Múlt év októberének első felében az adminisztrátor atya és e sorok írója meglátogatta Moszkvát, Leningrádot és Zagorszkot [1].Nikodim metropolita meghívására utaztunk oda, hogy az Orosz Ortodox Egyház vendégszeretetét élvezve, részt vehessünk a Magyar Ortodox Esperesség egyik fiatal papjelöltje, Pikó Mózes hierodiakónus pappá szentelésén.

Az a körülmény, hogy ezúttal életemben először látogattam meg hazámat, talán megnehezíti feladatomat, ti. azt, hogy erről útibeszámolót írjak az Egyházi Krónikába. Először azért, mert az első benyomások általában felszínesek vagy hibásak szoktak lenni; másodszor, mivel első hazai utamról van szó, s ilyenkor az ember mindenek előtt arra összpontosítja a figyelmét, ami neki kedves és érdekes, ez pedig olyan jelentéktelen apróságokra is kiterjedhet, amelyek mások számára érdektelenek; és harmadszor azért, mert a kedves, szeretett dolgokról nehéz hideg tárgyilagossággal írni. Másfelől azonban meg kellett értenem az adminisztrátor atyát, aki nyomatékosan kért fel útiélményeim leírására, hiszen ő többször járt már a Szovjetunióban, és útjairól részletesen beszámolt a lap olvasóinak. Itt volt tehát az alkalom, hogy az olvasók teljesen új, és más szemszögből szerzett benyomásokkal ismerkedjenek meg.

Sokat olvastam már a Szovjetunióban járt utasok impresszióiról, különösen azokról, melyeket az Orosz Ortodox Egyház életéről szereztek és írtak meg. Éppen ezért számomra rendkívül érdekes volt közvetlenül is megismerkedni ezekkel az olvasmányaimból ismert dolgokkal, tényekkel, formákkal. Még többet akartam látni, be akartam hatolni az Orosz Ortodox Egyház lelkiéletének mélységébe, közvetlen érintkezésbe akartam kerülni azokkal a szent forrásokkal, amelyekből az orosz emberek nemzedékről nemzedékre merítenek erőt hitük mélyítéséhez és lelkiéletük üdvösséges irányításához. Útibeszámolómban tehát az Orosz Ortodox Egyház életének ezzel az oldalával szándékozom részletesebben foglalkozni, és remélem, hogy ezt szívesen fogadják mindazok, akik érdeklődéssel fordulnak a lelkiélet kérdései felé. Ezzel talán feledtetni tudom útinaplóm egyéb fogyatékosságait.

Október 5-én, hétfőn – a kedvezőtlen időjárás miatt némi késéssel – repülőgépünk levegőbe emelkedett a budapesti repülőtéren, és a távoli Moszkva felé vette az útját. Ettől a perctől kezdve leírhatatlan kellemes érzés, sőt vidám hangulat vett erőt rajtam. Nem csoda, hiszen arra kellett gondolnom, hogy két hétre elszakadok a minden evilági gondtól, és teljesen átadhatom magamat a lelki benyomásoknak és élményeknek. Máris átálltam a „lelki vonalra”. Letekintve a magasból az egyre távolodó földre, úgy éreztem, hogy vele együtt távolodik tőlem a mindennapi élet kapkodó rohanása, a maga minden hibájával és kellemetlenségével, s lelkemet az élet teljességének és tökéletességének megmagyarázhatatlan öröme szállta meg. Régi egyházatyák azt mondják, hogy a léleknek ilyen szokatlan békéje és csöndessége annak jele, hogy az emberi szívet maga az Úr érintette meg az Ő isteni szeretetével.

Repülőgépünk 9000 méter magasságban szállt. Felettünk sötéten kéklett az ég, alattunk pedig tündöklően fehér felhők terültek szét. Mintha Valaki puha takaróba burkolta volna be a földgolyót, hogy megóvja a levegőtlen világűr dermesztő hidegétől…

De hiszen valóban így is van! A Teremtő mindenről gondoskodott, ami kell a teremtett világnak és a teremtés koronájának, az embernek. Körülvette a földet láthatatlan és mégis nélkülözhetetlen levegővel, és időnként beborítja fellegekkel, hogy megöntözze, termővé tegye. A föld méhébe pedig temérdek kincset helyezett el, amelyek megint csak az emberi jólétet és haladást szolgálják. „Mily nagyok a Te műveid Uram, mindeneket bölcsességben teremtettél!” (Zsolt 103, 24) Valóban, a magosból szemlélve Isten teremtett világát, lehetetlen nem érezni az Alkotó nagyságát és bölcsességét, lehetetlen nem imádkozni.

A repülőút két órája és néhány perce szinte észrevétlenül telt el, s a repülőgép ereszkedni kezdett a moszkvai repülőtérre, sűrű esőfelhőkön fúrva át magát. Pár perc múlva a gép megállt a repülőtér betonján, a motorok elhallgattak, kinyílt az ajtó, s a gép belsejébe újra a mindennapi emberi élet megszokott zaja szüremlett be.

Csodálatos és egyben megrendítő dolog volt számomra ötven éves koromban először lépni hazám földjére. Amiről egész életemben csak álmodoztam, érzékelhető valósággá vált… Útitársam, az adminisztrátor atya valószínűleg csodálkozott hallgatásomon, de hát szólhat-e az ember akár egy szót is, amikor a szívét annyi érzés feszíti? A szavak csak zavarhatják a mély érzést, hiszen oly gyöngék ahhoz, hogy kifejezhessék az ilyen élmény nagyszerűségét.

A repülőtéren szívélyesen fogadott bennünket Dioniszij atya, a Patriarchátus Külügyi Osztályának munkatársa. Miután elintéztük a szokásos formalitásokat, hamar beültetett minket egy autóba és nemsokára már a szállodában voltunk. Este volt már. Csak annyi időnk maradt, hagy kicsomagoljunk és megvacsorázzunk, s a budapesti idő szerint korán pihenőre tértünk. Erőt kellett gyűjtenünk a másnapra tervezett városnézéshez.

