A bűnről

Prot. Pavel Velikanov

„…De bűn és halál mi lehet,

A kénköves gyehenna hol van (?)” [1]

(Pór Judit fordítása)

Borisz Paszternak fenti szavaival szeretném kezdeni elmélkedésünket a bűnről, ami a vallás egyik alapvető, ugyanakkor legbonyolultabb fogalma is.

Mit értünk bűnön? Hibát, amely néha szörnyű következményekkel jár? Tévelygést? A jó célhoz vezető rossz utat? Vagy, lehet, hogy a bűn a bűntudat szinonimája, amely folyton emészti a lelket, és nem hagyja nyugodni az embert? De lehet, hogy sokkal egyszerűbb az egész: minden kornak, minden népnek megvannak a maga bűnei, pontosabban, a maga bűnnek számító tettei, és ezért magának a bűnnek a fogalma csupán az emberi konvencióktól függ, s így jelentősége elhanyagolható? Lehet-e egyáltalán olyan egyértelmű kritériumot találni, amellyel meg lehet határozni, mi számít bűnnek, és mi nem?

„Ha Isten nincs, minden megengedett.” Ha Isten nincs, akkor bűn sincs, mert a jó és a rossz viszonylagossága abszolúttá válik. De akkor honnan szakadnak fel Jeszenyin, az erkölcsösnek távolról sem nevezhető költő lelkéből a következő sorok:

Megkérem a legutolsó percben
a mellém-verődött társakat:

vad-hitetlen lelkemért és minden
vétkemért ezt kérem tőletek ─
fektessétek hímzett orosz ingben
ikon alá haló testemet!

(Rab Zsuzsa fordítása)

A halál színe előtt elmélkedéseink a bűn viszonylagosságáról nem csak ostobaságnak, hanem egyenesen aljasságnak tűnnek. Sz. J. Fudel (1900-1977) így ír emlékirataiban: „Egy asszony a kórház folyosóján haldoklott, de sehogy sem tudott meghalni, szinte élő halott volt már. Hozzátartozói nem voltak, senkije sem volt. Végül éjszaka odahívott egy ápolónőt, aki sajnálta őt, és megkérte, hogy hallgassa meg a gyónását. A gyónás, melyben egész életét elmesélte, szörnyű volt, de papot hívni nem volt lehetőség. Az ápolónő feljegyezte a gyónást, reggel elvitte a templomba, és estére a nő meghalt .” Ez az eset azt bizonyítja, hogy a bűn nem fikció vagy társadalmi előítélet, hanem olyasmi, ami meghatározó hatással lehet nem csak az életre, hanem a halálra is.

Az emberiség történelmének a krónikája Ádám és Éva bűnbeesésével kezdődik. Az általuk elkövetett bűn lényege abban állt, hogy szembeszegültek a Teremtő akaratával. Azóta, egészen a mai napig, kétféle ember van — azok, akik azt mondják Istennek: „Legyen meg a Te akaratod”, és azok, akiknek Isten mondja azt, hogy: „Legyen meg a Te akaratod.”Végül is mindenki megkapja azt, amire vágyik. Lényegét tekintve a bűn nem más, mint az ember önérvényesítése Istennel és a többi emberrel szemben. A valódi szeretet mindig a másik emberre való gondolást és a róla való gondoskodást jelenti. A bűn ezzel szemben „a saját magunkra való gondolást” és a másokról való megfeledkezést jelenti. Az ősszülők bűne elvetette az emberi lelkekben az önimádat édes mérgét, ami elfoglalta Isten helyét. Az emberi élet már a forrásnál megmérgeződött, és a későbbi generációk ehhez már csak hozzátették a saját tisztátalanságukat. A bűn zavarossága annyira összeforrt az emberi természettel, hogy már természetesnek, és az embertől elválaszthatatlannak kezdték tekinteni. Ezért vált szükségessé a forrás megújítása különös, természetfölötti módon. Az új forrás a második Ádám, Jézus Krisztus lett, aki születésével, kereszthalálával és feltámadásával legyőzte azt, ami az embert mindenekelőtt a bűnre késztette: a szenvedéstől és a haláltól való félelmet. Krisztus vált az új forrássá, akihez fordulva a hívők erőt meríthetnek nem csak ahhoz, hogy ellenálljanak a bűnnek, hanem ahhoz is, hogy véglegesen legyőzzék azt magukban. Clive S. Lewis (1898 – 1963) ”A nagy válás” c. elbeszélésében szerepel a következő epizód: A tanítvány nem képes megérteni annak a nőnek a sorsát, aki a pokolba került, és a következő szavakkal fordul tanárához:

─ Nekem úgy tűnik, hogy nincs miért itt senyvednie. Nem rossz ő, egyszerűen csak ostoba, fecsegő, öreg, és megszokta, hogy zsémbeskedjen. Ha gondoskodhatna valakiről, és nyugalomban élne, jobbá válna.

─ Igen, valóban olyan volt, ahogy mondod. Lehet, hogy most is olyan. Ebben az esetben kigyógyul majd belőle, ne félj. Minden attól függ, hogy házsártos természetű ember-e.

─ Miért, milyen lenne?

─ Nem jól értetted. Az a lényeg, hogy házsártos ember-e vagy maga a megtestesült házsártosság. Ha maradt benne emberség, akkor életre keltjük benne. Ha legalább egy szikrányi emberség maradt benne a hamu alatt, akkor addig élesztgetjük, míg fényes lángra nem kap. Ha azonban már csak a hamu maradt benne, akkor minden hiába, csak telemegy vele a szemünk.

─ Hát létezhet házsártosság ember nélkül?

─ Látod, ezért olyan nehéz megérteni a poklot, mert semmit sem szó szerint kell érteni. De a földi életben is előfordul ez. Gondolj csak bele: amikor először veszekedsz, tudatában vagy annak, amit csinálsz, és később megbánod. Azután, egy szörnyű órában, nem próbálsz uralkodni magadon, hogy megfékezd a haragodat, sőt, szinte tetszelegsz benne. Jobb esetben később szintén megbánod. De eljöhet az idő, amikor már nem marad benned hely a megbánásnak, sem a tetszelgésnek. A veszekedés önálló életre kel, s eluralkodik rajtad …»[2] S épp ebben van a bűn szörnyűsége: elszakítva az embert Istentől, az élet forrásától, a bűn az ember második természetévé – valójában , élősködőjévé – válik, ami kiszívja belőle az életet, cserébe pedig csak a boldogság illúzióját adja…

Hogyan lehet ellenállni a bűnnek? Van-e mód elkerülni álnok hálóját, amelyet mindenfelé kifeszít?  Válaszul Vlagyiszlav Hodaszevics költő (1886-1939) szavait idézzük:

Bűn és halál! Micsoda kísértés éget,

Mennyi gyönyör sóhajt néhány apró szóban!

Bűn és halál – egy méreg a fullánkban,

S csak az kerülheti el e mérget,

Ki szívében őrzi a titkos igét,

Egy másik lét vigasz-kulcsaként.

(Bilku Marina fordítása)

[1] Borisz Paszternak

[2] C. S. Lewis: „A nagy válás”, 102. old.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.