A jóról

Sz. A. Mazajev

Pál apostol Rómaiakhoz írt levelében szerepelnek a következő érdekes szavak:

„A ti engedelmességetek híre ugyanis mindenhová eljutott; örömöm is telik bennetek. Azt akarom azonban, hogy bölcsek legyetek a jóra és együgyűek a rosszra.” (Róm 16,19)

Milyen bölcsességről van itt szó? A jó cselekedetéhez más is kell, mint a jó szomjúhozása?

Lehet, hogy az apostol a jó látszatát keltő cselekedetektől óv bennünket, amiből a hamis pénznél is több van a világon? Létezik például olyan gyakorlat, amikor a jótékonykodásnak csupán az a célja, hogy mentesítsen az adófizetés alól. Egyes éttermekben létezik egy sajátos kínálat: egy bizonyos, szándékoltan emelt áras hamburger elfogyasztásával az ember az adott összeget egy gyermekalapítvány javára ajánlja fel. Jóságnak nevezhetjük-e nyugodt szívvel ezeket az eseteket? Lehet, hogy ez csak egy eredeti orvosi módszer, amelynek az emésztés javítása a célja? Hiszen már Preobrazsenszkij professzor kimutatta a Kutyaszívben, hogy a hangulat, amelyben az ember elfogyasztja az ételt, visszahat az anyagcseréjére.

Az igaz és hamis dolgok megkülönböztetésének a bölcsessége megsúghatná nekünk, hogy jót cselekedni nem egyenlő azzal, hogy valakivel valami kellemes dolgot teszünk. Különben a fürdőmester és a masszőr lennének a legnagyobb jótevők a halandók között. A jó cselekedete nem azt jelenti, hogy valakinek valamiféle szolgáltatást nyújtunk. Ebben az esetben ugyanis a pincér lenne a legkegyesebb ember. A hasznos cselekedet sem egyenlő a jó cselekedetével. Ebben az esetben ugyanis azokat a racionális egoistákat, akik csak azért hoznak létre munkahelyeket a szegényebb régiókban, hogy csökkentsék a gyártási költségeiket, szenteknek tekinthetnénk.

Jót cselekedni nem olyan egyszerű, mint a jóra gondolni. Máté evangéliumában olvashatjuk Krisztus szavait, amelyek arra utalnak, hogy rosszat tenni nagyon könnyű, elég, ha csak rá gondol az ember:

„Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot! Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele.” (Mt 5,27)

Ellenben sehol sem szerepel az ellenkezője: „Az, aki lelkesedett egy kegyes életű ember tetteiért, maga is jót cselekedett.”

A jó megvalósításához – a rosszal ellentétben – áldozathozatalra van szükség:

„Ezután leült szemben a kincstárral és figyelte, hogyan dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De aztán jött egy szegény özvegy, s csak két fillért dobott be. Erre odahívta tanítványait, s így szólt hozzájuk: »Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését.«” (Mk 12,41-44)

A jó nem megy végbe ott, ahol nem működik a szeretet különleges dramaturgiájú logikája. Más dolog odaadni a hasadon levő felesleges zsírt, és megint más, ha valaki „életét adja barátaiért”. Ha a felesleget adjuk oda, akkor nem hozunk áldozatot. Nem véletlenül szerepel az evangéliumban, hogy a két fillér az özvegyasszony egész, napi kosztra való pénze volt. Azzal, hogy odaadta, nélkülözni kényszerült. Csak ilyen áron megy végbe az igazi jótétemény.

Azok az apró szívességek, amelyeket jótéteményeknek titulálunk, valójában nem egyéb, mint „hamis mammonból történő barátszerzés”. Lukács evangéliumában van egy példabeszéd a hűtlen intézőről, akit az ura el akart bocsátani. Az intéző biztosítani akarta a jövőjét, és elnyerte a gazdája adósainak a jóindulatát, azzal, hogy visszaadta nekik az adóslevelüket. „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból – tanácsolja Krisztus – hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba.” (Lk 16,9)

Bármit is ad oda barátainak az ember – azon kívül, ami megóvja őt a fájdalomtól és a haláltól – ugyanúgy „a hamis mammonból” adakozik, mivel azt adja vissza a világnak, ami tulajdonképpen nem az övé. Minden, amivel rendelkezik az ember, személyes erejét és képességét is beleértve, Isten adománya. Ha ezt odaadja, nem a sajátját adja oda. Teljesen a sajátjának csak azt tarthatja az ember, ami megóvja őt a fájdalomtól és a haláltól. Csak ezt feláldozva lehet valóban jót tenni.

Az ókori cinikus filozófusok között elterjedt az aforizma, „a rosszért nem kell fizetni – fizetni csak a jóért kell”. Ebben is van némi igazság: annak, hogy sikerült jót cselekedned, egyik biztos jele az, ha a gonosz felháborodott, és csapást mért rád. És fordítva: ha minden rendben zajlik az életedben, az gyanús. Miért nem avatkozik közbe a gonosz? Lehet, hogy nem is gyanítod, de már rég az ő szekerét tolod?

A jótól eltérően a gonosz minősége nem mérhető a szenvedéssel, mivel a gonosznak eleve nincs minősége. Nem véletlen, hogy az aranyba fémjelet ütnek, a trágyás zsákba meg nem. A rosszat könnyebb elkövetni, és az egzisztenciális értékítélet is elmarad, mivel a rossznak nincs karátjele. A briliánst karátban mérik, az üveget súlyra. A jó egzisztenciális értékítélete – a szenvedés, amit kész vagy a jóért elszenvedni. Ezért, ha jót akarsz cselekedni, készen kell állnod arra, hogy alaposan meg fogják vizsgálni, hány „karátot” ér az általad tett jó cselekedet.

Érdemes felidézni a korai kereszténység vértanúit. A Szentek Élete arról tanúskodik, hogy néhányan közülük, vértanúhalálra törekedve, szándékosan provokálták a pogányokat vagy a muzulmánokat. Vajon miért tették ezt? Valószínűleg kevés volt számukra a virtuális, tiszta imában megnyilvánuló kereszténység. Azt vallották: ha Krisztus megfeszíttette magát érettünk, akkor mi ne lennénk képesek megfeszíttetni magunkat őérette? Ez a fajta hit a tökéletes létet követelte tőlük. Ezért nyilvánosan kijelentették, hogy nem ismernek el más isteneket, és lábbal tiporták a török fezeket a szultán jelenlétében. A birtokukban levő kincs értékét a fájdalom karátjaiban akarták kifejezésre juttatni. Velük ellentétben mi, mai keresztények legtöbbször a kényelmes hitet keressük, és „vallásos jogainkról” gondolkodva észre sem vesszük, hogy teljesen elsajátítottuk az evilági nyelvet.

Ha nem felejtjük el, hogy a jó fájdalom nélkül nem létezhet, akkor már legalább egy keresztény erényt megőriztünk – a józanságot. Hiszen időnként egy szokványos mosollyal, vagy alázatos, lesütött pillantással megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, és ha némi aprópénzt adunk a kolduló öreg nénikének, akkor már egyenesen szenteknek érezzük magunkat. Micsoda érzéseket képes kiváltani a baráti körből egy vallásos beszélgetés, amely éppen valamelyikünk megérkezésével veszi kezdetét! De az igazságot csak az általunk cselekedett – tragikus, de mégis diadalmas – jóval együtt járó fájdalom árulja el rólunk.

Ford. B. L. M.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.