Október 6. Kedd. (…) Dioniszij atya készségesen vállalkozott arra, hogy elvezessen bennünket a Necsajannaja Radoszty (Váratlan öröm) Szűzanya-ikonhoz. Az én kérésem volt ez, mert ennek a csodatevő ikonnak az ünnepén – 27 évvel ezelőtt – szenteltek pappá, s így első moszkvai utam alkalmával hódolni akartam Oltalmazóm előtt. Az ikon az Obydennij utcában levőSzt. Illés templomban található. A templomot tucatnyi asszony éppen takarította, de amikor beléptünk, abbahagyták a takarítást, a kőpadló súrolását, és miután elnézésünket kérték a rendetlenségért – micsoda alázatos szerénység! – mélységes áhítattal és csodálatos muzikalitással elénekelték az ikon tropárionját.

Megálltam a csodatevő ikon előtt, amely leírhatatlan finomsággal, valóban földöntúli szépségében ábrázolja Istennek Szentséges Szülőjét. Életem folyamán hányszor, de hányszor képzeltem el ezt a boldog pillanatot, amikor a számomra legdrágább szentkép előtt imádkozhatok. Sokakért és sok mindenért akartam fohászkodni, és mégsem találtam megfelelő szavakat… És akkor világossá lett előttem, hogy az ilyen fölemelő percekben szavakra nincs is szükség. A Szűzanya szelíd tekintettel nézett rám, s az Ő mérhetetlen jósága és szelídsége előtt lelkem teljesen kitárult, minden gyarlóságával, bűnével, gyöngeségével. Mit tudtam volna még hozzátenni ehhez erőtlen szavaimmal?…

Mialatt mi hárman megcsókoltuk Szűz Mária ikonját, a takarító asszonyok egymás után énekelték a különböző énekeket a Szűzanya tiszteletére. Azután valahonnan előkerült a templom fiatal parochusa, aki végigvezetett bennünket a templom belsejében, megmutatta nevezetességeit, és elmondta történetüket.

Meg akarva látogatni Pityirim püspököt, a Zsurnál Moszkovszkoj Patriarhii főszerkesztőjét, a Novodjevicsij kolostorba hajtattunk, amely ma már nem kolostor ugyan, de több egyházi intézménynek nyújt hajlékot, s amellett egyik hatalmas temploma parochiális igényeket elégít ki.

Pityirim püspököt sajnos nem találtuk a szerkesztőségben, hanem egyik kedves munkatársával üdvözöltük egymást, majd betekintettünk a szerkesztőséggel szemben nyíló parochiális templomba. Ez a templom valamikor kolostori refektórium-templom volt, ami architektúrájából is látható. Viszonylag alacsony, de roppant tágas helyiség ez, alkalmas hívek százainak befogadására. Utána meglátogattuk az ugyancsak a kolostorudvarban lévő múzeum-templomot. Ebben szép, régi freskókat láttunk, és itt is ugyanolyan rendet és tisztaságot tapasztaltunk, mint a refektórium-templomban, de hiányzott belőle valami, ami a templomot meleggé, bensőségessé teszi: a hívek akár fizikai, akár lelki jelenléte.

Végigmentünk ezután a kolostorudvarban nyugvó történelmi személyiségek sírjai mellett, majd meglátogattuk a kolostor melletti nevezetes Novodjevicsij temetőt, ahol az orosz történelmi múlt annyi kiemelkedő alakja pihen. Írók, művészek, költők, hadvezérek, zeneszerzők jól ismert neveit olvastuk a szebbnél szebb síremlékeken.

(…) Délután tisztelgő látogatást tettünk a Patriarchátus Külügyi Osztályán, ahol Nikodim metropolita helyettese, Filáret püspök, a Moszkvai Teológiai Akadémia rektora fogadott bennünket. Ilyen hivatalos helyen nehéz elképzelni azt a közvetlen, örömteli fogadtatást, amelyben a püspök részesített minket. Az egészségünkre és utunkra vonatkozó, szokásos kérdések után, a püspök nyomatékosan megkért bennünket, mondjuk meg minden kívánságunkat, hogy vendéglátóink gondoskodhassanak azok teljesítéséről, s azoknak megfelelően állíthassák össze programjainkat. Hálásan megköszönve a püspök atyai jóindulatát, elbúcsúztunk tőle és visszahajtattunk szállodánkba, élvezve a moszkvai est csillogó fényeit és nyüzsgő áradatát.

Október 7. szerda. Radonyezsi Szt. Szergij őszi ünnepének előestéje volt, s az ünnepet Zagorszkban, a Szent Háromság Lavrában szándékoztunk tölteni. Tudtuk tehát, hogy mindjárt ebéd után a Lavrába utazunk, hogy részt vehessünk az ünnepi virrasztó istentiszteleten. Délelőtt tehát –, amíg Dioniszij atya hivatali ügyeit intézte –, az adminisztrátor atyával Moszkva belvárosába mentünk. Átvágva a Vörös téren, végigsétáltunk a Kremlen, majd be-benéztünk a hihetetlen nagy forgalmú áruházakba. Az adminisztrátor atya, mint aki már többször járt Moszkvában, igyekezett megmutatni nekem a legérdekesebb látnivalókat, én pedig, elég jól ismervén az orosz történelmet, próbáltam a látottakról némi magyarázatokkal szolgálni. így kiegészítve egymás mondanivalóját, élénk beszélgetés közepette jártuk be Moszkva történelmi nevezetességeit.

Ebéd után Dioniszij atya társaságában elindultunk autón Zagorszk felé. Az őszi orosz táj, a fehér törzsű és rőt-arany lombú nyírfák sokaságával meseszerű hangulatot árasztott. Időnként egy-egy falun haladtunk keresztül, és Dioniszij atya mindig tudott valami érdekeset mondani azok templomairól. Az úttól balra, két nyírfaliget között megpillantottuk Radonyezs városkát, Szt. Szergij szűkebb hazáját…

Már erősen alkonyodott, amikor megérkeztünk Zagorszkba. Ez a városka eredetileg jelentéktelen kis falu volt, amely az ősi Lavrát vette körül. De az utóbbi évtizedekben gyors ipari fejlődésnek indult, úgyhogy ma már valóságos város képét nyújtja.

Úgy gondolom, nem lesz céltalan, ha pár mondatban vázolom most magának a Lavrának a történetét, miután ez a nevezetes kolostor rendkívül fontos szerepet töltött és tölt be az Orosz Ortodox Egyház életében.

