A feminizmus

A. V. Csernyajev  

„A nő nem természetes módon teljesíti az életben kötelességeit, hanem szenvedések árán: a szülés fájdalmával, a gyermekekről való gondoskodással, a férjének való engedelmességgel… A nő nem magasztos szenvedésekre, örömökre és hatalmas erőkifejtésre termett, a nő életének nyugodtabban, jelentéktelenebbül és kíméletesebben kell zajlania, mint a férfi életének… A női nem… minden tekintetben alacsonyabb rendű… a gyermek és a férfi – a tulajdonképpeni ember – közötti fokon áll.”

Arthur Schopenhauernek a fenti – a mai fül számára már egyáltalán „nem szalonképes” – szavaival lehetne összefoglalni azt a felfogást, amelyet a társadalom a női nemről évezredeken keresztül vallott, és melynek értelmében a nő másodlagos helyet foglalt el a patriarchális családban, társadalomban és kultúrában. Természetesen, a történelem fényes ellenpéldákkal is szolgált: Szent Olga fejedelemasszony, Jeanne d’Arc, Jekatyerina Daskova, Marie Curie és más kiemelkedő nők erős egyéniségről és tehetségről tettek tanúbizonyságot. Ezek a kivételek azonban csak tovább erősítették az általános szabályt.

Ám egyszer csak a nők fellázadtak. A forradalmak és felszabadító mozgalmak a „női kérdésre” is kihatottak, és ez időnként meglehetősen sarkított formában jutott kifejezésre. Így például a szüfrazsett-mozgalom emancipált hívei – a legendás amazonok dicsőségét megirigyelve – nyilvánosan égették el melltartóikat, a női nem évszázados elnyomásának e jelképét, elfeledve, hogy ez az ártalmatlan női ruhadarab csak a XIX. században jött divatba… De igazságtalan dolog lenne, ha csak az ilyen kuriózum számba menő megnyilvánulásokból ítélnénk meg a feminista mozgalmat – jóllehet e tettnek is megvolt a maga létjogosultsága.

A feminizmus kiáltványának Simone de Beauvoir „A második nem” című könyvét tekinthetjük, amelynek 1949-i évi kiadása bombaként robbant a társadalomban. „Csak ha véget vetünk az emberiség felének rabságban tartásával, ha megszűnik az erre épülő képmutató rendszer, akkor nyeri el valódi jelentését az a tény, hogy az emberiség két nemből áll, és csak akkor nyeri el igazi arculatát az emberi pár.” A „mintaszerű” párkapcsolatra vonatkozó elképzeléseit de Beauvoir a híres egzisztencialista filozófussal, Jean-Paul Sartre-ral próbálta megvalósítani, akivel két évtizedet éltek együtt, s amely együttélés nem szűkölködött drámai szakításokban és kölcsönös meg nem értésben. Pedig Beauvoir asszony könyvében minden magától értetődő: teljesen meggyőzi az olvasót őszinte expresszivitásával – és mellesleg logikájával –, nem véletlenül hallgatott filozófiát a Sorbonne-on. Ámde egyes, általa érintett problémák valóban végzetesnek tűnnek — és nemcsak a nők számára.

Az a tény, hogy évszázadokon keresztül azt sulykolták a nőknek, hogy ők „másodosztályú” emberek, ami a régi pogány és középkori babonákból ered, és a nők „tisztátalan” természetében gyökerezik, illetve arra utal, hogy a nők közösültek volna az ördöggel, nem csak mély nyomot hagyott a női lélekben, de láthatóan el is torzította az emberi kapcsolatok kultúráját. Méghozzá úgy, hogy ennek a férfi lett a vesztese: azzal, hogy lealacsonyította a nőt, tragikus magányra ítélte magát, hiszen létezhet-e valódi szerelem, a lelkek és szívek szabad szövetsége eleve egyenlőtlen emberek között? És nem az ilyesféle beképzeltség indította-e gyakran arra a férfiakat, hogy a magány vigasztalansága elől természetellenes homoszexuális, „a maguk tökéletességével egyenrangú” kapcsolatokban keressenek menedéket, mint ahogyan azt a régi görögök, vagy a viktoriánus korabeli angol arisztokraták tették?…

Felmerül az örök kérdés: ki a hibás mindezért? Egyes vélemények szerint a nők diszkriminációjáért a keresztény egyház is hibás. Ahhoz, hogy megértsük, mennyiben felel meg ez a valóságnak, mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy az ókor kultúrája mélyen patriarchális volt, és az egyház, mind az ószövetségi, mind az újszövetségi, nem hagyhatta figyelmen kívül a korabeli szokásokat. A Biblia oldalain azonban számos nő is szerepel, akik fontos szerepet játszottak Isten népének történelmében: Rút és Judit, Eszter és  Anna prófétaasszony, a szent kenetvivő asszonyok, és természetesen, maga Szűz Mária, aki „a keruboknál tiszteltebb és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb.” Mindaz, ami a kereszténység örökségében úgy értelmezhető, mint a női nem lealacsonyítása, végső soron az adott kor társadalmi normáival magyarázható, és semmi köze sincs a vallásos tanítás lényegéhez. Például, amikor Pál apostol előírja a nőknek, hogy a templomba lépve takarják el a hajukat, csupán megerősíti a férjes asszonyokra vonatkozó római szokást. Ugyanakkor, magától a keresztény tanítástól gyökeresen idegen mindenféle diszkrimináció, így a nemi diszkrimináció is, mivel „Krisztusban nincs zsidó vagy görög, nincs rabszolga vagy szabad, nincs férfi vagy nő” (vö. Gal 3,28). És nem véletlen, hogy éppen a keresztény ideálok alkotják a humanizmus és a demokrácia alapját, amelybe a nők méltósága és jogai is beletartoznak.

