnyá vált az ikonfestészetben. A bíborszín az isteni kifejezésére szolgál. A maphorion, azaz az Istenszülő vörös felsőruházata, úgyszintén az arany szegélyek és rojtok a Szent Lélek által történt beárnyékoltatásának szimbólumai.

A három csillag, amelyek a ruházat fejrészén, valamint kétoldalt a vállakon láthatóak, az Istenszülő háromszoros szüzességére utalnak: a szülés előtt, a szülés alatt és a szülést követően. Az alsóruházat kék színe a teremtettnek, azaz az Ő emberi mivoltának a kifejezése, tehát arra utal, hogy Isten Szülője ember, akit a Szent Lélek ereje árnyékolt be.

A Krisztus-ikonokon e két szín az alsó- és a felsőruházaton pont fordítva figyelhető meg. Krisztus vörös színű alsóruházatot visel, felette pedig kék köpenyt, ami annyit jelen: Isten, Aki emberi természetbe öltözött!

A Gyermek Jézus ezeken az ikonokon bíbor- és aranyszínű ruházatot visel – mint öröktől fogva való Isten. A Szmolenszki Istenszülő-ikonokon az Istenszülő és a Gyermek Jézusa szemlélő felé fordulnak. Az Istenszülő ábrázolása méltóságteljes és szigorú. Gyermekére mutat, Aki áldást adván, kezében irattekercset tartva az imádkozó felé figyel.

Ezen ikonok mély nyugalmat és fennkölt nemességet sugároznak. Az Istenszülő jóságosan Fia felé mutat, és ezzel mutatja az utat az Örökkévaló Istenhez.

A Tyihvin-i Istenszülő-ikont 1383-ban történt létrejötte óta tisztelik. Ez az ikon a klasszikus Odigitria-ikonok egyik változata. A Gyermek Jézus elfordul, és az Istenszülő Gyermeke felé fordul, de kezével Isten Emberré lett Fia felé mutat. A Gyermek az Istenszülő bal kezén trónol, királyi testtartással, jobb lábát kissé felhúzván, és közben áldást osztván.

Bár az Istenszülő a Gyermek felé hajol, tekintete nem Felé fordul, hanem némi szomorúsággal a világ felé. Együttérzéssel teli tekintettel mutat a Megváltóra.

További ikontípus a Háromkezű Istenszülő. A Gyermek az Istenszülő jobb karján ül.  (Ami a Gyermeknek az Istenszülő bal, illetve jobb karján történő elhelyezését illeti, mindkettő régóta elterjedt ábrázolási forma; mindazonáltal feltételezhető, hogy az előbbi a régebbi eredetű, és az utóbbi a folyamatos átmásolások eredményeként alakult ki.)

Az Istenszülő e típusnál is a szemlélő felé néz, a Gyermek pedig az Anyára. Ezen ikon-típus sajátossága a harmadik kéz, amely egyértelműen fogadalmi jellegű. A Hagyomány beszámol arról, hogy Damaszkuszi Szent János teológust, az ikontisztelet védelmezőjét (650-749) árulás vádja miatt egyik kezének elvesztésére ítélték, majd az Istenszülőnek köszönhető csodás gyógyulásáért készíttette e fogadalmi kezet. A későbbi ikonmásolók a harmadik kezet is – minden hagyomány ellenére – természetes kéznek festették meg, minek folytán az ikon azt a benyomást kelti, mintha az Istenszülőnek három keze lenne.

A XIX. században az egyik orosz zsinat újból kifejezetten megtiltotta e háromkezű ábrázolást (Tricheiroussa), és előírta, hogy a harmadik kezet jól láthatóan csak fogadalmi kézként szabad ábrázolni.

További változat a Pimenovszkaja, azaz a Pimen metropolita (XIV. sz.) nevéhez fűződő Istenszülő-ikon, amelyet állítólag ő maga festett, vagy – más hagyomány szerint – 1381 és 1388 között Konstantinápolyból hozott. E változaton az Anya és a Gyermek között még nagyobb fokú a közelség. A két arc még közelebb kerül egymáshoz, de az Odigitria-ikonok méltóságteljes tartása még itt is megfigyelhető.

A Pimenovszkaja-típusú ikonoktól ikonográfiai értelemben csak egy kis lépés választja el a Kazanyi Istenszülő ikonokat. Az Istenszülő kezeit itt már nem ábrázolják; az Istenszülő és a Gyermek még közelebb hajol egymáshoz.

Annak szemléltetésre, hogy a korabeli ikonfestők e motívum újabb és újabb változataival álltak elő, bemutatok egy régi szerb ikont, az Imádkozó Istenszülő (Mati Molebnica) ikonját. Az Anya és a gyermek egymásra néznek, és a Gyermek jobb karját az Istenszülő kezébe teszi. Tehát nem oszt áldást, viszont az irattekercset változatlanul ott tartja a bal kezében. Az Istenszülő szomorúan néz a Gyermekre, és jobb kezével Rá mutat.