A Lavra története a XIV. századig nyúlik vissza, amikor a középkori Oroszországot a tatárok és más ellenségek támadásai, valamint belső viszályok pusztították. Az emberek az erdőkben kerestek menedéket s ott táplálták magukban egy jobb, nyugodtabb élet reményét. Akkor történt, hogy egy Varfolomej nevű ifjú elhatározta, hogy életét Isten és az emberek szolgálatába állítja. Sűrű erdő mélyén, a mostani kolostor helyén, kicsiny fatemplomot épített, s mellette apró kis kunyhót, ahol lépésről lépésre a lelki tökéletesedés útján kezdett haladni. Példáját egyre többen követték, úgyhogy idővel egész csoport sereglett köréje. Ezek a szerzetesek – Szentéletű Szergij, az egykori Varfolomej példamutatása és irányítása nyomán – bejárták Oroszország minden táját, élesztve a hitet és a reménységet elnyomott népükben. Így lett a szerény kis szerzetesi közösség Oroszország lelki központjává. Az időközben egyre nagyobbá lett kolostor, a Szent Háromság Lavra azóta is sokszor volt a maga szellemi erejével és tekintélyével az orosz nép szilárd menedéke történelmének legválságosabb pillanataiban. A Lavra megmaradt az orosz ortodoxia lelki centruma, s évről évre, a kolostoralapító Radonyezsi Szt. Szergij ünnepén, hivő orosz ortodoxok tízezrei keresik fel, hogy erőt merítsenek a bűn elleni lelki harcukhoz. De ezen felül a Lavrában talált elhelyezkedést két lelkészképző intézmény is: a Moszkvai Teológiai Akadémia és Szeminárium, amelyek hallgatói, illetve növendékei abban a környezetben készülnek a papi szolgálatra.

Jóllehet a virrasztó istentiszteletig még két óra volt, a Lavra hatalmas udvara sűrűn megtelt a hivők tömegével. Rövid pihenés után fáradhatatlan vezetőnk, Dioniszij atya elvezetett bennünket a Lavra mindenkori “házigazdájához”, Radonyezsi Szt. Szergijhez, akinek földi maradványai a Szent Háromság templomban pihennek. Előtte megszakítás nélkül olvassák a könyörgéseket és akathisztokat a kolostor szerzetesei, s a templomot állandóan olyan nagy tömeg tölti meg, hogy Dioniszij atyának bizony eléggé nagy fáradságába került, amíg utat tudott nekünk nyitni, hogy hódolhassunk a Szent sírja előtt.

A soros szerzetespap akathisztoszt szolgált Szt. Szergij sírjánál. Kántorra nem volt szüksége, hiszen az egész jelenlevő nép énekelt. Rettegő örvendezéssel hódoltam mennyei Közbenjárónk ereklyéi előtt, imádságomban hordozva budapesti egyházközségem híveit és visszagondolva szerény kápolnánkra, amely szintén Radonyezsi Szt. Szergij nevét viseli. Újra megéreztem, milyen erőtlen és tökéletlen az én imádságom. Nem tehettem mást, leborultam a Szent sírja előtt és mintegy a lábaihoz helyeztem egész lelkinyájamat, annak minden örömével és bánatával… És akkor szívem kimondhatatlan örömmel telt el. Éreztem, hogy erőt merítettem abból a kimeríthetetlen forrásból, és hogy Isten segítségével elvihetek ebből az erőből távoli lelki-nyájamnak is.

A templomból kilépve megtekintettük a Lavra még néhány nevezetességét, köztük a Forrás-kápolnát is, ahol az ügyeletes szerzetestől inni kaptunk a csodatevő vízből. Az emberek mindenütt utat engedtek, meghajlással köszöntöttek, egyesek áldást is kértek. Köztük egy középkorú asszony, miután mélyen meghajolt és áldást kért, így szólt: “Atyám, kérem, imádkozzék a beteg Alexijért és Máriáért”.

Egyszerű kérés volt ez, mégis az asszony úgy mondta, hogy lelkem mélyéig megkapott. Szavaiból nem érződött túlságosan az ilyenkor megszokott fájdalom, aggodalom. Csak a hit erejesugárzott belőlük, a szilárd, állhatatos hité, amely nem enged semmiféle kételyt afelől, hogy az let bármilyen nehézségei közepette egyedül az Istenhez lehet és kell bizodalommal fordulni. S ezen felül azt is kiéreztem az asszony hangjából, hogy hozzám, mint paphoz azzal a meggyőződéssel fordul kérésével, hogy azt mindenképpen teljesíteni is fogom. Lehet-e az ilyen kérésnek nem eleget tenni?

Nikodim metropolitának az volt a kívánsága, hogy mi, magyarországi vendégek is együtt szolgáljunk vele a Lavra Nagyboldogasszony templomában. Persze, a templomba bejutni – már jóval az istentisztelet megkezdése előtt – csak az egyik oldalajtón volt lehetséges, amelyen keresztül közvetlenül az ikonosztázion előtt kerültünk be a templomba. Az sem bizonyult könnyű dolognak, olyan nagy tömeg árasztotta el a templomot és annak egész környékét.

A templom belseje, különösen az oltár leírhatatlan hatást vált ki az emberből. A masszív falak és oszlopok, a gyönyörű, régi freskók és más ikonok, mindezek arról tanúskodnak, hogy itt egészen más világ van, mint amelyet kint hagytunk. S ebben a környezetben önkéntelenül is átéreztem, hogy nekem is más emberré kell válnom, mint amilyen eddig voltam.

Az est-hajnali istentisztelet rendkívül ünnepélyes volt. Tíz főpap, huszonnégy pap, négy protodiakonus és a hypodiakonusok sokasága vett abban részt. Szinte felfoghatatlan volt előttem, hogy az istentiszteletet végzők nagy száma egyáltalán nem okozott semmiféle nehézséget a szertartás gyakorlati részét illetően.

Az istentisztelet kezdeten még meglehetősen izgatott voltam, hiszen először volt alkalmam részt venni ilyen ünnepélyes szertartáson. Azonban látva a főpapok imádságos nyugalmát, magam is hamar megnyugodtam. Pedig Nikodim metropolita kiemelkedő hellyel tisztelt meg bennünket a papok sorában.

Kiderült, hogy az istentiszteleten csak a más városokból és külföldről érkezett papság vett részt. Ez gyakran azt hozza magával, hogy a Lavra szerzetespapságának nem jut hely az oltárban a kolostor nagy ünnepein. Ők azonban igaz keresztény alázattal adják át helyüket szívesen látott vendégeiknek.

