E szent főpap helye és szerepe kétségkívül Etóliai Szent Kozma mellett van Görögország XVIII. század második felében bekövetkezett erkölcsi és lelki újjászületésében. Neki szenteliKonstantin Kavarnos az Újkori ortodox szentekről szóló sorozatának 2. kötetét. Ennek alapján ismerkedhetünk meg a szentéletű püspök életével és tanításával.

Szent Makáriosz (Notarasz) leginkább úgy ismert, mint a Filokália összeállítója, amelyet Áthoszi Szent Nikodimosz egészített és adott ki 1782-ben Velencében. De saját élete, életszentsége és tanítása is méltán képezhetné az általa összegyűjtött Filokália egyik fejezetét.

1731-ben született abban a városban, amelynek keresztényeihez Szent Pál apostol két levelet is címzett. Szülei az előkelő Notarasz családból származtak, amely egészen a bizánci szenátusig vezette vissza eredetét. Kora ifjúságától fogva csak a Szentírás, valamint a lelki- és az egyházi élet vonzotta. De ezen a poszton is Krisztus követője maradt: nagy összegeket osztogatott szét a szegények és nincstelenek között, amiért apja sűrű szemrehányásokkal illette. Végül is elhatározta, hogy visszavonul a világtól és szerzetes lesz. Titokban a Peloponnészosz legnagyobb monostorába, a “Nagy Barlangba” menekült, ahonnan apja még visszahozatta. De 1764-ben, amikor a korinthusi metropolitai szék megüresedett, az egyházmegye papsága és hívő népe egyhangúlag őt választotta az elhunyt püspök utódául.

Szent Makáriosz, látva a nép elesettségét és tudatlanságát, valamint az örökölt egyházmegye zilált állapotát, fáradhatatlanul prédikálni kezdett. Volt bátorsága ahhoz is, hogy a legtudatlanabb papokat elbocsássa, a többieknek pedig megtiltsa a politikai szerepvállalást. Az igehirdetők között katekizmust osztott szét, és mindenütt iskolákat alapított.

Az 1768-ban kitört orosz-török háború után pár évvel Chiosz szigetére vonult vissza. Remeteséget alapított, melyet Szent Péterről nevezett el. Itt kezdett élni teljes önmegtartóztatásban, imádságban, és hozzáforduló felebarátainak a szolgálatában. Könyveket írt lelki táplálékul, atyai tanácsokat adott, sőt, gyakran a gazdagok segítségét kérve, pénzt osztott a rászorulóknak, mint egykor Szent Miklós myrai püspök tette.

“Aki hozzám jön, nem taszítom el!” (Jn 6,37). Szent Makáriosz, az Úr Jézus példáját követve, készséggel fogadott mindenkit. Nemcsak tanácsokat osztott, hanem, aki rászorult, azt maga mellett tartotta pár napig és együtt böjtölt, imádkozott vele.

A nevezetes csodás gyógyulások – akárcsak később, Éjinai Nektariosz esetében – a szent 1805-ben bekövetkezett halála után, ereklyéinél kezdődtek. Korabeli szemtanúk elbeszélése alapján jegyezték fel egy himlőben szenvedő és gyógyíthatatlan négyéves kislány, egy vízkórsággal sújtott szabó, egy polipokkal teli kisfiú és egy női betegségtől teljesen megbénult asszony, és még sok más ember csodás gyógyulását.

Szent Makáriosz tanítása a nagy egyházatyák és lelki írók szavainak tisztaságát és egyszerűségét idézik. Egyik legismertebb műve az Isteni szentségekben való folyamatos részesedésről címet viseli. Ebben, többek között, a következőket írja: “Isten azt akarja, hogy megszabaduljunk minden rossztól és azt tegyük, ami jó. De vajon mi a jó? Csakis az, amit a Szentírás és az Egyház Szentjei annak tartanak, és nem az, ami mi magunk mondunk jónak, mert ez utóbbi gyakran káros, vesztünket okozza. A Szent Eucharisztia megvilágosítja, megszenteli az ember lelki-testi erőit. Ez a léleknek és a testnek valódi tápláléka, ahogy az Úr maga mondja: “A testem valóságos étel, a testem valóságos ital!” (Jn 6,55). Minden ortodox kereszténynek gyakran kell Áldozáshoz járulnia. Először is azért, mert az Úr Jézus Krisztus hív bennünket. Másodszor azért, mert az apostolok, a zsinatok és a szentatyák kánonjai is erre buzdítanak. Harmadszor pedig, a Szent Liturgia szavai, egész menete erre ösztönöz mindnyájunkat”.