Ez az ikon megindító gyengédséget és intimitást fejez ki. Jól mutatja, hogyan válnak az Odigitria-ikonok egyre lágyabbá.

Az Istenszülő-ikonok fejlődését szemléltetendő, bemutatok egy a Balkánról származó másik Istenszülő ikon-típust, nevezetesen a „Soha el nem hervadó virág” Istenszülő-ikont. Az Istenszülő jobb kezében virágot tart, Örökszűz voltát kifejezendő; innen ered a „Soha el nem hervadó virág”-ikon elnevezés. A Gyermek Jézus császári öltözetben, jogarral és a földgolyóval a kezében van ábrázolva. Mind az Istenszülő, mind a Gyermek Jézus koronát visel a fején. Tagadhatatlan e típus közelsége a nyugati Istenszülő-ábrázolásokhoz.

Az ősképtől való egyre nagyobb időbeli távolság, valamint az ábrázolás részleteinek egyre erőteljesebb kidolgozása folytán az ikonok egyre inkább narratív (elbeszélő) jellegűekké válnak. Példa erre az Istenszülő „El nem égő csipkebokor” ikontípus. Az égő, de el nem égő csipkebokor az Istenszülő egyfajta előképének tekinthető, tehát Krisztus megtestesülése, emberré válása egyfajta ószövetségi előrevetítésének. E jelentésében, értelmében többrétegű ikon középpontjában az Istenszülő Jézust a bal karján tartja. A világra tekint, bal kezével pedig elhárít. Oroszországban ilyen ikonokat helyeztek el a házakban a tűzvész elleni oltalom céljára. Elmondható, hogy az ilyen típusú Istenszülő-ábrázolásoknak ugyanaz a rendeltetése, mint Nyugaton a Szent Flórián ábrázolásoknak.

Ezen ikonokon az Istenszülő kezében Jákob lajtorjáját tartja Az ikon központi részét, amelyen az Istenszülő látható, nyolcágú, kétszínű csillag veszi körül. A csillag kék részében angyalok láthatóak, a vörös részében pedig a négy evangélista szimbólumai (Máté: angyal; Márk: oroszlán; Lukács: bika; János: sas). A háttérben nyolclevelű rózsa látható, amelynek levelein angyalok láthatóak, az Akathisztosz Hymnoszból származó szimbólumokkal. E szimbólumok hasonlóak a katolikus Loretói Litániában elhangzó fordulatokhoz (pl. „isteni Kehely”, „Frigynek szent Szekrénye”, „aranyház”, „Mennyországnak ajtaja”, stb.) E címek, megszólítások mind az Istenszülőre vonatkoznak.

Az ilyen ikonokon legfelül az Isten Atya lebeg, holott Istennek ilyen ábrázolását a zsinatok a legszigorúbban megtiltották. Az ikon négy sarkában az ószövetségi kinyilatkoztatás különböző olyan megjelenítései láthatóak, amelyek egyértelműen Isten Emberré válását vetítik előre. A bal oldali sarokban pl. Mózest látjuk az égő csipkebokor előtt, amelyet, mint egy korongot, egy angyal tart, és a tűz közepén az Istenszülőt. Amiképpen Isten megjelent az égő csipkebokorban, amely jóllehet égett, mégsem perzselt, úgy vált Krisztus Emberré Mária révén anélkül, hogy ő megsérült volna.

A bal alsó sarokban Ezékiel próféta látható, amint a Templom zárt kapuját nézi, amelyen csak a Messiás mehet be (Ez 44,1-2). A jobb felső sarokban egy Szeráf figyelhető meg, amint Ézsaiás próféta ajkát megtisztítja izzó parázzsal (Ézs 6,6-7). Végül a jobb alsó sarokban Jákob álma van ábrázolva (Ter 28,12), az égig érő létra, amelyen az Isten angyalai járnak fel és alá. Ez a magyarázat arra, hogy az Istenszülő a középpontban szintén létrát tart a kezében. Ez az ikon példaként szolgál arra, hogyan vált ez a téma egyre mélyebb értelművé, többjelentésűvé. Az Imádkozó Istenszülő (Mati Molebnica) ikonja már egy olyan fejlődést jelez, amely elvezet egy másik ikontípushoz.

Az Istenszülő-ikonoknak e típusa az Irgalmas Istenszülő (Eleusza) ikonja. Az e csoportba sorolható ikonok már nem olyan ünnepélyesek és szigorúak, mint az Odigitria-ikonok; sokkal inkább az emberi együttérzés, az anyai szeretet és a gyengédség áll a középpontban.

Az ilyen ikonokon az Istenszülőt fájdalom tölti el, Istenfogadó Igaz Simeon jövendölésének ismeretében: „Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak; A te lelkedet is éles kard járja majd át…” (Lk 2,35). Bizáncban ez a típus viszonylag ritka volt, Oroszországban viszont annál inkább kedvelt és elterjedt.

