Prot. Pavel Velikanov

A „mítosz” szóban van valami távoli, titokzatos, mintha az ókori Hellasz perzselő szele csapna meg bennünket, és Héraklész hőstetteiről, az aranygyapjúról, Médeiáról és Iaszónról, meg persze a sors kegyeltjéről, a vakmerő Odüsszeuszról regélne. A szép, gyakran tanulságos görög mítoszok ma már csak szórakoztató olvasmányok a XXI. századi művelt olvasó számára, aki elnéző mosollyal olvassa, hogyan falta fel saját gyermekeit a ravasz és gyanakvó Kronosz, hogy azok ne foglalhassák el az ő helyét…

 

A XIX. században különösen divatban volt a mítoszok elleni harc. Akkoriban mindenre, aminek a legcsekélyebb köze is volt a valláshoz, ráfogták, hogy mítosz. „Krisztus mítosza”, „A mítosz leleplezése”, „Az Istenek alkonya”, „A nagy mítosz temetése” — ilyen címektől hemzsegtek a könyvesboltok polcai, az áltudomány útvesztőjébe csalogatva az olvasókat. A horizonton már ott derengett a materializmus hajnala és a „józan ész” uralma. További évtizedekre volt azonban szükség, mire nyilvánvalóvá vált: a régi, megvetett és eltaposott mitológia helyett megszületett az új, könyörtelen mitológia. A félistenek megújult panteonja hódolatot követelt magának. A szent szövegek többé nem remetelakok csendjében születtek, hanem a bizottsági és plenáris üléseken. Az új mitologémák feladatait egy lapon sem lehetett említeni a régiekével: vajon melyik mítosz remélhetett hajdan világuralmat vagy a proletariátus hegemóniáját?

 

Boldog vagyok,

Hogy ebben az erőben részem lehet,

Hogy még könnyeimben is

A közös fájdalom fáj.

Erősebben és tisztábban

Nem részesülhetek

A nagyszerű érzésből,

Melynek neve osztály!

(Majakovszkij)

(Eörsi István fordítása)

 

A hagyományos mítosz, még a legkisebb törzsé is, szent történetet mesélt el, amely az „idők kezdetén” esett meg. Általában a mítosz költői képekben megfogalmazott elbeszélés valaminek a teremtéséről vagy valamivé válásáról a létező világban – természetfeletti lények beavatkozásával.

A kereszténység mindig is tisztelettel és érdeklődéssel tekintett a népek mítoszaira, és a lényegesről szóló, gyermeki naivitással megfogalmazott elbeszélésnek tekintette őket. Természetesen, a vallást és a mitikus alakokat óriási szakadék választja el egymástól. Ám nem tagadható, hogy a régi mítoszok számos bibliai igazságot is megőriztek – ha némileg el is ferdítették azokat. Ilyenek a világ és az ember teremtéséről, a bűnbeesésről, a kísértő kígyóról, az özönvízről és sok más egyébről szóló elbeszélések. Ezekben az esetekben a mítosz az igazság kinyilvánításának költői, művészi formája, amely nem törekszik arra, hogy mindent matematikai pontossággal magyarázzon meg, de világosan kijelöli az emberi élet horizontját, és ráirányítja a figyelmet a legfontosabbra.

 

A XX. század mítoszai azonban, amelyek a kiűzött vallás helyett bevették magukat az emberek fejébe, és nemritkán a szívükbe, más természetűek voltak. Elég például, ha csak a Leninről szóló mítoszra, a kommunizmus örök abszolútumára gondolunk, aki szigorúan néz le ránk a portréképről, és vallatóra fogja a fényes kommunizmus építőjének a lelkiismeretét? A vezérek földi maradványainak a bebalzsamozásáról és a tisztelgő nép számára közszemlére tételéről nem is beszélve. A totalitárius ideológia nem maradhatott volna fenn, ha nem ültetik el az agyakban, jól átgondolt rendszer szerint, a „szükséges” mitológiát. Még felsorolni is nehéz lenne a XX. századi totalitárius rendszerek gazdag mitológiai fegyvertárát. Egy biztos: a XIX. században megjósolt „istenek alkonya” valójában az új, könyörtelen, egyáltalán nem emberarcú titánok születésének a hajnalát jelentette.

 

De ki mondta, hogy napjainkban mítoszok nélkül élünk?  Vagy talán a modern kultúra nincs tele mitologémákkal? Igaz, ezek teljesen idegenek a vallástól, sőt ellenségesen viszonyulnak hozzá. Talán nem mítoszhősök néznek le ránk a női magazinok címlapjáról és az óriásplakátokról? Dehogynem! Ezek a mai istenek és istennők, akik isten-mivoltukat a PR-technológiáknak, a sminkesek tehetségének és a publikum szenzációéhségének köszönhetik, amely mindig vevő az új pletykákra és a közönségességre.

 

Az elavult mítoszok helyére újak jöttek, díszes csomagolású videofilmek és fényes papírra nyomott magazinok formájában. Vagy talán a filmhősöket alakító örökifjú színészek nem a mi mitikus, fiatal, halhatatlan isteneink? A XX. századi kémként megjelenő Odüsszeusz, James Bond, nem egyszerűen egy kémregény hőse, hanem szimbólum. Bond nevét a fél világ ismeri. A 007-es ügynökön nem fog az idő foga: mindig fiatal, vonzó és tettre kész, ahogy az egy mítoszhőstől elvárható. Az első rész forgatása óta negyven év telt el, és nyilvánvaló, hogy az újabb változatoknak sohasem lesz vége. „James Bond visszatér…” — minden epizód ezzel a felirattal ér véget, és ez az elbűvölő mondat úgy hangzik, mint egy ráolvasás. A James Bondot körülvevő világot áthatják a mítoszok. Ez a tér a hős saját világából és idegen világokból áll, a világ közepe pedig mindig a titkosszolgálat főnökének, M-nek a dolgozószobája, ahol az ügynök megkapja a soron következő feladatot a világ megmentésére.

 

Így vált a hajdan mély értelmű mítosz közönségessé. De a mítosz által ideállá emelt  közönségesség vonzóvá és agresszívvá válik. Az, aki nem ismeri az igazságot, kénytelen a mítoszok útvesztőjében bolyongani. Persze, a baj nem olyan nagy, ha a mítoszra úgy tekintünk, mint saját korunk kultúrájának egy részére. Da amikor a mítosz – legyen bár az „árja faj”, a „fényes jövő” vagy a „boldogság amerikai módra” mítosza — az igazság helyére lépve az élet középpontjává válik, és járvány módjára terjed a társadalomban, a következmények nem maradnak el. Nem okultunk volna a ХХ századból?…