Gyesznyickij A. Sz.

Az emberek igyekeznek kerülni a konfliktusokat. Ha valaki, épp fordítva, mindenütt a konfliktust keresi, akkor annak az embernek nehéz lesz közös nyelvet találni a többiekkel, mind a családban, mind a munkahelyén. «Konfliktuskereső ember» –, mondják róla, és igyekeznek elkerülni, még akkor is, ha egyébként kiváló ember. Sokkal kellemesebb, ha olyan emberrel van dolgunk, aki hallgat, akkor is, ha nem ért egyet, éles helyzetben pedig inkább félrehúzódik.

Azt jelentené ez, hogy a konfliktus mindig rossz? Első megközelítésre igen. De konfliktus nélkül nem lehet élni, sem a természetben, sem a társadalomban: az állatok harcolnak a területért, az élelemért és a párzás jogáért, de az emberek is kénytelenek vitatkozni egymással, néha még munkaköri kötelességből is.

Ha megnézzük a nagy emberek életét, akkor azt látjuk, hogy sokan közülük, a maguk módján, konfliktuskeresők voltak. Fülöp moszkvai metropolita például sehogy sem akart hallgatni, amikor látta, mit művel Rettegett Iván – és ezért előbb a szabadságával, később az életével kellett fizetnie. De ha az Evangéliumot kinyitjuk, sok olyan jelenetet találunk, amelyekben Krisztus  mintha szánt szándékkal vitába bocsátkozna a többi emberrel. Ugyan mibe került volna neki, ha nem szombaton gyógyította volna meg a beteget, amikor a törvénytudók megtiltották az orvoslás gyakorlását, hanem valamely más napon? Megtehette volna azt is, hogy nem tesz olyan kijelentéseket, amelyek felháborítják a népet: például, amikor azt mondta, hogy az Atya küldte őt, és hogy ő előbb volt, mint Ábrahám. Miért kellett állandóan sértegetnie a farizeusokat? Vagy olyan szent helyről, mint a jeruzsálemi templom, erőszakkal kizavarni a kereskedőket és a pénzváltókat! Honnan volt benne ez a türelmetlenség?

Senki sem zavarta Krisztust abban, hogy nyugodt, csendes életet éljen Názáretben. Ugyanezt elmondhatta volna tanítványainak valami félreeső helyen is, ahol senkit sem zavart volna ezzel, és senkit sem sértett volna meg. Akkor, valószínűleg, a Keresztre sem kellett volna felmennie. De akkor az Evangélium sem szólna semmiről!

Az igazságért vívott harc tehát mindig jó? De hisz látjuk, hogy egész népek életében sokszor épp az ilyen harc miatt következnek be a bajok, időnként pontosan emiatt kell megszakítanunk a kapcsolatot a hozzánk legközelebb álló emberekkel, és emiatt hullnak szét baráti, sőt családi kapcsolatok. Hogyan lehet megérteni, hogy mikor kell keresni, és mikor kell kerülni a konfliktust? Az ószövetségi bölcs Prédikátor, Salamon írta a következőket: „Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak. Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak és ideje az építésnek.” (Préd, 3,2-3) Hogyan lehet felismerni a különböző korok jeleit?

Ha mindentudók és mindenhatók lennénk, akkor biztosan tudnánk ezt. Manapság egyébként egy egész tudományterület foglalkozik a konfliktusok elméletével, bár természetesen nem tudja megmondani, mikor érdemes vitatkozni, és mikor nem. Viszont le tudja írni a konfliktus természetét, és segítséget tud nyújtani az optimális megoldási módokat illetően.

Az Evangélium a következő segítséget nyújtja. Krisztus meg se próbálta megvédeni a saját méltóságát, és sohasem a saját jogaiért állt ki. Akkor azonban, amikor Atyja akaratának a durva megsértéséről volt szó, nem hallgathatott. És ami még nagyon fontos: sohasem az elvont elvekből indult ki, hanem mindig abból a konkrét helyzetből, amelyben az adott ember volt.