Mióta a Vlagyimiri Istenszülő-ikonok a XI. században Bizáncból Oroszországba is elterjedtek, ez a típus a leginkább tiszteltebb orosz földön. Ezen ikon típuson jut a leginkább kifejezésre az, hogy az Anya tudatában van az Isteni Gyermekére váró sorsnak. A szeretetteljes anyai ölelés elválaszthatatlan a Fia sorsa miatti kínzó fájdalomtól.  Az Iránta való részvét itt egyfajta minden teremtmény iránt érzett anyai részvétté, akikért Ő önként feláldozza magát. Szeretettel öleli magához az ijedt Gyermeket, és szomorúan néz a szemlélőre. Mindeközben kezével a világ Megváltója felé mutat, és saját fájdalma az emberi fájdalom iránti szánalommá változik. Isteni Gyermekében egyúttal minden olyan embert meglát, akivel itt e földön igazságtalanság történik. Ebben az ikon-típusban, a Fia miatt fájdalmat érző Anya ábrázolásában fejeződik ki a legtökéletesebb módon a mindent átfogó, határtalan szeretet. Ez a kép Isten határtalan szeretetét ábrázolja, amely még a halál után is érvényesül.

További példa az Istenszülő Jaroszlavl-i ikonja.  Az Anya és a Gyermek bensőséges kapcsolata itt még jobban kifejezésre jut. Az Istenszülő még jobban magához szorítja a Gyermeket; Jézus pedig jobb kezét vigasztalóan Anyjára helyezi. Mindazonáltal minden bensőségesség és megindító hatás ellenére az ábrázolás magasztos marad.  Az Isteni Gyermek szeretetet fejez ki Anyja iránt, az Anya úgyszintén a Gyermek iránt. Ebben az oly emberi viszonyban megmutatkozik Isten irántunk való örökké aggódó szeretete.

Úgyszintén ez az aggódó isteni szeretet fejeződik ki a Doni Istenszülő-ikonokon. A Gyermek szeretettel simul Anyja arcához. Az Odigitria-ikonok fejedelmi méltósága viszont itt jobban megmaradt, mint sok más ikon-típus esetében. Áldást osztván, kezében irattekercset tartva trónol a Gyermek Jézus, Akit az Istenszülő mindkét kezével tart; mindkettőjük tekintete gyengéd. Ezen ikonról Istennek a teremtményei iránti bensőséges szeretete sugárzik felénk, az Ő üdvözítő terve által nyújtott biztonság, de kifejezésre jut az Isteni Teremtés szépsége és harmóniája is.

Végezetül még egy utolsó típusa az Istenszülő-ikonoknak: az ún. Trónoló Istenszülő. E típus jellemzője az Istenszülő trónon ülő királynőként való ábrázolása, ölében a Gyermekkel; egyfajta Odigitria-ikonról van tehát szó. Nem nehéz felfedezni, hogy az Odigitria-ikonok e típusból alakultak ki.

A „Benned örvendezik az egész teremtés” ikon ismét világosan és egyértelműen megmutatja Isten Isten akarat-elhatározásának egész misztériumát, annak nagyságában és magasztosságában.  Az ikon központi részén az Istenszülő trónol, körülvéve angyalokkal és szentekkel, akik itt az egész teremtést jelképezik. Ez az ikon kiválóan visszaadja képben azt, ami Nagy Szent Vazul Liturgiájában szavakban az alábbiak szerint hangzik el: „Benned örvendezik, Kegyelembefogadott, az egész teremtés, az angyalok rendje és az emberek nemzetsége. Megszentelt templom, eszmei paradicsom, szűzi büszkeségünk, aki által megtestesült az Isten, és gyermekké lett a mi öröktől fogva való Istenünk. Mert a Te méhedet trónjává tette, és öledet az egeknél tágasabbá változtatta. Benned örvendezik, Kegyelembefogadott, az egész teremtés; dicsőség Néked”.

Végül szeretnék mutatni Önöknek még egy ikont.

Ez szintén egy Trónoló Istenszülő, ölében a Gyermekkel, előtte a három napkeleti bölcs térdel, mellettük a pásztorok. Alul – mintegy megszemélyesítve – látható a föld és a pusztaság, középen Damaszkuszi Szent János és fogadott fivére, Szent Kozmasz, valamint embereknek egy általuk vezetett csoportja, szimbolizálván az egész teremtést.

Az Istenszülő ikonjairól szóló előadásomat az alábbi, Szent Germanosz konstantinápolyi patriarchától (715-733) származó, ideillő himnusszal zárnám:

„Mit ajánljunk fel Tenéked, ó Krisztus, mert érettünk a földön mint Ember megjelentél? Az Általad lett teremtmények mindegyike a háláját ajánlja fel Néked: az angyalok az éneket, az egek a csillagot, a bölcsek az ajándékokat, a pásztorok a csodát, a föld a barlangot, a puszta a jászolt, mi pedig a Szűz Anyát. Öröktől fogva való Istenünk, irgalmazz nékünk.”