A betegségről

A. V. Csernyajev

 

A betegség mindig akkor jön, amikor nem várják, és egy csapásra kiszakítja az embert a megszokott kerékvágásból. Alekszandr Szolzsenyicin a «Rákosztály» című elbeszélésében így ír erről a helyzetről:

„Ezen az első, kórteremben töltött estén Pavel Nyikolajevics elborzadt. A daganat kemény – váratlan, szükségtelen, értelmetlen – duzzanata idevonszolta őt, mint horog a halat, és kivetette őt erre a kórházi vaságyra… Mintha egy ajtó rácsapódott volna egész addigi életére. Az az élet, ami itt várt rá, olyan undorító volt, hogy attól még jobban elborzadt, mint magától a daganattól. Néhány óra leforgása alatt elveszítette egész addigi pozícióját, érdemeit és jövőre vonatkozó terveit — és hetven kiló fehér, meleg testté vált, melynek sejtelme sincs a holnapi napról.”

A különböző ősi kultúrákban különféleképpen viszonyultak a betegséghez. Az afrikaiak, indiánok vagy a csukcsok égi jelnek tekintették a betegséget, és a törzs tagjai babonás tisztelettel vették körül a megbetegedett embert, mint kiválasztottat, akit „megszálltak az istenek”, és aki egy más világ küszöbén áll. Ugyanakkor Indiában, Kínában és a Közel-Keleten a betegséget az elkövetett bűnök miatt lesújtó büntetésként fogták fel, ezért, egyes helyeken a beteget – puszta jó szándékból – még meg is botozták, hogy ily módon segítsenek neki a vezeklésben és – ha úgy rendeltetett – a mielőbbi gyógyulásban.

A különbségektől eltekintve minden népnél közös, hogy a betegséget titokzatos, vallási eseménynek tekintik. Emiatt a betegek gyógyításának és ápolásának a misszióját beavatott papokra bízzák. Magán a „gyógyítás” fogalmán nem egyszerűen a testi nyavalya megszüntetését értik, hanem a szellem, a lélek és a test megbomlott harmóniájának a helyreállítását, ami miatt a betegség kialakult. Nem véletlen, hogy az ősi medicina feltételezte az ember fizikai és lelki valójának az elválaszthatatlanságát. Az egyes testi szervek állapota szoros kapcsolatban áll egy adott lelki állapottal: pl. a máj állapota az ingerlékenységgel, a szív állapota a félelemmel és kishitűséggel, a gyomor állapota pedig a levertséggel és a csüggedtséggel.

A bibliai történetekben sokszor hallunk csodálatos gyógyulásokról, amelyek Isten kiválasztottjaival történnek meg. Ezek nem a szenvedőknek nyújtott közönséges segítségről szólnak, hanem az isteni erő megnyilvánulásairól. A betegség veszedelmes állapotot jelent, ami a bűnös emberre jellemző. Azzal, hogy az ember természetfölötti erők segítségével gyógyul meg egy betegségtől, amellyel a földi orvosok nem boldogultak, meghívást kap egy új életre. Ezért is mondja Jézus Krisztus a meggyógyultnak: „Nézd, meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen.” (Jn 5,14).

A kereszténység különleges módon viszonyul a betegségekhez, csakúgy, mint minden más dologhoz.  A „Paterikon”, a régi aszkéta szerzetesek könyve például a következőket írja: „Egy sztarec gyakran betegeskedett. Egyszer egy egész éven át nem betegedett meg. Sokat kesergett és sírt emiatt, és a következőket mondta: magamra hagyott engem az Úr, nem látogatott meg.” Az általános kórházi ellátás, ultrahangos diagnosztika és lézersebészet korában reménytelenül elavultnak tűnhet a betegség Istennel való lélekmentő érintkezésként való felfogása…

Meglepő módon azonban a modern filozófia összecseng az ősi bölcselettel. A „klerikálisnak” aligha nevezhető Emile Cioran, román-francia gondolkodó a következőket írja: „Az ember csakis azért tudott kiemelkedni az állatvilágból, mert hajlamosabb volt a betegségekre, mint az állatok. És csakis azért képes megmaradni jelenlegi állapotában, mert a betegségek állandóan segítségére vannak ebben… A betegség eltüntet minden külsőséget, és ezt azért teszi, hogy feltárja előttünk a végső valóságot, sőt, időnként a láthatatlant.”

Ez a következtetés lehetővé teszi, hogy más szemmel tekintsünk a nagy emberek életrajzára. Sokan közülük életük nagyobbik részében valamilyen súlyos, krónikus betegségben szenvedtek. Migréntől szenvedett például ─ amit gyakran a „nagy emberek betegségének” is neveznek ─ Julius Caesar és Tudor Mária, Blaise Pascal és Alfred Nobel. Pszichés zavarokkal küzdött Jonathan Swift, Heinrich Heine, Felix Mendelssohn, Konsztantyin Batyuskov és Vincent Van Gogh. Epilepsziás rohamoktól szenvedett Nagy Sándor, makedón király, I. Péter és Napóleon, Byron és Dosztojevszkij. Beethoven több nagyszerű művét azután írta, hogy megsüketült.

1623-ban, John Donne, angol költő könyvet írt „Fohászkodás az Úrhoz a szükség és veszedelem órájában” címmel. A könyv a halálos betegség árnyékában megfogalmazott elmélkedéseket és imákat tartalmaz, amelyeket nem lehet borzongás nélkül olvasni. Az élet és halál mezsgyéjén álló ember lelki tusájáról tanúskodik. Donne meggyőződése szerint a betegség jelentősége abban áll, hogy ebben az állapotban az ember váratlanul szembesülhet Istennel, mint egykoron Jákob: „A barátoktól és orvosoktól elhagyott ember az Úr elé áll – és akkor Isten odaléphet hozzá és megküzdhet ezzel a Jákobbal, az ő Istenre nyitott tudatával, megküzdhet, hogy kificamítsa ezt a tudatot, és ily módon megnyilatkozzon az embernek, aki más módon nem tekintene egyenesen Istenre, hanem csak tükröződéseiben látná Őt.”

Manapság a nagy költő szava „pusztába kiáltott szó”: hiszen nem szokás a betegségekben – mint ahogyan semmi másban sem – felsőbb értelmet keresni. Manapság nem divat a metafizika, és csakis a kézzelfogható tényeket övezi tisztelet. Az egyik ilyen „orvosi tény”, hogy az emberek továbbra is megbetegednek, ráadásul egyre gyakrabban, mint a régi időkben. Míg azonban régen egy súlyos megbetegedés esetén az emberek elgondolkodtak az örökkévalóságról, és papot hívtak, addig manapság a milliók számára az élet fő értelmévé vált testkultúra papjaivá maguk az orvosok váltak. Ugyanakkor, az orvostudomány fejlődésével együtt fejlődnek a betegségek is, mint a mesebeli sárkány: minden levágott fej újult erővel nő ki, még vészjóslóbb és még gyógyíthatatlanabb formában. Lehet, hogy érdemes lenne ezen elgondolkodni: vajon az embernek kell-e rabszolga módjára szolgálnia a testét, vagy talán mégis a testnek kellene szolgálni az embert? Talán akkor kevesebb betegség lenne?…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.