Az istentisztelet délután 6 órakor kezdődött és esti 11-kor fejeződött be. Dioniszij atya felvilágosított, hogy a szertartást – a vendégekre való tekintettel – lerövidítették. Máskülönben, a kolostori Typikon szigorú betartásával, egészen reggelig tart. Meg kell vallanom, hogy az öt órás szertartás egyáltalán nem fárasztott ki. Olyan gyönyörű és fölemelő volt, hogy észre sem vettem, hogyan szaladt el az az öt óra. De még nagyobb hatással voltak rám a hívek, akik szintén végigállták a hosszú istentiszteletet, pedig olyan szorosan voltak, hogy csak nehézség árán tudtak keresztet vetni.

A virrasztó istentisztelet után Dioniszij atya elvezetett bennünket testvéri vacsorára a szerzetesi kis-ebédlőbe. Valamivel hamarabb érkeztünk oda, s amíg a többiekre vártunk, odajött hozzánk egy zarándok, szemmel láthatóan parasztember, azzal, hogy szeretne kérdezni valamit. Elmondta, hogy a virrasztó istentisztelet alatt gyónt, és másnap fog részesülni a Szent Eucharisztiában. Azt, hogy a virrasztó istentisztelet után az áldozásig már semmit sem ehet, jól tudta. Azonban annyira kínozta a szomjúság, hogy meg akarta tudni, szabad-e vajjon meginnia egy pohár vizet vagy teát. Nem lesz-e az bűn, amelytől holnap nem áldozhat?…

Micsoda alázat és engedelmesség! Akaratlanul is eszembe jutottak egyes beszélgetéseim más egyházakhoz tartozó keresztény testvéreimmel, akik arról faggattak, nem szándékozik-e az Orosz Ortodox Egyház lerövidíteni szertartásainak vagy legalábbis az áldozás előtti teljes böjtnek az időtartamát. Milyen furcsának tűntek ezek az igények ott, akkor, az egyszerű orosz paraszt színe előtt, aki minden áldozatra lett volna kész az Úrért és az Ő szeretetéért. És milyen kedvesnek és közelállónak éreztem a Szent Egyháznak azt az alázatos gyermekét, aki egyetlen csepp vízzel sem szerette volna megszegni az Iránta való engedelmességet…

Nem, testvéreim, az Orosz Ortodox Egyház nem sajnálja az imádságra fordított órákat és napokat, és nem fosztja meg gyermekeit az áldozatvállalás gyönyörűséges lehetőségétől azzal, hogy szertartásait, böjtjeit a „nélkülözhetetlen” minimumra csökkenti le.

Ez volt egyébként az első alkalom, hogy szerzetesi asztalnál ülhettem. Az étkezést egy főpap imája és áldása vezette be, majd fiatal szerzetesek szétosztották rövid fohász kíséretében az ételt. Az ebédlő közepén egy szerzetes fennhangon olvasta Radonyezsi Szent Szergij életét. Közben természetesen semmiféle beszélgetésnek, tréfálkozásnak nincs helye. Csak amikor az asztalfőn ülő főpap megrázza az előtte levő csengettyűt – ami jeladás a tea felszolgálására – következik rövid beszélgetés az asztalnál ülők között, majd újabb csengetés után hálaadó imádság zárja le az étkezést.

Áthaladva a kolostorudvaron, észrevettük, hogy bár éjfél felé járt az idő, mindenütt emberek ültek a padokon, kabátjukba burkolózva az éjjeli hideg ellen. Dioniszij atya megmagyarázta, hogy a zarándokok így teljesítik fogadalmukat. Végigállják az öt-hat óra hosszat tartó istentiszteletet, majd éjjel nem fekszenek le, hanem ülve bóbiskolnak a hidegben; s végül másnap újra négy-öt órát állnak a Liturgián…

A jól fűtött, kényelmes szállodai szobánkra gondoltam akkor, és szinte lelkiismeret-furdalást éreztem a messziről jött zarándokokkal szemben. Ők tisztelnek és megbecsülnek engem mint papot, és bennem keresik a hit, a lelkiélet, az áldozatvállalás példaképét, én pedig…? Meg kellett vallanom önmagam előtt, hogy bennem aligha lett volna annyi keménység és elszántság az ilyen áldozat vállalására.

Kerestem a választ a kérdésre: miért képesek ezek az emberek az ilyen önként vállalt önmegtagadásra, sokkal inkább, mint én, aki mint pap, tanultabb és tapasztaltabb vagyok a lelki dolgokban? A válasz elég egyszerű: igaz, hogy én sokat olvasok, beszélgetek, prédikálok lelki témákról, s így mintegy „szaktekintélynek” számítok a lelki üdvösség kérdésében, azonban elfelejtem a legfontosabbat. Azt, hogy ezek az ismeretek csak ahhoz szükségesek, hogy megtérjek az Úrhoz, szeressem, Öt, Ővele és Őbenne éljek. A Világnak az a tragédiája, hogykevés benne a szeretet. Nem a kényelemben vállalt, hanem az áldozatot vállaló szeretet. Összkomfortosan nem lehet szeretni, hanem csak önmegtagadóan. Az Úr arra tanított bennünket, hogy a szeretetet élni kell, nem pedig elmélkedni róla. És Őhozzá, az Élethez nem közeledhetünk másként, csak az élet, a cselekvés útján. Az áldozatvállalás útján. Ezek az emberek tehát, akiket ülni láttunk éjjel a kolostorudvar padjain, kétségtelenül hűségesek a mindennapi élet apró áldozatvállalásaiban, s ezért képesek erre az aszkézisre, sőt nagyobbra is…

Október 8. csütörtök. Reggel 9 órakor a kolostor Nagyboldogasszony templomába mentünk Szt. Liturgiára. Mivel sok főpap, pap és diakónus részvételére kellett számítani, a beöltözést is korábban kellett megkezdenünk. A templom már akkor zsúfolásig tele volt hívekkel, és még ezrével voltak olyanok, akiknek már nem jutott hely a templomban, hanem kint imádkoztak. Megkapó volt azt tapasztalni, hogy ezek a hivő emberek – annak ellenére, hogy ilyen hatalmas tömegben gyülekeztek egybe –, milyen csendben voltak, és milyen türelemmel várták a Szt. Liturgia megkezdését. Nemcsak imádkozni tudtak az istentiszteletek idején, hanem imádságosan, csendben egyszerűen csak jelen lenni is a templomban.

