A. Sz. Gyesznyickij

A „demokrácia” szó manapság annyira elterjedt, hogy szinte minden társadalmi berendezkedést ezzel illetnek, kivéve talán az abszolút monarchiát, valahol Szaúd-Arábiában. A legtöbb ország politikusa számára egyenesen illetlenségnek tűnne, ha kijelentenék, nincs szükségük a demokráciára. A lépten-nyomon használt szavak azonban gyakran értelmüket vesztik. Az oroszok ősei régen úgy köszöntek meg egymásnak valamit, hogy azt mondták, „szpaszi Bog!” (szó szerint: „Üdvözítsen téged Isten!”), amiből a mai orosz nyelvben a „szpaszibo”, „köszönöm” szó lett. Ámde amikor kiejtjük ezt a szót, valójában nem is gondolunk arra, mit is jelent valójában. Egyszerűen csak udvarias kifejezésnek tekintjük.

 Mit jelent hát a demokrácia szó? A hatalmon lévők rendszeres megválasztását? De hisz ezek a választások különbözőképpen zajlanak a parlamentáris és elnöki típusú köztársaságokban, nem is beszélve arról, hogy sok demokratikus országban olyan uralkodó van hatalmon, akit senki sem választott meg. Vagy a polgári szabadságjogokban rejlik a demokrácia lényege? De ezek sem mindenütt azonosak. Elég emlékeztetni arra, hogy a világ első demokráciája az ókori Athénban volt, ahol csak a szabad férfiaknak, ráadásul csupán a helyi lakosoknak voltak jogaik, és ahol ki is végezhettek valakit pusztán azért, mert véleményt nyilvánított. Ahogyan Szókratészt is halálra ítélték. Ráadásul Athén jóléte a rabszolgamunkára épült. Manapság, ha egy államban ilyen dolgok történnének, azt senki sem nevezné demokratikusnak.

Összeegyeztethető-e a demokrácia a kereszténységgel? Hiszen a demokrácia az ember legfőbb értékének a méltóságot és a jogot tartja, míg a kereszténység sokat beszél az ember tökéletlenségéről és kötelezettségeiről Isten és felebarátja iránt. Nem egymást kizáró dolgok ezek?

Valójában a demokrácia fogalma a kereszténységtől függetlenül született meg az ókori Görögországban. Az értelme abban volt, hogy minden lényeges kérdésben a teljes joggal rendelkező polgárok döntöttek, ami akkoriban csakis a gazdaságilag szabad férfiakat, ház- és földbirtokosokat jelentette. Nemcsak a görögöknél, hanem gyakorlatilag valamennyi ókori népnél a népgyűlés döntötte el a legfőbb kérdéseket. De a görögök voltak azok, akik ennek az irányításnak a bonyolult mechanizmusát kidolgozták, és értelmét megmagyarázták.

Az elmélet egyik első megalapozója, Arisztotelész így határozta meg a demokráciát: „a nincstelen többség irányítása, saját érdekében”. Jóval később Vaszilij Rozanov, orosz filozófus egészen mást mondott erről: „A demokrácia azt a módot jelenti, ahogyan a jól szervezett kisebbség uralkodik a rosszul szervezett többség fölött.” Valójában bármilyen mechanizmust lehet többféleképpen felhasználni, és gyakran előfordul, hogy a demokratikus eljárásokat teljesen más célokra használják fel, mint amire eredetileg létrehozták őket.

Már Arisztotelész is felhívta a figyelmet a rendszer fő hiányosságára: a tömegek hangulata túlságosan rapszodikus, és túl könnyű azt manipulálni. A XX. században Winston Churchill volt a demokrácia fő szószólója, aki a következőképpen fogalmazott: „A legjobb érv a demokrácia ellen, ha az ember öt percig beszélget egy átlagos választóval.” Ennek ellenére, tőle származik ez az elhíresült mondás is:  „Minden egyéb módszer, amit az emberiség kipróbált, még rosszabb.”

Úgy tűnik, végül is az emberiség egyetért ezzel a következtetéssel, miután a demokratikus eljárások javára lemondott az egyéb módszerek többségéről. Ám önmagukban az eljárások semmit sem garantálnak. Szókratészt korának lehető legdemokratikusabb módján végezték ki: az ítéletet egyszerre ötszáz független esküdt hozta meg!

Ma is látunk példát arra, hogy teljesen „demokratikus” módszerekkel véres háborúkat robbantanak ki, illetve, hogy egy kisebbség rákényszeríti az akaratát a többségre. Azt követeli például, hogy bármilyen kapcsolatot – így az azonos neműek kapcsolatát is – ismerjék el házasságnak. A nyugati országok törvényhozása pedig helyt ad kérésüknek, mondván, hogy különben sérülnének az emberi jogok! És hogy a kisebbség ne érezze magát jogfosztottnak, kötelezik a nevelőotthonokat, hogy a heteroszexuális párok mellett homoszexuális pároknak is adjanak örökbe állami gondozásban nevelkedő gyermekeket. Mindenben egyenlőségnek kell lennie!

A keresztény embernek nehéz, egyszerűen lehetetlen egyetértenie az ilyen formális demokráciával, ami valójában nem más, mint a kisebbség diktatúrája. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a népi önrendelkezés vagy az emberi jogok eszméje önmagában elítélendő lenne. A keresztény ember elismeri, hogy az embertől, akit Isten a saját képére teremtett, elválaszthatatlan a méltóság. Ám ezt az igazságot kiegészíti azzal, hogy a bűnbeesés után az emberek tökéletlenné váltak, és hajlamossá lettek a bűnre, nem fognak tehát ideális döntéseket hozni – sem a mindenható uralkodók, sem a jómódú arisztokraták, sem a személytelen választók. A dolog lényege abban áll, hogy legyen lehetőség az elkövetett hibák kijavítására, és ha a demokratikus eljárások hasznosak e tekintetben, akkor a keresztények üdvözlik azokat.

Végül is a mai világban a hívő keresztények is kisebbségben vannak, és ők is szót emelhetnek jogaik védelmében. Például azért, hogy nyíltan keresztet viselhessenek, és karácsonykor ne a „téli ünnepeket”, hanem Krisztus születését ünnepelhessék, még akkor is, ha ez nem mindenkinek tetszik. Igen, a nyugati világban időnként még ezért is harcolni kell – és ebben a harcban a keresztények a valódi demokrácia, a valódi emberi jogok oldalán állnak.

Önmagában ez a fogalom korántsem jelenti azt, hogy minden embernek mindig igaza van, és hogy mindenben engedni kellene neki. Egyáltalán nem, ahogyan ezt a keresztény Gilbert Chesterton is megfogalmazta: „Az első legdemokratikusabb doktrína úgy hangzik, hogy minden ember érdekes.” Vagyis mindenki véleményének jelentősége van, még akkor is, ha ez a vélemény nem helyes. Ám erővel senkire sem lehet ráerőltetni az igazságot.

De hát nem erre tanít-e bennünket a kereszténység? Nincs a földön bűntelen ember, de felesleges emberek sincsenek, akiket le lehetne írni. Egykoron a kereszténység emlékeztetette az egyeduralkodókat arra, hogy mi a királyi hatalom igazi lényege, az arisztokráciát pedig arra, hogy mit jelent az igazi nemesség. Ma arra kell emlékeztetnie a parlamenteket és elnököket, hogy mennyi az emberi akarat valódi értéke, és milyen méltósága van az emberi szabadságnak. A demokrácia csupán eszköz, az igazi cél: a Krisztusban való szabadság.