Egyszer például úton volt a tanítványaival, és be akart térni egy szamariai faluba, de ott nem akarták őt fogadni. A tanítványok így háborognak: „Uram, akarod-e, hogy kérjük, szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket?” De ő hozzájuk fordulva megfeddte őket, és ezt mondta: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek lelkét elveszítse, hanem hogy megmentse.”  (Lk 9,54-56) Krisztus nem kegyetlen hódító, aki erővel igázza le az embereket. Másrészt viszont a nép körében tisztelt törvénytudókat nem habozik «kígyóknak» és «viperák fajzatainak» – nevezni, talán épp azért, hogy felrázza az embereket, és arra kényszerítse őket, hogy más szemmel nézzenek önmagukra. Hiszen ő nem ellenük harcolt, hanem az ő halhatatlan lelkükért.

Van egy másik csodálatos epizód is, amikor Krisztus megmagyarázhatatlannak tűnő konfliktusba keveredett egy szegény asszonnyal, akinek súlyos beteg volt a lánya. Ez a nő pogány volt, aki Krisztust valószínűleg nagyhatalmú varázslónak tarthatta, aki segítségére lehetett volna a bajban. Krisztus sokáig nem felelt az asszony állhatatos könyörgésére, majd a következőket mondta: „Nem küldtek máshová, csak Izrael házának elveszett juhaihoz… Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak.” Miért kellett kutyának neveznie ezt az asszonyt, akinek nagy bánata volt? Miért nem gyógyította meg azonnal a lányát?

Valószínűleg azt akarta értésére adni, hogy a pogány hit állati sorba taszítja az embert. A nő így válaszolt neki: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a morzsákból, amelyek lehullnak uruk asztaláról.” – Elfogadta tehát ezt a nem éppen hízelgő értékelést, és ezek után Krisztus meggyógyította a lányát. De nem egyszerűen csak meggyógyította, hanem a következő szavakat intézte hozzá, amihez hasonlót nem mindenkinek mondott, akinek teljesítette a kérését: „Asszony, nagy a hited!” (Mt 15,24-28) És valóban, abban a pillanatban az asszony úgy érezhette, hogy a lánya meggyógyulása a legnagyobb esemény az életében. Az Úr azonban ennél tovább ment, és mélyebbre látott – ő nem csak testi egészséget kívánt adni neki ebben a véges életben, hanem megváltást az örök életben. Ez az éles konfliktus talán fordulóponttá vált az asszony életében a megváltása felé vezető úton.

A konfliktus tehát megváltást is hozhat. De romboló fegyver is lehet, amikor az ember pusztán elvből kardoskodik a maga igaza mellett, senkit és semmit sem kímélve, csakis azért, hogy megvédje a maga igazát. Senki sem állíthatja közülünk, hogy a teljes igazság birtokában van, az egyes emberek véleménye pedig gyakran ellentmond egymásnak. Épp ezért olyan nehéz megértenünk, hogy mikor érdemes vállalnunk a konfliktust egy felsőbb cél érdekében, és mikor jobb félreállni és elhallgatni.

Az Evangélium és a nagy emberek élete azt sugallja, hogy egy konfliktust csak akkor érdemes felvállalni, ha elkerülni semmiképp sem lehet, ha ily módon elárulnánk az Igazságot, vagy nem teljesítenénk kötelezettségeinket. Az ember saját méltósága és igaza nem olyan cél, amiért érdemes megsérteni valakit. Úgy is lehet vitatkozni, hogy az ember a másik ellen lép fel, igyekszik lealacsonyítani vagy megbántani, de lehet úgy is, hogy érte, az ő megértéséért harcolunk, és azért, hogy a jövőben is kapcsolatban maradjunk vele. Ahogyan egy ír mondás tartja: „Jobb a határozottság a dühnél, az állhatatosság vita nélkül és az udvariasság kevélység nélkül.”

Ford. B. L. M.