A Szt. Liturgia 10 órakor kezdődött, és ugyanazok a főpapok, papok, diakónusok, hypodiakonusok vettek azon részt, mint az előző esti virrasztó istentiszteleten. Ennél ünnepélyesebb, magasztosabb Liturgián addig még nem vettem részt egész életemben. Minden a legnagyobb rendben ment végbe, s újra meg kellett tapasztalnom, hogy a szertartást vezető főpap imádságos, csöndes lelkülete milyen nyugtatóan, bátorítóan és imádságra serkentően hat valamennyi jelenlevője.

Szemben velem, az oltárasztal túlsó oldalán idős archimandrita szolgált. A Liturgia közepe táján észrevettem, hogy könnyek patakzanak végig az arcán. Azt hittem először, hogy pillanatnyi meghatódottság vett erőt rajta, de ahogy telt az idő, az ősz pap arca továbbra is könnyekben fürdött, s nem lehetett nem észrevenni, hogy azok az öröm könnyei. Arca szinte tündöklővé vált, az imádság öröme ragyogott rajta. Akkor is imádkozott, amikor az oltárasztalra, vagy az ikonokra tekintett, és akkor is, amikor az együttszolgálókra nézett. Látszott rajta, hogy teljesen mindegy neki, merre néz; szívével mindenütt azt látta, amit testi szemekkel úgy sem láthat meg. Öt szemlélve magamon is furcsa változást vettem észre: egyrészt rádöbbenteni az imádságban való saját tökéletlenségemre és tapasztalatlanságomra, másrészt azonban máris valamilyen kifejezhetetlen, meghatározhatatlan, mennyei öröm járta át egész valómat, és úgy áradt bennem, hogy az volt az érzésem, sohasem szabad eltávolodnom attól az Oltártól, az isteni szeretet és kegyelem trónjától.

A Liturgia után a papság és a hivő tömeg a Lavra valamennyi templomából a kolostor terén gyűlt össze könyörgő istentiszteletre. Egyedülálló látvány volt a pompás szertartási ruhákba öltözött főpapok s papok sokasága a nagy emelvényen, körülvéve a legalább tízezernyi hivő tömegtől. Amennyire elláthattam, többségük 25 és 50 év közötti korosztályból adódott. Az idősebbek eltűntek szinte, vagy távolabb lehettek, hiszen ha nagyon előre igyekeztek volna kerülni, akaratlanul is agyonnyomhatta volna őket a roppant sokaság. Megható volt hallani, hogy amikor a protodiakonus fohászokat mondott a patriarchai helytartóért és a többi főpapért, a könyörgéseket a nép saját szavaival kísérte, amelyek nem találhatók semmiféle szertartáskönyvben: „Üdvözítsd őt, Uram.” – „Segítsd őt, Uram.”

Október 9. péntek. A Leningrádi Teológiai Akadémia két tanára fogadott bennünket kora reggel a leningrádi pályaudvaron. A fogadás, a szállodai formalitások, az átöltözés szinte olyan gyors tempóban zajlott le, mint valami régi filmen. És máris a Teológiai Akadémia templomában találtuk magunkat, ahol a tanintézet védőszentjének, Teológus Szt. János apostolnak és evangélistának ünnepére készültek. A Szt. Liturgia megkezdése előtt Nikodim metropolitánk kb. húsz felolvasót avatott az Akadémia és a Szeminárium hallgatói közül. Számunkra máris külön öröm volt részt venni Esperességünk egyik fiatal teológusa, ifj. Kalota József felolvasói avatásán.

A ragyogóan berendezett, tágas templom az Akadémia épületének második emeletén van. Már megérkezésünkkor tele volt a két teológiai tanintézet diákjaival és más hívekkel. A beöltözött papság ezután lement a földszintre Efrém őszentsége, Grúzia katolikosz-patriarchájának fogadására, akit a Szt. Liturgián az elöljárói tiszt illette meg, rajta kívül Nikodimmetropolita és még négy főpap, valamint számos pap és diakónus vett részt az istentiszteleten.

Az ünnepi Szt. Liturgiát még ünnepélyesebbé tette két felszentelés: egy papi és egy diakónusi. Nikodim metropolitánk akkor szentelte pappá Esperességünk másik teológusát, Pikó Mózes szerzetesdiakónust, s a papszentelésen való részvétel volt egész utunk tulajdonképpeni célja. Nikodim metropolita ez alkalommal is külön megtiszteltetésben részesített bennünket, az adminisztrátor atyát és engem. Minket szemelt ki a papjelölt bevezetésére az Oltárba és körülvezetésére az oltárasztal körül a felszenteléskor. És bár a Szt. LiturgiánEfrém őszentsége volt az elöljáró főpap, a felszentelés aktusát Nikodim metropolitánk – az Esperességünk iránt táplált különös szeretete és megbecsülése jeléül – magának tartotta fenn. Talán nem is szükséges külön hangsúlyozni, mit jelent a sokat megpróbált, kicsiny Magyar Ortodox Egyház számára metropolitájának ez a rendkívüli hajlandósága, és az is, hogy megritkult papságának sora egy fiatal, képzett, tettrekész és – ami a legfontosabb – mélyen hivő pappal egészült ki. Felszentelése után elsőkként üdvözöltük új paptestvérünket és szolgatársunkat, Isten gazdag áldását kérve életére és szolgálatára.

Az Akadémia étkezőjében elköltött ebéd után ünnepi ülésre került sor az Akadémia dísztermében, s ennek során Efrém őszentségének átnyújtották a teológia díszdoktori oklevelét.

Este Nikodim metropolita vacsorát adott Efrém őszentsége tiszteletére, s erre az alkalomra minket is meghívott, sőt a fő asztalhoz ültetett. De irántunk való rendkívüli szeretetét azzal is kimutatta, hogy mindkét magyar teológust, Pikó Mózes hieromonachot és ifj. Kalota József felolvasót is meghívta erre a vacsorára, holott azon más teológusok nem vettek részt, csak a főpapok, teológiai tanárok, a leningrádi papság egy része és mi, a külföldi vendégek.

