Május 1.
Nagy Szent Tamara grúz királynő. Grúzia szent királynője, Nagy Tamara 1165 körül született. Az ősi grúz Bagratida-dinasztiából származott, és 1178-tól együtt kormányzott apjával, III. Georgival (Györggyel). Szent Tamara királyságának ideje úgy ismert, mint a grúz történelem aranykora. Ebben az időszakban jelentősen megélénkültek a kapcsolatok a testvéri egyhitű Oroszfölddel. A királynő kitűnt istenfélelmével, és folytatva a nagyapja, III. (Újjáépítő) Dávid által megkezdett munkát, hozzájárult ahhoz, hogy a krisztusi hit széles körben elterjedjen egész Grúziában, és hogy templomok és kolostorok épüljenek. 1204-ben a Rúmi Szeldzsuk Szultanátus vezetője, Rukn ad-Din azzal a követeléssel fordult a szenthez, hogy Grúzia tagadja meg a kereszténységet, és vegye fel az iszlámot. A királynő elutasította a követelést, és egy történelmi jelentőségű csatában a grúz sereg szétverte a muzulmán államok szövetségét. Bölcs uralkodása meghozta a királynőnek egész népe szeretetét. Utolsó éveit a Vardznai barlangkolostorban töltötte, ahol saját cellája volt, kis ablakkal a templomra. Innen imádkozhatott Istenhez, miközben a Szent Liturgia zajlott. Tamara királynő 1213-ban hunyt el békében. Ünnepére kétszer kerül sor: május 1-én, elhunytának napján és a Kenetvivő asszonyok hetében.
Radonyezsi Szent Mihej. Radonyezsi Szent Szergij szeretett cellaszolgája volt, és Bölcs Jepifanyij szavai szerint „ő öntötte a vizet Szergij kezeire”. A bölcs lelkiatya vezetése alatt, a szív egyszerűségében munkálkodva, Mihej a lelki tisztaságnak olyan fokára jutott, hogy az összes tanítvány közül egyedül ő részesülhetett abban, hogy látta Isten Anyját, aki látogatást tett kiválasztottjánál, Szent Szergijnél. Íme ezeket mondja el a látogatásról Szergij másik tanítványa, Jepifanyij: „Egy alkalommal, késő éjszaka, Szent Szergij az imaszabályzatát (reguláját) végezte, és akathisztoszt énekelt az Istenszülő ikonja előtt, amit szokásához híven mindennap megtett. Gyakran pillantott az ikonra, és állhatatosan imádkozott Isten Szülőjéhez kolostoráért. „Krisztusom Legtisztább Szülője, – mondta a szent sztarec – Közvetítője, Közbenjáró és szilárd Segítője az emberi nemnek! Légy nekünk méltatlanoknak is Közvetítőnk, szüntelenül kérleld a Te Fiadat és a mi Istenünket, hogy tekintsen le kegyesen erre a szent helyre, amely az Ő szent Nevének dicsőségére és tiszteletére áll mindörökké. Téged, Legédesebb Jézus Krisztusunk Anyját hívunk segítségül, szolgáid, mert hatalmas bátorsággal vagy a Fiad és az Isten felé. Légy mindenki számára megváltó nyugalom és menedékhely!” Így imádkozott a szentéletű; tiszta szíve áldott lánggal égett, alázatos elméje egészen elmerült az imádságban, gyermekként, a lélek egyszerűségében beszélgetett mindazok Legtisztább Szülőjével, akik tiszta szívvel megszerették az Ő Isteni Fiát. Befejezvén az imádságot, leült, hogy megpihenjen; szent lelke azonban hirtelen megérezte az égi jelenés közeledtét, és a szent ezt mondta a vele egy cellában lakó tanítványának, Mihejnek: „Légy éber, gyermekem; ebben az órában csodálatos égi látogatásban lesz részünk”. Alighogy kimondta ezeket, amikor felharsant a hang: „Íme, a Tisztaságos közeleg!” Ekkor a sztarec felállt, és kisietett a tornácra, ahol napnál ragyogóbb fény árasztotta el. Meglátta a Fölöttébb Áldott Szüzet, Szent Péter és Szent János apostol kíséretében. Erőtlen lévén ahhoz, hogy elviselje ezt a csodálatos ragyogást, és a Világosság Anyjának kimondhatatlan dicsőségét, Szent Szergij a földre hullott. Ám az áldott Anya kezével megérintette őt, és a kegyelem szavaival magához térítette. „Ne félj, választottam, – mondta – eljöttem, hogy meglátogassalak téged; tanítványaidért mondott imád meghallgattatott. Ne bánkódj kolostorod miatt sem; ettől a perctől fogva mindenben bőséget lát, és nemcsak a te életedben, hanem azután is, hogy megtérsz Istenhez. Nem hagyom magára ezt a helyet, és mindig oltalmazni fogom…” Ezeket mondta, és láthatatlanná vált. A sztarec remegett a félelemtől és az örömtől; néhány percig egyfajta elragadtatott állapotban volt, majd mikor magához tért, észrevette tanítványát, Mihejt, aki úgy feküdt a földön, mintha meghalt volna. Szent Szergij láthatta a Mennyei Királynőt, és hallhatta hangját, Mihej azonban a félelemtől lesújtva nem volt abban az állapotban, hogy mindent láthasson, s csak a mennyei fényt látta… „Kelj fel, gyermekem! – mondta Szergij, mire Mihej magához tért, ám abban a pillanatban lelki atyja lábai elé is borult. „Atyám, az Isten szerelmére, mondd el, mi volt ez a csodálatos látomás? – szólt Mihej. „Lelkem kis híján elvált a testemtől…” Szergij azonban maga sem tudott szóhoz jutni a lelki izgalomtól, csak arca ragyogott a mennyei boldogságtól. „Várj, gyermekem, – mondta tanítványának – az én lelkem is remeg ettől a látomástól”. Amikor a sztarec végre valamennyire megnyugodott, elküldte Mihejt, hogy elhívjon a testvérek közül két istenfélő férfiút, Izsákot, a hallgatási fogadalomban élőt, és Simont, a templomszolgát. Ezek ketten siettek igumenjükhöz, aki mindent elmesélt nekik arról, ami az imént a cellájában történt. És együttesen hálaadó éneket zengtek Isten Anyjához, Szent Szergij pedig az egész éjszakát ébren töltötte, elméjében forgatva az isteni jelenést, ami megkoszorúzása volt fáradozásainak még itt a földön. „Nem sejtelmekben, nem álomképben, hanem ébrenlétben látta Szergij az Istenszülőt, ahogyan egykor Szentéletű Áthoszi Athanásziosz is látta” – jegyzi meg erről a krónikás. Az ősi egyházi hagyomány szerint, amelyet a Nyikon-féle évkönyv is leír, a mennyei látogatás a karácsonyi böjtben történt, péntekről szombatra virradó éjjel, és ahogyan feltételezik, az 1384-es esztendőben. Hálatelt emlékezésként erre a csodára, Szent Szergij kolostorában szokásban van minden pénteken, estétől kezdődően az Istenszülőhöz szóló akathisztosszal egybekötött virrasztást tartani, a Szentháromság-templom délnyugati előcsarnokában (narthexében), azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Szergij cellája állt, és ahol most az a káprázatos ikon van, amely a Mennyei Vendég látogatását ábrázolja. Minden szombaton pedig, a korai Liturgia után a Szent Nyikon-templomban, ugyanabban az előcsarnokban, hálaadó kánon hangzik el (két másikkal felváltva) Isten Anyjának dicsőítésére; ez a kánon a húsvéti mintájára íródott, és ama látogatásnak emlékét őrzi. Az alázatos tanító alázatos tanítványa, Mihej még lelki atyjának életében, 1385. május 6-án eltávozott a földi életből. Ereklyéi abban a kicsiny templomban nyugszanak egy sírkő alatt, amelyet a Szent Szinódus utasítására építettek és szenteltek fel 1734. december 10-én, „annak tiszteletére, hogy az Istenszülő megjelent Szent Szergijnek”, minek is Szent Mihej tanújává lett.
Szt. Andronikosz és Junia apostolok a 70 közül, nagy területeket bejárva sokakat térítettek meg a keresztény hitre. E két apostolról emlékezik meg Szt. Pál a Római levelében (16,7), ahonnan nem állapítható meg egyértelműen, hogy Junia asszonyról, vagy Juniász férfiról van-e szó. Pál apostol kettőjükről mint rokonairól és fogolytársairól ír, akik nálánál előbb lettek Krisztus híveivé. Egyes szynaxaristák szerint Andronikoszt Pannónia püspökvé szentelték és mindketten vértanú halált szenvedtek.