Az Új Martirológion első kiadásában (Velence, 1799) 87 újvértanú neve szerepel, akik közül a legelső 1492-ben szenvedett vértanúhalált, a többi a későbbi évszázadok folyamán. Konstantin Kavarnos különböző egyháztörténeti források alapján még 30 vértanúról tud, akik a török uralom alatt 1800 és 1867 között vállalták a halált Krisztus hitéért. Sőt a tanúságtévők sora még a XX. században is folytatódott a fel nem szabadított görög területeken.

Szent Makáriosz megindító sorokkal emlékezik meg az újvértanúk soráról, aki a régiek helyére léptek, és akik Krisztus Egyháza megszakíthatatlan örökségének hordozói: “Hálát kell adnunk Istennek, hogy rabságunk kemény igája alatt is sok olyan küzdő támadt, aki nemes keresztény hitünk szabadsága és védelme érdekében megvetette a gazdagságot, a dicsőséget, az örömöket, és kész volt életét áldozni. És éppen olyan korban, amikor az istenfélelem eltűnt, a hit meggyöngült, a remény megfogyatkozott, a romlottság elhatalmasodott, az Evangélium feledésbe merült, amikor “mindenki a maga javát keresi, nem Krisztus Jézusét” (Fil 2,21). Ők azok, akik megújították az ortodox keresztény hitet, tanúságot tettek annak igazságáról, a béketűrés példáját adták minden olyan keresztény számára, aki a rabság kemény igája alatt görnyedt. Ők adnak erőt és buzdítást azoknak, akik különböző körülmények folytán mártíromságra készülődnek, és különösen azoknak, akik odáig jutottak, hogy megtagadják ortodox hitüket. A mai keresztények hallották a régi nagy vértanúkról, a Demeterekről, a Györgyökről, a Jakabokról szóló történeteket, és most el kell ismernünk, hogy mindezek a való igazat tartalmazzák, az egyszerű ember hite szerint, amely, Szent Pál szavaival, “meggyőződés arról, amit nem látunk” (Zsid 11,1). Krisztus új és bátor vértanúi kigyomlálják a hitetlenség és a kételkedés minden gyökerét a keresztények szívéből, és új, megingathatatlan hitet plántálnak belé a régi vératnúkban. Amiként a friss eledel megerősíti a kiéhezett testet, vagy az új eső virágba borítja a kiszáradt fát”.

Az új vértanúk csaknem kivétel nélkül máshitűek tengerében születtek és nevelkedtek, de végül uraik és bíráik előtt nagyszerű hitvallást tettek arról, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, valóságos Isten, Isten bölcsessége és “Igéje, aki által minden lett” (Jn 1,2). És nemcsak vérük hullatásával, hanem különböző csodákkal pecsételték meg hitvallásukat. “Ti is, testvéreim – folytatja Szent Makáriosz -, inkább hagyjátok veszni minden vagyonotokat, dicsőségeteket, életeteket, váljatok nincstelen koldusokká, semhogy a legcsekélyebb módon is megtagadjátok legszentebb, mennyei hiteteket, Krisztus Istenünknek legédesebb nevét. Emlékezve Szent Pál szavaira: “Nektek az a kegyelem jutott, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem szenvedjetek is érte” (Fil 1,29).”

Befejezésként, és Szent Makáriosz életének foglaltaként, hadd illesszem az elmondottakhoz a szent tropárionját:

“Korinthus pásztorát, az isteni gondviselés által Chiosz kimondhatatlanul nagy ékességét, a tettekben, szavakban és imádságban fénylő Makárioszt, hívők, mgasztaljuk, mert meggyógyítja a betegeket, kiűzi a tisztátalan lelkeket, valódi kegyelmet találva az Istennél. Dicsőség az Atyának, aki előre kiválasztotta, dicsőség a Fiúnak, aki felmagasztalta, dicsőség a Szent Léleknek, aki munkálkodik általa.”

(Írta: Dr. Imrényi Tibor protoierej; megjelent: Egyházi Krónika, 1991. szeptember-október)