Október 10. szombat. (…) Este részt vettünk a Szt. Alexandr Nevszkij Lavra Szent Háromság főtemplomában tartott virrasztó istentiszteleten, amelyet ismét Efrém katolikosz-patriarcha őszentsége végzett az aznap délelőtti segédlettel. Meg kell azonban említenem, hogy a részt vevő papság további papokkal egészült ki, úgyhogy az Oltárban elhangzott énekek hangerő, énektudás, fegyelmezettség tekintetében semmivel sem voltak kisebbrendűek a templomi kórus csodálatos énekénél. Megjegyzendő egyébként, hogy már a zagorszki Szent Háromság Lavrában is megfigyeltem a papság és az énekkarok énekének ezt a tökéletes összhangját és zenei egyenértékűségét, amely Leningrádban is annyira megkapott. Jóllehet, a katedrális zsúfolásig megtelt, a patriarcha kivonulása a templom fő kapuján tökéletes rendben ment végbe. Pedig külön rendfenntartók nem voltak, akik erről gondoskodtak volna.

Érdekes epizód zajlott le a székesegyház kapujában. Amikor Efrém őszentsége éppen készült lemenni a főbejárati lépcsőn a lent várakozó autóhoz, egy középkorú, intelligens külsejű asszony kilépett az ott szorongó sokaságból, és áhítattal megcsókolta a patriarcha rövid köpenyének a szélét, majd gyors léptekkel visszament a helyére. Mindez pár másodperc alatt történt, és mégis mennyi minden ment végbe akkor az asszony és valamennyi jelenlevő lelkében!

Az asszony nyilván tisztában volt azzal, hogy külön áldásért járulni az egyházfő elé nem lett volna szolidáris hittestvéreivel szemben, akik sokaságuk miatt nem tudtak volna valamennyien szintén külön áldást kérni. Ezért csak egy apróbb lelki ajándék elnyerésére határozta el magát: megcsókolni ruhája szegélyét. És ez a cselekedete, melyet mélységes hit sugallt, emlékeztetett a kereszténység őskorára, a krisztusi időkre. Emlékeztetett a kananeus asszonyra, Mártára és Máriára, Magdalai Máriára, a kenetvivő asszonyokra, a vértanúnőkre, valamennyi szentéletű asszonyra, akiknek hite ugyanilyen erős szeretettel és mélységes alázattal párosult …

Nikodim metropolita aznap este újra meghívott bennünket magához vacsorára, amely ezúttal szűkebb körben folyt le. Vacsora után az Akadémia ruhatárában megint egy tündöklően szép hivő lélekkel volt alkalmam megismerkedni: a ruhatárosnővel. Elég fiatal, rokonszenves és rendkívül komoly arcú nő volt, és nagy buzgalommal segítette fel a kabátunkat. Láttam rajta, hogy aznap rengeteg munkája lehetett, és már éjfél felé járt az idő. Megkérdeztem tehát, nem fáradt-e. Az asszony arca akkor szinte felragyogott, és csak annyit mondott, hogy egyáltalán nem fáradt, hiszen számára öröm, ha segíthet másoknak. További beszélgetésünk során meggyőződtem arról, hogy szilárdan hivő keresztény emberrel állok szemben, aki amások szolglatában találta meg élete értelmét, és aki ezzel az alázatos, szinte észrevételen, fáradságot nem kímélő és hálát nem igénylő munkásságával építi a földön Isten Országát. Még ő volt hálás nekem,- amiért pár percig elbeszélgettem vele lelki dolgokról.

Meghatott egyszerű, gyermeki hite, és megkértem, emlékezzék meg imádságaiban rólam, bűnös és gyarló Mihály protoierejről. Azt felelte: “Természetesen imádkozni fogok önért, bátyuska; de ön se feledkezzék meg rólam, Isten nyomorúságos szolgálójáról”.

Igaz barátokként váltunk el…

Október 11. vasárnap. Nikodim Metropolita áldásával, ezen a napon az adminisztrátor atya az Alexandr Nevszkij Lavra Szent Háromság templomában, én pedig a Vladimiri templombanvettem részt a Szt. Liturgián elöljáró papként. Együtt szolgált velem két protoierej, egy protodiakónus es két diakónus. A szokás szerint zsúfolásig megtelt templomban tisztán érződött a hívek imádságos lelki emelkedettsége.

Nehogy e csodálatos istentiszteleten való elöljárással ért megtiszteltetés kevélységgel töltsön el, az Úr megfázást küldött rám, és a hangom szinte teljesen elveszett, amiért először nagyon elszomorodtam, de az együtt szolgáló paptestvérek az istentisztelet nehéz perceiben oly szeretettel mentesítettek, hogy szomorúságomat fokozatosan a közös imádság öröme váltotta fel. A Miatyánkot az egész nép énekelte, a szoleán álló protodiakónus vezényletével. Csodálatos, hogy e néhány ezer emberből álló kórus éneke mily harmonikusan és szépen hangzott.

Igen sokan járultak a Szent Eucharisztiához. Először az egészen kis gyermekeket hozták, majd a nagyobbacskák jöttek, ezután pedig a felnőttek szinte végtelen sora járult példás rendben, mélységes hittel és áhítattal a szent Kehelyhez.

Liturgia után könyörgő istentiszteletet végeztünk a szentséges Istenanyjához, akinek egyik leginkább tisztelt ikonját a templomban őrzik. Ahogy a templom közepére értünk, mindenfelől kezek nyújtottak felénk listákat, a megemlékezendők névsorával. Mindenki szerette volna, hogy a Szent Szűz képe előtt megemlékezés történjék azokról, akik kedvesek szívüknek. A könyörgő istentiszteleten a kórussal együtt a hívek is énekeltek, úgyhogy az a benyomásom támadt, hogy az egész templom énekel.

Istentisztelet után, tekintet nélkül megfázásomra, boldognak és frissnek éreztem magam, és csak Georgij atya kitartó rábeszélésére határoztam el, hogy a nap hátralevő részét a szállodában töltöm, egészségem helyreállítása végett.

