Június 2.
Szucsávai Új Szent János nagyvértanú. A XIV. században élt, Trapezunt városában. Azért nevezik Szucsávainak, mert ereklyéi az ottani székesegyházban pihennek. Szent János kereskedéssel foglalkozott, istenfélő volt, szilárd az ortodox hitben, és irgalmas a szegényekhez. Munkája folytán gyakran hajózott más országokba. Egy alkalommal olyan hajón kellett utaznia, amelynek tulajdonosa nem ortodox keresztény volt. A hitről való vitában János, aki jól ismerte a Szentírást és a szentatyák műveit, leleplezte a hajós téves gondolkodását, az pedig titkon haragra gyulladt iránta. Amikor a hajó a Boszporusz melletti Belgorodban (más források szerint Akkermannban, a Dnyeszter melletti Belgorodban) várakozott, a hajótulajdonos jelentette a város vezetőjének, egy tűzimádó pogánynak, hogy Szent János meg akarja tagadni Krisztust, és hódolni akar a tűznek. A kormányzó meghívta a szentet az udvarba, ahol is tisztelettel fogadta. „Többektől tudjuk, hogy te tiszteletre méltó ember vagy” – mondta nyájasan. „Fölöttébb boldogan halljuk, hogy csodálatos és igaz hitünk rabul ejtett téged. És mert hitünket önszántadból szereted, ne késlekedj barátunkká lenni, tagadd meg a nevetséges és szégyenletes keresztény hitet, fennhangon szégyenítsd meg törvényeiket az itt összegyűlt nép előtt, magasztald hitünket, és amint erre ígéretet tettél, cselekedd meg ezt haladék nélkül. Ennek fejében megbecsülést szerzel a királytól, és megelégedettségben fogsz élni mint testvérünk”. A szent titokban imádkozott, segítségül híva Azt, Aki ezeket mondta: „Amikor pedig elhurcolnak és átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem ami megadatik nektek abban az órában, azt mondjátok, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szent Lélek” (Mk 13, 11). És az Úr bátorságot és értelmet adott neki. Isteni buzgósággal eltelve Szt. János szigorúan pillantott a kormányzóra, és így szólt: „Nyilvánvaló, hogy hazudsz! Mindez a te koholmányod és a sátán mesterkedése. Jobban tennéd, boldogtalan, ha megismernéd az igazságot, és megkeresztelkednél, hogy méltó légy a Mennyek Országára”. Ezek után fennhangon megvallotta hitét a Szent Háromságban dicsőített Egy Istenben, és keresztény voltát, ezért aztán kegyetlen kínzásoknak vetették alá. Könyörtelenül ütlegelték őt botokkal, úgyhogy testét vér borította el. A szent vértanú imádkozott, hálát adva Istennek, amiért méltóvá tette őt vérét ontani Érte és lemosni bűneit; a kínzói pedig még erősebben ütlegelték, minek következtében nem adott ki több hangot magából. De mert már este volt, a megbotozottat láncra verték és a börtönbe hurcolták. A következő napon újra megpróbálták arra kényszeríteni, hogy hódoljon a tűznek, de kínzóinak minden erőfeszítése sem hozta meg gyümölcsét. Szent János dicsőítette Krisztust, és igyekezett az igaz hitre téríteni a pogányokat. Semmilyen próbálkozás sem törte meg az akaratát. „Botozz meg, – mondta a kormányzónak, – égess meg tűzzel, fojts vízbe vagy vágass le, s ha van más, még kegyetlenebb kínod számomra, ne habozz azokban részesíteni; kész vagyok mindent boldogan elszenvedni Krisztusom szeretetéért”. Szent Jánost lábainál fogva hozzákötözték egy vad ló farkához, amelyet hajszolni kezdtek a város utcáin. Szenvedésein a pogányok csak mulattak. Közülük egy utolérte a ló vonszolta