Chioszi Szent Nikiforosz 1750 körül született az Égei-tengeri Chiosz Kardamyla nevű városában. Egész életét ezen a szigeten töltötte. Gyermekkorában egy súlyos ragály majdnem elvitte, és szülei ekkor tették fogadalmukat, hogy gyógyulása esetén a nagyhírű XI. századi Nea Moni monostorba adják. Itt először novícius lett, majd később szerzetessé avatták. Korán kitűnt engedelmességével, istenfélelmével, értelmével és a tanulás iránti vonzalmával.
A chioszi iskolában a legnevesebb tanára a Neofitosz Kafszokalivitisz lett, aki zsidóként tért meg az ortodox hitre, és mint Áthosz-hegyi szerzetes 1749-től a Chioszon létesített Athonias Akadémia első igazgatója volt. Spirituálisan kétségkívül Korinthusi Szent Makáriosz volt rá a legnagyobb hatással, aki életének utolsó éveit Chioszon töltötte.
Tanárként hangsúlyozta, hogy a földi tudást (epigeios sophia) össze kell kötni a mennyeivel (ouranios sophia), de az utóbbi mindennek a gyökere és alapja, mivel „a bölcsesség kezdete az Úr félelme”. Szent Nikiforoszban nyomát sem találjuk valamiféle „kötelező keresztény ellenérzésnek” a görög antikvitás iránt. Sőt ellenkezőleg, csodálattal adózott a bölcs Homérosznak és az ékesszólás ókori nagy mesterének, Demosztenésznek. A klasszikus műveltségről ugyanaz volt a véleménye, amit egykor Nagy Szent Vazul mondott az ifjaknak: Válaszd ki belőle mindazt, ami igaz, ami az erényekhez közelít, és a rossztól eltávolít; a többit pedig hagyd figyelmen kívül.
1803-ban megválasztották a Nea Moni kolostor apátjának. Nagy gonddal fogott hozzá a szerzetesek neveléséhez, tanítva szavával és élete példájával, majd pár év elteltével a restai Szent György remeteségbe vonult vissza. A valódi aszkézis itt vette kezdetét: naponta végezte az istentiszteleteket, olvasott, virrasztott, böjtölt, kétkezi munkát végzett, és közben szüntelen imádkozott. De magányában sem feledkezett meg Chiosz népéről: imádkozott értük, felkereste őket otthonaikban, prédikált, gyóntatott és segített a betegeknek. A chiosziak sem feledkeztek el róla. Sokan jöttek el hozzá a remetelakba gyónni, tanácsot vagy egyszerűen anyagi segítséget kérni.
A fizikai munka nagy részét a mezőgazdaságnak szentelte. Rengeteg fát ültetett, egész faiskolát hozott létre. Nagyon szerette a fákat, és azt is jól tudta, mennyire függ tőlük az ember földi boldogulása. Etóliai Szt. Kozmához hasonlóan – aki egyik próféciájában azt mondat, hogy „az emberek azért lesznek szegények, mert nem fogják szeretni a fákat” – vallotta, hogy a fák kipusztulása nyomor forrása az emberre nézve. Szt. Nikiforosz látta azt, ami Chioszon történik, és sokszor még a prédikációiban, a gyóntatásba is sürgette a helybelieket, hogy ültessenek fákat. Nemegyszer penitenciaként meghatározott számú fa ültetését rótta ki a gyónóra. Csemetéit e célból ingyen osztogatta faiskolájából.
Tanításának középpontjában az Istennel való közösség megteremtése állt. Az embert lélekből és testből, de főleg lélekből álló lénynek tartotta. A léleknek különféle képességei vannak. Ezek közé tartozik a racionális képesség (nous dianoia), a szív (kardia), amely a hit, az érzelmek, a szeretet és az öröm lakhelye, és a lelkiismeret (syneidesis), amely morálisan mérlegeli az ember tetteit. A katharsis, a megtisztulás által az ember megszabadul a szenvedélyeitől, rossz gondolataitól, és csak ezután tud növekedni az erényekben. Bennük gyarapodva eléri az Istenhez való „hasonlatosságot”, a hasonlatosságon keresztül pedig a theosist, az „átistenülést”, amely az Istennel való egyesülésnek a legmagasabb formája.
Akárcsak Korinthusi Szt. Makáriosz, Szt. Nikiforosz is a vértanúk mestere volt. Sokan azok közül, akik megtagadták keresztény hitüket, és fölvették az iszlámot, de később ezt megbántak, hozzá fordultak segítségért. Meggyónták bűnüket, és készültek a mártíromságra, hogy letöröljék vele hitük elhagyását. Krisztus ezt mondta „Aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom Mennyei Atyám előtt” (Mt 10,33). A hitehagyók úgy érezték, hogy kizárólag az iszlám hatóságok előtt Krisztusról tett bátor hitvallással moshatják le vétküket. Szt. Nikiforosz által felkészítve csodálatraméltó bátorsággal állták ki a törökök válogatott kínzásait, és vállalták a halált keresztény ortodox hitükért, lelkük megváltásáért. Közéjük tartozott Bizánci Szt. Theodor, Peloponnészoszi Szt. Demeter, Új Szt. Márk, Argoszi Szt. Angelisz és sokan mások.
Szt. Nikiforosz életéhez sok csodás esemény és gyógyítás fűződik. De a legnagyobb csoda maga a szent élete volt. A chiosziak már életében szentnek tartották, és 1845. május 1-jétől, ereklyéinek feltárása napjától szentként tisztelték. Az Egyház hivatalosan 1907-ben kanonizálta.
Az Istennel való kapcsolatról Szt. Nikiforosz így ír: „Boldog az az ember, akinek Isten a segítsége, egyedül Ő a reménysége. Jöjjön bár a gonosz, emberi üldözés, vagy bármilyen ellenséges erő, senkitől sem fél, mert Isten a segítsége. Mindig győztes és dicső marad, mindig boldog, mindig gazdag, mindig vidám, akkor is, ha e földi életben koldusbotra jut, nyomorúság vagy szenvedés az osztályrésze. Mert amíg a Mindenható Istenben remél, nem esik kétségbe, nem bánkódik, nem szorong semmiért, hiszen föntről vár segítséget. Dávid, a prófétakirály is ezt mondja: “Jó annak, akinek Jákob Istene a gyámola, aki az Úrba, Istenébe veti reményét” (Zsolt 146,5). Ilyenek voltak az összes próféták, az apostolok, a vértanúk és minden szentek.”
És végül idézzünk néhány felemelő sort nem kevésbé jelentős egyházi költészetéből:
„Ki ne dicsérne téged, ó Miklós, aki az Úrtól koszorút kaptál, ki ne dicsőítené csodálatraméltó tanúságtételedet? Hiszen világosan vallomást tettél az Isteni Igéről, aki az Atyától minden idő előtt született, és az utolsó napokban emberi alakot öltött; te bátran megtagadtad a bűn csábítóját, mindenfajta törvénytelenség forrását. Ezért így kiáltottál: én Krisztusnak hódolok, Őt imádom, és mindenről lemondok, csakhogy Őt megnyerjem. Most, hogy Őelőtte állsz, a küzdő bátorságával, járj közbe szüntelenül azokért, akik hittel és vágyakozással ünneplik örök emlékezetedet.”
Dr. Imrényi Tibor protoierej
(megjelent: Egyházi Krónika, 1992. március-április)