Október 12. hétfő. Az egész napot városnézésnek szenteltük. Először a Néva partjain szemlélődtünk, majd megtekintettük I. Péter cár szobrát, innen pedig az Izsák székesegyházba mentünk. Itt felmásztunk az egyik torony lépcsőjén, s körbejártuk a székesegyház kupoláját, ahonnan csodálatos kilátás nyílt egész Leningrádra. Elég hideg szél fújt, úgyhogy hamarosan befejeztük a szemlélődést, és lementünk á templomba. Meg kell vallanom, hogy ez a múzeum-templom rám inkább negatív, mint pozitív benyomást tett. Sokat hallottam és olvastam már róla. Valóban impozáns és hatalmas templom, de más orosz templomokkal ellentétben, valami rideg, merev élettelenség terjeng benne. Belseje teljesen a Nyugatot utánozza, és minden pompája mellett annyira nélkülöz minden keleti jelleget, hogy nekem az ortodoxia elárulásának tűnt. Ez természetesen csak az én szubjektív benyomásom, míg más látogatók, különösen a nyugati turisták, valószínűleg el vannak ragadtatva tőle. Lehet, hogy jelen esetben bennem van a hiba, mivel bennem az ortodox templom fogalmához bizonyos meghitt, bensőséges lelki jellegű elképzelések és követelmények kötődnek. Készséggel elismerem ilyen formán elfogultságomat, és véleményem elfogadására senkit sem beszélek rá. Mindenesetre, személy szerint én nem találtam meg e templomban azt, amit kerestem, és nehéz lélekkel távoztam onnan.

A Szt. Izsák templomból a Nikolo-Bogojavlenszkij székesegyházba mentünk át. (E székesegyház elnevezése onnan ered, hogy benne két templom nyert elhelyezést egymás fölött. Az egyik az Úrjelenés – Vízkereszt – ünnepének, a másik pedig Csodatevő Szt. Miklós emlékének van szentelve.) Ottlétünkkor éppen nem volt istentisztelet. A templomban csend uralkodott, jóllehet egész idő alatt imádkozok sokasága járt ki és be a templomba. Érkezésünkkor mintegy 150-200 ember lehetett a templomban, de semmiféle járás-kelést, sürgést-forgást nem lehetett tapasztalni. Látszott, hogy ezek az emberek munkájuk közben szakítottak maguknak egy szabad pillanatot, hogy a templomba „beszaladva” felfrissüljenek egy rövid imádságban.

Az Izsák székesegyház leverő benyomása után, ez a templom földre helyezett Paradicsomnak tűnt nekem. Minden részéből melegség, kellem és öröm áradt. Tekintet nélkül hatalmas méreteire, nem illett rá a fenséges jelző, de minden, ami benne van, imádságra indító volt. A templom minden ikonja, de felszerelésének minden aprósága is, ékesen beszélt lelki gyermekeinek áhítatáról, gondoskodásáról és templom iránti szeretetéről.

Sok időnk nem lévén, s hogy ne zavarjunk senkit a templom papságából, egy középkorú asszonyhoz fordultunk kérésünkkel: mutatná meg nekünk a templom nevezetességeit. Az asszony, aki egy oszlop mellett, karján bevásárló táskával szemlátomást imádkozott, készséggel beleegyezett és végigvezetett a templomon, megmutatva minden nevezetességet. Bevallom: ilyen vezetőt még nem láttam. Minden ikonhoz, de más tárgyhoz is, oly áhítattal teli meghatottsággal, valóban „isteni félelemmel” vezetett, hogy az általa elmondottakat mi is lelkünk mélyéig átéltük. Az asszony magyarázatában alig szerepeltek az ilyenkor szokásos adatok a tárgyak eredetéről, kronológiájáról, elkészítésének technikai eljárásáról. Rövid magyarázatában arról számolt be, hogy egy-egy ikon miért vált a templom nevezetességévé, valamint saját maga és a hívek számára mi tette azt kedvessé. Amíg megszemléltük az ikont és hódoltunk előtte, az asszony szerényen oldalt húzódott, azután maga is hódolt előtte, majd továbbvezetett minket. Bámulatos volt, mennyire ismerte a templom nevezetességeit. Pedig kétségtelenül a templomnak csak egy egyszerű hivője volt, aki látogatásunkkor véletlenül éppen ott volt, s akihez csak azért fordultunk, mivel az ott imádkozók közül ő volt hozzánk a legközelebb. Mennyire közelinek és kedvesnek kellett éreznie magához a templomot, ha ennyi mindent tudott róla.

Őszintén megköszöntük a szíves kalauzolást, és félreálltunk, hogy még egyszer átfogjuk pillantásunkkal az egész templomot, és gondolatban elbúcsúzzunk tőle. A mi vezetőnk újra az oszlop mellé állt, s elmélyedt az általunk megszakított imádságban. A templomban közben új meg új emberek érkeztek. Csendben megálltak az ajtóiban, keresztet vetettek és meghajoltak az ikonosztázion irányába, a gyertyaasztalnál vásároltak, majd gyertyával a kézben a templom közepén megálltak, mintegy esedezve, hogy az Űr fogadja el ezen ajándékukat, mint a bűnös, de szerető és bűnbánó szív áldozatát. Azután a gyertyatartóhoz indultak, hódoltak az ikonok előtt, elhelyezték gyertyájukat, s félreállva elmerültek imádságukban. A templom áhítatos csendjében nagy titok valósult meg: a szerető Isten találkozott szeretett teremtményével. Hány ilyen titokzatos találkozás megy végbe itt naponta…?

(…) Este Nikodim metropolita hívott meg bennünket búcsúvacsorára, minthogy éjfélkor indult a vonatunk Moszkva felé. A metropolita ez alkalommal külön megtiszteltetésben részesített minket, meghívva a vacsorára a leningrádi papság kórusát, amely a vacsora után sok egyházi ének gyönyörű előadásával örvendeztetett meg bennünket. E maga nemében egyedülálló egyházi hangversenyt soha nem felejtem el, miként soha sem fogom tudni megfelelőképpen kifejezni köszönetemet Nikodim metropolita Őexellenciájának a figyelemért, amellyel kitüntetett minket.

A vacsora és a hangverseny után az Akadémia templomába mentünk fel, ahol ez időben végezték esti imájukat az Akadémia és a Szeminárium növendékei. A nagy templomban csak a mécsesek és gyertyák lángja világított. A szinte teljes sötétségben nem lehetett látni az imádkozókat, habár érezni lehetett, hogy a templom tele van emberekkel. Éppen a szentbeszédet olvasta fel a szoleáról a soros teológiai hallgató.

