prot. Pavel Velikanov

1970. november 13-án hatalmas erejű tájfun csapott le Kelet-Pakisztán partvidékére. A 240 km/h erejű szél tizenöt méteres hullámokat korbácsolt a tengeren, amelyek végigsöpörtek a sűrűn lakott szigetcsoporton. A hullámok mindent elsöpörtek, ami útjukba esett, majd lecsaptak a partvidékre, és a hurrikán erejű széllel együtt katasztrofális pusztításokat okoztak: hidakat sodortak el, utakat tettek tönkre, egész településeket semmisítettek meg. Körülbelül egymillió ember esett áldozatul az óceán dühöngésének, és tízmillió ember maradt fedél nélkül. Ilyen természeti csapások csaknem minden évben előfordulnak. Ha van Isten, akkor hogyan engedheti meg, hogy ilyen szerencsétlenségek történjenek?

Az ókori rómaiak nemcsak a közösséget, hanem az egyént ért szerencsétlenségben is az istenek bosszúját látták. „Boldog lenne Róma – írja Lukianosz – és áldottak lennének lakói, ha az istenek ugyanannyi energiát fordítanának az emberek megsegítésére, mint amennyit arra fordítanak, hogy bosszút álljanak rajtuk.”

Ilyen lenne a keresztények Istene? Elmondhatjuk-e róla, hogy bosszút áll az emberen bűnei miatt, így büntetve őt a földi és az eljövendő életben? Vagy lehet, hogy senki nem büntet senkit, egyszerűen mindenki csak a saját hibáiért fizet meg? Ha alaposabban szétnézünk a világban, akkor lehetetlen nem észrevenni, hogy a bűn és a büntetés nincs igazán egyensúlyban: a bűnösök élik világukat, az igazakat pedig egyik csapás a másik után sújtja. Ha Isten nem létezne, és csak valamiféle univerzális léttörvény igazgatná a világot, ami ugyanolyan formális, állandó és közömbös lenne, mint a földi gravitáció törvénye, akkor a büntetés egyenes arányban állna a bűnnel. Ott azonban, ahol Isten az embert barátjaként kegyelmében részesítő Személyiségként van jelen, másként alakulnak a viszonyok.

Vaj’ miért büntetett engem az Isten,

Nap minden órájában?

Vagy egy angyal villantott fel olyan fényt,

Mi nekünk láthatatlan?[1] 
A kereszténység felfogásában az isteni büntetésben Isten nem fenyítő, még kevésbé bosszúálló minőségben lép fel, mert tetteinek a mozgatórugója az ember iránti szeretet.

„Ne vesd meg, fiam, az Úr fenyítését, és meg ne und dorgálását ─ int Salamon ─, mert az Úr azt feddi, akit szeret, s azt a fiát sújtja, akit kedvel!” (Példabeszédek Könyve 3,11).

Ugyanezt mondja a sokat szenvedett Jób is:

„Boldog az az ember, akit Isten megfenyít! Meg ne vesd tehát az Úr feddését! Ő sebet ejt ugyan, de be is kötözi, megver ─, de keze gyógyít is”(Jób Könyve 5,17-18).

Isten büntetése arról tanúskodik, hogy Istennek nem közömbös az ember. Isten valódi Pedagógus, aki bölcsen szabja ki a büntetést. Éppen ezért a helyesen fogadott büntetés nem keserítheti el az embert, illetve nem lehet elviselhetetlen számára. Az Isten által kiszabott büntetés mértéke azonban mindig különbözik az földi bíróságok büntetésétől. Az isteni büntetés célja nem a meglakoltatás, hanem a jobb belátásra térítés, a kijózanítás, a jobbítás, azoktól a bilincsektől és láncoktól való megszabadítás, amelyek a test börtönéhez láncolják a lelket. Azt, hogy adott esetben melyik eszköz a leghatékonyabb és legcélravezetőbb, maga Isten dönti el.

A héber nyelvben a „hit” és a „hűség” fogalmai nagyon közel vannak egymáshoz: nem csak az ember hű Istenhez, hanem Isten is hűnek bizonyul. Mihez? Mindenekelőtt ahhoz az ígérethez, amelyet az embereknek tett:

„Megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony, nem könyörül-e méhe magzatán? Még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!” – mondja Isten Ézsaiás próféta szavaival (49,15). Isten akkor is hű marad, amikor az ígéretet – az egyezséget – egyoldalúan megszegik, amikor vétkeivel az ember Isten ellen fordul. „Még ha az meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!”

Ebben nyilvánul meg Isten mérhetetlen kegye, kész leereszkedni a pokol legmélyére, hogy az ember mellett maradjon, a végső határig, a végletekig, egészen addig, amíg ki nem huny a remény utolsó sugara is az ember megjavulására.

A büntetés nem bosszú, és nem is leszámolás. A büntetés Isten éles, metsző, az emberi nyüzsgésen és zsivajon átható kiáltása, amely áttöri a szórakozás és a színlelt nyugalom páncélját, mellyel az emberek körülveszik magukat, félve attól, hogy szembenézzenek az élet igazságával. A büntetés annak a gondoskodásnak az érzékelhető nyoma, amellyel Isten minden emberről gondoskodik. „Megfenyített az Úr és megpróbált, de halálra nem adott engem.” Így beszél az, akinek minden megpróbáltatás csak figyelmeztető csengőszó, az égi harangszó visszhangja, ami folytonosan az örökkévalóságra emlékezteti. Szent Jeromos szájából hangzott el ez az ellentmondásnak tűnő igazság: „A legnagyobb harag az, amikor Isten nem haragszik többé ránk, amikor vétkezünk” ─  mert ezzel magunkra hagy bennünket! Ezzel magyarázható, hogy a keresztény aszkéták életrajzában nem ritkák az olyan esetek, amikor a szentek őszintén sajnálkoztak és siránkoztak amiatt, hogy nem éreztek fájdalmat, mert attól tartottak, Isten elhagyta őket.

Nagy Szent Vazul, a tömegszerencsétlenségekről eltűnődve, a következőket írja: „A városokban és az országokban kitörő betegségek, a szárazság, a föld terméketlensége és az egyes emberek életében előforduló bajok a bűn elhatalmasodását hivatottak megelőzni. Így irtja ki az orvos is a betegséget írmagjában, nem hagyva, hogy az befészkelje magát a testbe. A városok lerombolása, a földrengések, az árvizek, a hadseregek pusztulása, a hajótörések és az emberek más módon, földtől, tengertől, tűztől vagy bármi más okból való pusztulása arra szolgál, hogy a megmenekültek megtisztuljanak, mert Isten a tömeges bűnöket tömeges büntetéssel tisztítja meg.”[2]