A későbbiekben azonban ezek a doktrínák elszakadtak keresztény gyökereiktől, és talán épp ezért jutottak zsákutcába. Ez alól a feminizmus sem kivétel. Könnyű kritizálni egyik vagy másik társadalmi alapelvet, de mit lehet helyettük javasolni, miben nyilvánuljon meg a hőn áhított női felszabadítás? Nem öntjük-e ki „a fürdővízzel együtt a gyermeket” is? A családi fészek erényes védelmezőjének hagyományos nőideálja, amelyet a nők felháborodva elutasítottak, a szemünk láttára tűnik el rohamosan, és helyébe az úgynevezett „modern nő” lép, aki a saját jogait követeli — de lássuk csak milyen jogokat? A karrierhez való jogot, amely nem hagy időt a nőknek az anyaság örömeire, és saját magánéletükre sem? Az egészségüket veszélyeztető abortuszokhoz és fogamzásgátlókhoz való jogot — a szexuális forradalom árát? A dohányzáshoz, a káromkodáshoz és a durva viselkedéshez való jogot? A férfiruha viseléséhez, a férfias szokások és hobbik utánzásához való jogot?

A női emancipáció végső soron csupán a nők férfivá válásának a karikatúrája lenne? Mi marad akkor a nőből a fiziológiai sajátosságokon és a feltételes ismertetőjegyeken kívül? De ez a férfivá való átlényegülés sem teljes, mert még a legemancipáltabb nő sem szalasztja el a lehetőséget, hogy kihasználja hagyományos „női privilégiumait”, amikor ebből előnye származik. Ha korábban a nő függött is a patriarchális szokásoktól, azért megőrizte létét, sajátságos világát, ami manapság egyszerűen eltűnt, összemosódott a jellegtelen, „unisex” stílusú tömeggel. Ez lenne az a harmonikus nőideál, amire oly szenvedélyesen vágytak a feminizmus úttörői? Ráadásul a nők olyankor öltik magukra a férfi szerepeket, amikor világszerte a férfiasság hanyatlása tapasztalható, amikor a régi, nemes, lovagi ideálokat rég felváltotta a nyárspolgáriasság, a kicsinyesség és az egoizmus.

És szakítva a hagyományos értékekkel (amelyek önmagukban véve talán nem is olyan rosszak, csak talán rosszul értelmezték őket?), a szabadságra törekvő „modern nő” egy egész hadseregnyi „progresszív” lelki diktátor foglyává válik. A képes női folyóiratok és a szabados kibeszélő show-k, az orvosok és a pszicho analitikusok, a freudizmus ósdi dogmáit felhasználva, a „légy önmagad, élj kedvedre” képmutató jelszavával meglehetősen örömtelen létet erőltetnek rá a nőkre, azzal, hogy a szexualitás elidegenített tárgyává teszik őket, akit bárki használhat. Végül is a feminizmus – mint a tiltakozás bármely más formája a fogyasztói társadalomban – könnyen kelendő árucikké válhat, önmaga paródiájává, aminek az a következménye, hogy a „populáris feminizmus” olyan visszataszító jelenségei töltik meg a könyvesboltok polcait, mint a „hogyan legyünk aljas bestiák” című kézikönyvek. Igaza volt a zseniális Goethének, amikor a Faust-ban azt írta, hogy „ez a fajta felszabadítás új leigázás”.

Nem titok, hogy a feminizmus ideológiája, csakúgy, mint a többi „haladó” elv, amelyekre a modern világ épül, a nyugati világ néhány országában készült. Mégpedig elsősorban „exportra”, mivel maguk a nyugati világ lakói nem sietnek megválni a klasszikus hagyományoktól: a nyugati férfiak például inkább hagyományos értékeket valló nőket vesznek feleségül, mintsem emancipált feministákat, és mivel az ilyen nő hiánycikk, mind gyakrabban választanak feleségül kelet-európai, oroszországi, illetve ázsiai nőt. Ebben szemmel láthatóan az emberiség fennmaradásáért vívott harc ösztöne nyilvánul meg, mivel a nőiség eltűnése a nőkben az egyik jele az emberi eltűnésének az emberben. Hiszen az ember nem absztrakció, és nem szolgálhat terepasztalként az Isten alkotta természeten végrehajtott végtelen számú kísérlethez. Az ember nem maradhat ember, ha lemond sajátos tulajdonságairól, köztük arról, hogy férfi és nő legyen. Mivel „az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket”, ahogyan a Szentírásban olvassuk (Teremés Könyve 1,27).

Ford. B. L. Marina

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.