vértanút, és levágta a fejét. A hóhérok leoldották a testet, és a fejjel együtt ugyanazon a helyen hagyták az utca közepén; s senki a keresztények közül nem merte eltemetni őt. Éjjel sokan láttak a szent teste felett egy lángoszlopot és világító mécsesek sokaságát. Három fényességes férfiú szent énekeket énekelt, és körbe-körbe tömjénezte a szent testét. Egy pogány keresztény papoknak hitte a három férfiút, és íjával le akarta lőni egyiküket. De amikor felhúzta az íj húrját, az íj és a nyílvessző mintha hozzánőttek volna a karjához – mozdulatlanná vált, az Isten láthatatlan erejétől megkötözötten. A reggel beköszöntével a látomás eltűnt, az íjász pedig továbbra is mozdulatlanul állt. Elbeszélvén a város összegyűlt lakóinak az éjjeli látomást és az őt ért isteni büntetést, megszabadult a láthatatlan kötelékektől. Tudomást szerezve a történtekről, a kormányzó engedélyezte a vértanú földi maradványainak eltemetését. A testet a helyi templomban temették el. Mindez az 1330-as és az 1340-es évek között történt. A hajótulajdonos, megbánva azt, amit tett, titokban el akarta vinni a vértanú testét. Éjjel kiásta a sírt, és arra készült, hogy eltulajdonítsa az ereklyéket. Szent János álmában figyelmeztette erre a templom papját, és az megállította a tolvajt. A szent ereklyéket átvitték a templom oltárába, ahol több mint hetven éven át pihentek. Mindenféle csodák történtek általuk: fény ragyogott, jó illat áradt szét, betegek sokasága nyert gyógyulást. Jó Sándor (Alexander cel Bun), Moldva és Havasalföld vajdája, átvitte Szt. János ereklyéit a fővárosába, Szucsavába.
Szentéletű Antonyij Dimszkij. 1157-ben született Novgorodban. Istenfélő szülei gyermekkorától fogva tanítgatták a keresztény erkölcs törvényeire. Az ifjú elkerülte a gyermeki játékokat, az üres beszédet és nevetést. Mindennap eljárt a templomba, és odaadóan imádkozott, egy kissé távolabb állva az emberektől. Egyszer a Liturgia alatt különösen a szívébe hatoltak a Szent Evangélium szavai: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem” (Mt 16, 24). Elgondolkodva az Üdvözítő szavain, úgy döntött, hogy elhagyja a szülői házat és szerzetes lesz. A hutinyi Urunk Színeváltozása-kolostorba ment, melynek igumenje, Szentéletű Varlaam (+1192; ünnepnapja: november 6.) szerzetessé nyírta őt. Ettől az időtől fogva úgy élt, hogy mindenben alárendelte akaratát lelki atyjának – Szent Varlaamnak. Állhatatosan és alázattal végzett el minden neki rendelt feladatot, sohasem mulasztotta el az imaszabályzatát és a templomi szolgálatokat. Elsőként érkezett a templomba, és utolsónak jött ki onnan. A hagyomány szerint Szentéletű Antonyij a kolostor ügyeiben Konstantinápolyban is megfordult, s az utazás során bejárta a szent helyeket. Öt évvel elteltével tért vissza kolostorába. Megérkezése egybeesett Szentéletű Varlaam utolsó órájával. Halálos ágyán a szent igumen megáldotta Antonyijt, hogy az legyen helyette a testvérek elöljárója és a kolostor építője. A hutinyi kolostort irányítva mindenben ahhoz a regulához tartotta magát, amelyet még Szent Varlaam hagyott rájuk. Szent Antonyij idejében befejezték, és csodálatosan feldíszítették az Örömhírvétel-templomot. Erényes cselekedeteivel és szelíd intelmeivel a szent példát mutatott a testvéreknek a szerzetesi élethez. Ám az általános szeretet és