Szt. Szolohon, Pamfamir és Pamfylon (vagy Pamfalon) vértanúk egyiptomi származású katonák voltak és Kampanosz tribunus alatt szolgáltak a római hadseregben Maximianus uralkodása idején (286–305). Amikor a 3 ezer katonából álló sereget a kisázsiai Chalkidónba vezényelték, a parancsnok Kampanosz utasítást kapott, hogy katonáit kényszerítse áldozatot bemutatni a pogány bálványoknak. A parancs teljesítését csak ők hárman tagadták meg, amiért mindhármukat hosszas kínzás után kivégezték.
Szt. Sztefanosz (István) konstantinápolyi patriarcha Bölcs Leó bizánci császár ifjabb testvére, Makedon Vasziliosz és Evdokia fia volt. Amikor Szt. Fótiosz patriarcha 886-ban végleg lemondani kényszerült, Sztefanoszt választották meg utódjának, aki szintén a keresztény főpásztor mintaképének bizonyult. Békésen megpihent az Úrban viszonylag fiatalon, 893-ban. Egyes szynaxaristák május 18-án jelölik meg emlékét.
Ankyrai Szt. Theodotosz vértanú és hét vértanú szűz: Tekusza, Alexandra, Klaudia, Fainé, Euthraszia, Matróna és Julia. Theodotosz ankyrai születésű vendégfogadós és pék volt szülővárosában. Jómódú és segítőkész családos ember volt, s amellett jámbor éltetű is. Amikor Diocletianus uralkodása idején (284–305) Ankyra elöljárója, Theoteknosz megparancsolta, hogy a városban kapható kenyereket és egyéb élelmet hintsék meg a pogány áldozati borral, Theodotosz ingyen osztotta a saját kenyerét a keresztényeknek, azoknak is, akik börtönben raboskodtak, hogy meg ne fertőződjenek a pogány borral meghintett kenyerektől. Meglátogatva a börtönt, Theodotosz ott találta Tekuszát, aki a nagynéje volt, és vele még hat keresztény szüzet. Ezeket mint keresztényeket nemsokára utána megfojtották. Theodotosz és néhány barátja összeszedték a vértanu szüzek holttesteit és tisztességgel eltemették. Ezért Theoteknosz elfogatta és kinvallatás után lefejeztette.
Szt. Péter, Pál, Dionysziosz (Dénes), András és Krisztina vértanúk. Közülük Péter Lampszakoszból származott, félelem nélkül kereszténynek vallotta magát. Amikor a hellészpontoszi (Dardanellák) Avydoszban tartózkodott, a pogányok feljelentették Deciusnál, a város elöljárójánál, aki megparancsolta Péternek, hogy áldozatot mutasson be Afrodité istennőnek. Miután Péter ezt megtagadta, válogatott kinzások után kerékbe törték. Pál és András mezopotámiai származású katonák voltak Daknosz parancsnoksága alatt, így kerültek Athénbe. Dionysziosz és Krisztina mint keresztények börtönbe voltak zárva, Pál és András voltak az őreik. A két katona bűnös vágyra gerjedt a szépséges szűz iránt, aki viszont ellenállt és megtérítette őket a keresztény hitre. Ezért valamennyien vértanúságot szenvedtek: Pált, Andrást és Dionyszioszt megkövezték, a rájuk boruló Krisztinát pedig lefejezték. Vértanuságuk 249–251 között történt.
Szt. Irákliosz, Pavlinosz és Venedimosz vértanúk athéni férfiak voltak, akik terjesztették városukban a keresztény hitet a pogányok között. A pogányok – nem tudjuk mely évben – megkinzás után tüzes kemencébe vetették őket.
Szt. Izsák, Simeon és Vahtiszóisz vértanúk Perzsiában éltek a III. században. Szapor (Szavoriosz) király keresztényüldözése idején mint keresztényeket elfogták és egy hétig éheztették őket a tömlöcben, végül a tűzbe vetették. Másik szynaxárion szerint bárddal lefejezték.
Szt. Dávid és Taricsan grúz vértanúk. 693-ban haltak vértanúhalált a perzsa uralom idején, mivel nem voltak hajlandók muzulmán hitre áttérni.
Szt. Euthraszia vértanúnő a kisázsiai Nikeában élt és Diocletianus császár uralkodása idején szenvedett vértanúságot, a tengerbe fojtották.