A hit

prot. Pavel Velikanov

Van a Bibliában egy felkavaró epizód: Ábrahám cselekedete, aki Isten parancsára elindul a Mória hegyre, hogy feláldozza egyetlen, várva várt, hőn szeretett fiát. Azt a fiút, akit Isten ajándékozott a matuzsálemi korban levő Ábrahámnak és Sárának… Az emberben felmerül a kérdés: tényleg ilyen kegyetlen lenne a Biblia Istene, hogy el akarja venni az embertől a számára legdrágább lényt?

Ábrahám kora reggel felkelt, megnyergelte a szamarát, magával vitte a fiát, Izsákot, fát hasogatott az égőáldozathoz, és elindult a helyre, amelyet Isten mondott neki. Három napig tartott az útjuk. (vö. Ter 22,1-4) Nem tudjuk, mire gondolt Ábrahám ez alatt a három hosszú nap alatt. Csak annyit tudunk, bármire is gondolt, folytatta útját a hegy felé, amelyen meg kellett ölnie saját fiát.

Miért ment oda mégis? Ment az egyértelmű — szörnyű! — cél felé, és még csak nem is kiabált, meg sem próbált könyörületért esedezni az Úrhoz. Miért ment egyáltalán oda, hiszen megtehette volna, hogy fogát összeszorítva karjaiba zárja öregkora egyetlen örömét: „Nem, nem adom oda!”

Emberi ésszel ez nem fogható fel. Egyesek azt a következtetést vonják le ebből, hogy Ábrahám tébolyult fanatikus volt, a vallás pedig őrültség. Próbáljunk meg azonban túllépni az emberi felfogás korlátain, és bepillantani a hit titkába.

Mikor a kijelölt helyre értek, így szólt Izsák az apjához, Ábrahámhoz:

„»Apám!« Ő válaszolt: »Mit akarsz, fiam?« »Íme ─ mondta a fiú ─, itt a tűz meg a fa, de hol van az egészen elégő áldozat?« Ábrahám azt felelte: »Fiam, Isten majd gondoskodik magának egészen elégő áldozatról!« Így mentek ketten együtt, míg végül eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mutatott neki. Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: »Ábrahám, Ábrahám!« Ő azt felelte: »Itt vagyok!« Azt mondta erre neki: »Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!« Erre Ábrahám felemelte a szemét, s meglátott maga mögött egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Elhozta, és a fia helyett azt áldozta fel egészen elégő áldozatul.” (Ter 22,7-13)

Miért kellett Istennek így cselekednie Ábrahámmal? Talán nem tudta, hogy Ábrahám hisz benne, hisz abban, hogy minden, amit Isten mond, beteljesedik? Emlékezett Ábrahám arra, hogy az öreg és meddő Sára fiút szült neki Isten parancsára? Hitt Ábrahám Istenben? Kétségtelenül!  De vajon hitt-e Ábrahám Istennek? Igen — és ezért nem tette fel egyszer sem a kérdést a három napig tartó hosszú út során, hogy „miért?” Ábrahám nem egyszerűen hitt, ő annyira hitt, hogy mindenét rábízta Istenre: saját magát, az életét, hőn szeretett fiát, aki élete öröme és reménye volt — ezért eszébe sem jutott nem odamenni. Nem értette, hogyan, nem töprengett rajta, hogy miért, — egyszerűen csak hitt  abban, hogy Isten nem tesz semmi rosszat, sem vele, sem a fiával. Azóta lett Ábrahám — minden hívő atyja, a hit példaképe.

Ábrahám lelki hőstette abban nyilvánult meg, hogy hitt Istennek, és hite minden másnál, minden emberinél, mindennél, amit mi emberek fontosnak tartunk, erősebbnek bizonyult: szeretetnél, öntudatnál, kötelességnél, józan észnél. Erősebbnek annál, ami az életünket védőburokként veszi körül, és ezzel a stabilitás, a jólét és a holnap bizonyosságába vetett hit illúzióját kelti. A baj csak az, hogy ez a védőburok gyakran fontosabbnak bizonyul a benne növekvő pillangónál, amely így nem bonthatja ki szárnyait, hogy megmutassa szépségét a világnak. Ahhoz, hogy a föld fölé emelkedjünk, el kell rugaszkodnunk. Ahhoz, hogy a lélek megpillanthassa Istent, el kell vetni minden földi dolgot, olyan erővel, hogy ez a lendület az Égig emeljen. Ábrahám lelke készen állt erre. Hitének ereje valóban közelebb hozta a Mennyet a földhöz: ha az ember kész mindenét felajánlani Istennek — akkor Isten se késlekedik életét adni a Kereszten az ember megváltásáért…

Manapság az Istenbe vetett hit megvallása legjobb esetben is furcsállandó tettnek számít. „Az emberek bejárják az egész világot, hogy különféle folyókat, hegyeket, új csillagokat, ritka madarakat, torz halakat, képtelen fajokat lássanak, és azt képzelik, hogy valami különlegeset láttak. Engem ez hidegen hagy. Ellenben, ha tudnám, hol találom a hit lovagját, gyalog követném mindenhová — akár a világ végére is.” Ezeket a szavakat Sören Kirkegaard, dán gondolkodó mondta, aki a huszadik század hajnalán szemléletesen mutatott rá arra, hogy a hitetlen ember sziszifuszi munkára van ítélve, ha a lelkében levő pusztaságot be akarja tölteni.

A vallásos hit — nem csak azt jelenti, hogy „hiszek Istenben” és „megbízom Istenben”. Isten is hisz az emberben, még akkor is, amikor az ember már odáig jutott, hogy magának sem hisz.

Ábrahám hite — és vele együtt minden hívő ember hite — mindig önfeláldozó. Sokkal könnyebb a pénz hatalmában, a kapcsolatok erejében, önmagunkban, az „emberiségben” hinni. Hiszen ez a fajta hit csak ad, miközben semmit sem vesz el. Ám a hétköznapi hit nem képes új embert szülni — csupán „ápolja” a testet — amelynek a vége, hogy az egyre csak gyengül, és végül meghal. A vallásos hit egész embert kíván, a maga teljességében — ám cserébe megnyitja az örök élet kapuit:

„Köd takarja már megfoghatatlan,

Elmosódó, gyötrő arcodat.

„Istenem!” mondtam, bár nem akartam,

Véletlenül számon kiszaladt.

Kirepült a mellemből az Isten

Neve, mint egy óriás madár.

Ködgomolyba vész előtte minden,

S fészke-háza most lakatlan áll.”[1]

(Lator László fordítása)

 

[1] Oszip Mandelstam, 1912

 

Ford. B. L. M.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.