tisztelet terhére voltak Szent Antonyijnak. Könnyek között kérte Istent és a Legtisztább Istenszülőt, hogy mutassák meg neki azt a helyet, ahol az elvonult életnek szentelheti magát. Hamarosan elhagyta a hutinyi kolostort, és egy puszta helyre költözött, a Dimszkiji erdőkbe, 15 kilométernyire Tyihvin városától. Nem messze a kicsiny Dimszkij-tótól, az erdő sűrűjében először egy kalyibát épített magának, majd egy piciny cellát, és egy földbe vájt üreget a téli időszakra. Türelemmel viselte a perzselő hőséget és a hideget, férfiasan küzdött az ördögi kísértésekkel. Minden erejével kerülte a pihenést: nappal addig dolgozott, amíg teste elerőtlenedett, éjszaka pedig imádságban virrasztott. Amikor ismertté vált az a hely, ahol a szent remete erényes életét élte, szerzetesek kezdtek jönni hozzá, akik az elvonult életet keresték egy tapasztalt vezető lelki irányítása alatt. A Dimszkij remeteség fokozatosan benépesült istenszerető szerzetesekkel. A testvérek templomot emeltek Nagy Szent Antal (+356; ünnepe: január 17.) tiszteletére, mellékoltárokkal, az Istenszülő Oltalmának és Csodatévő Szent Miklósnak ajánlva őket. Ugyanekkor építették a cellákat is, kis idővel később pedig a Keresztelő Szent Jánosról nevezett téli templomot az ebédlővel. A szent az Istenben való boldog megpihenéséig bölcsen irányította a Dimszkij kolostor testvériségét. Előre látva halálát, összegyűjtötte a szerzeteseket, megáldotta őket, aztán magához vette Krisztus Szent Titkait és békességben meghalt. A hagyomány szerint ez 1224. június 24-én történt. Testét az általa épített templomban temették el, a jobb oldalon. 1330-ban találtak rá romlatlan ereklyéire. 1409-ben, amikor a tatárok soros támadásukat intézték a novgorodi földek ellen, a Dimszkij kolostor igumenje, együtt a testvérekkel, attól félve, hogy az ereklyéket meggyalázzák, elrejtette őket egy kőlap alá. Szentéletű Antonyij mindig megmaradt a Dimszkij kolostor védelmezőjének. 1611-ben, miután a svédek feldúlták, a kolostor hamvaiból támadt fel, éspedig nem kis részben az ő imái által. 1687-ben (más forrás szerint 1585-ben) a kolostorban kétszer is tűz ütött ki, és a szent mindkét alkalommal megjelent az igumennek álmában, figyelmeztetve őt a tűzre, úgyhogy a testvérek időben el tudták oltani a lángokat. Szentéletű Antonyij emlékét kétszer ünnepelték a kolostorban: január 17-én, névadásának ünnepén (Nagy Szent Antal emlékezete), és június 24-én, elhunytának napján, amikor a kolostortól körmenetet tartottak a Dimszkij-tóhoz. 1744-ben azon a helyen, ahol rátaláltak a szent ereklyéire, Kalityin szentpétervári kereskedő jóvoltából, akit a szent kigyógyított hosszantartó, súlyos betegségéből, aranyozott fa sírbolt épült. A kolostorban fennmaradt az a súlyos vaskalap, amit Szent Antonyij hordott. A karimát vastag szögekkel erősítették a felső részhez, melyek nyomták a szentéletű fejét. Ilyen módon, türelemmel és testi kínokkal tisztította meg lelkét az örök életre. Sok beteg nyert gyógyulást attól, hogy fejére helyezték ezt a kalapot, és attól, hogy hódolt a sírnál, amely a szent ereklyéit rejti. Az ikonokon Szentéletű Antonyijt pergamennel a kezében ábrázolják, a következő szavakkal: „Bizony messzire menekülnék, és a pusztaságban szállnék meg” (Zsolt 54, 8). Kéziratos legendáját a XVII. században állították össze.