Szentbeszéd után a jelenlevők együttesen elénekelték a „Könyörületedhez folyamodunk Istennek Szűz Szülője …” kezdetű, az orosz hívek körében különösképp kedvelt imádságot. Körülöttem mindenki letérdepelt. A hallgatók két kórusához a velünk jött erőteljes papi kórus is csatlakozott, s az volt az érzésem, hogy ez a gyönyörű imádság nem csak a templomot tölti be, hanem az egész várost, az egész világot. E percekben ismét átéltem azt a kegyelemteljes érzést, amikor az ember szíve olyannyira kitárulkozik a szerető Isten felé, hogy az imádságszavai feleslegessé válnak, s az imádság egyszerűen az Isten színe előtti csendes hódolattá válik. És ekkor az ember minden földi gondot félretéve, a mennyhez tartozónak érzi magát.

A templomban végzett odaadó imádság után, Nikodim metropolita rövid beszélgetésre invitált bennünket a dolgozószobájába, éjfélkor pedig már úton voltunk Moszkva felé.

Október 13. kedd. Moszkva kellemetlen időjárással fogadott bennünket: széllel és havas esővel. Mégis meg ragadtuk az alkalmat, hogy megtekintsük Kreml nevezetességeit. Megfigyeltem, hogy – noha a kremli templomok régóta csak múzeumok – a látogatók áhítatos csendben szemlélik azok belsejét, és úgy viselkednek, mintha tényleges templomokban járnának. Érthető ez, hiszen ezek a templomok az orosz történelem kincsestárai, s a régmúlt történelmi korok levegőjét őrzik…

Sokáig időztünk volna még a Kremlben, azonban sietnünk kellett, mert ebéd után azonnal a Lavrába készültünk menni. Másnap volt a Moszkvai Teológiai Akadémia ünnepe: Szűz Mária Oltalma, és szerettünk volna részt venni már az előző napi virrasztó istentiszteleten.

Mire Zagorszkba értünk, a földet vékony hótakaró borította. Egyenesen az Akadémia templomába mentünk, amely az épület első emeletén található. A Szűz Mária Oltalmának szentelt templom már az istentisztelet megkezdése előtt zsúfolásig megtelt, úgyhogy már azt hittük, mi már be sem juthatunk. Mégis bevezettek bennünket egy tanári külön bejáraton keresztül egyenesen az Oltárba. A szertartást Filáret püspök, az Akadémia rektora végezte tíz pap és hat diakónus segédletével. A papok sorában megtisztelő hely jutott az adminisztrátor atyának és nekem is. Három kórus énekelt: kettő az ikonosztászion jobb és bal oldalán, egy fent a karzaton.

Még az istentisztelet megkezdése előtt észrevettem a közelemben egy fiatalembert – nyilván teológus lehetett –, aki szintén beöltözni készült. Kezeibe véve a sztichárionját, még mielőtt áldást kért volna a beöltözéshez, kelet felé fordulva megállt egy ikon előtt, és imádságba mélyedt. Illetve szeretett volna elmélyedni, de a nagy számú papság öltözésével elkerülhetetlenül járó zajtól nem tudott kellőképpen magába szállni. Felnézett ekkor, és tekintetét körülhordozta a körülötte öltöző diakónusokon és hypodiakónusokon. Nem volt á tekintetében sem harag, sem megróvás, inkább csak végtelen szomorúság az imádságban való saját gyöngesége és tökéletlensége miatt. Azután újra feltekintett az ikonra, mintegy segítséget kérve tőle, és behunyt szemmel imába mélyedt. Néhány perc múlva örömtől sugárzó arccal járult áldásért, és kezdett öltözni.

De láttam azután is, például a Polyeleosz ideje alatt, fiatal embereket, lányokat, férfiakat, akik nem a templom közepén felsorakozott, fényes öltözetű papság látványában gyönyörködtek, hanem testi és lelki szemeikkel az ikonosztászion felé fordultak, vagy még nagyobb távolságokat kémleltek. Milyen boldog szolgái ők Istennek! Akik ilyen közvetlen közelségbe tudnak kerülni Őhozzá.

Teljesen átérezve saját erőtlenségemet az imádságban, megkértem Dioniszij atyát, intézze el, hogy gyónhassak a Lavra valamely gyóntatójánál. Vacsora után szóltak, hogy a gyóntató atya vár.

Sokat vártam ettől a gyónástól, de még sokkal többet kaptam. Gyóntatóm, Ioann atya egyszerűen ámulatba ejtett hatalmas tapasztaltságával, amellyel szinte keresztüllátott rajtam. Nem volt szükségem sokat beszélni bűneimről, hibáimról, fogyatékosságaimról. Alig mondtam el néhány szót, Joann atya mindjárt kisegített feszengő helyzetemből, és sokkal jobban tárta fel lelki életemnek egy-egy területét, mint ahogyan én magam képes lettem volna. Emellett csodálatos rövidséggel és világossággal fejezte ki gondolatait. Sovány, aszkétikus arcának szigorúsága és komolysága teljesen feloldódott a gyónó iránti szeretetében és megértő jóindulatában. Szavaiban tökéletes összhang volt a bűnbánati szigor és a bűnös ember iránti szeretet között. Akkor, ott éreztem meg először gyakorlatban is a szerzetesség eredeti jelentőségét a kereszténység életében. Erről a gyónásomról nemcsak megkönnyebbült és megtisztult lélekkel távoztam, hanem azzal az értékes tapasztalattal is, hogy miképpen kell gyónni és miképpen kell gyóntatni.

Október 14. szerda. Az Akadémia templomában ugyanaz a papság vett részt a Szt. Liturgián és ugyanazok a kórusok énekeltek, mint az előző esti virrasztó istentiszteleten. A Szt. Liturgia után kávéra, illetve teára hívtak meg bennünket, méghozzá a rektori hivatalba, ahol rajtunk kívül csak főpapokat vendégeltek meg. Hasonló kitüntetésben volt részünk az azután következő akadémiai évnyitó ünnepségen is, mert a kimagasló vendégek közé ültettek, s ugyanúgy az ebéden is. Rövid pihenés után készülnünk kellett vissza Moszkvába.

Közvetlenül távozásunk előtt akadtunk össze Damaszkin hieromonach atyával, aki mint a Szerb Ortodox Egyház fiatal papja ösztöndíjasként tanult akkor a Moszkvai Teológiai Akadémián. A találkozás határtalan lelki örömet jelentett számomra. Nemcsak azért, mert Damaszkin atya személyében kivételesen mély lelki életű papot ismertem meg, hanem azért is, mert emlékezetembe idézhettem lelkészi szolgálatom első éveit, melyeket a Szerb Ortodox Egyházban töltöttem el, és amelyek egy életre szóló szeretet kötelékével kapcsoltak engem ehhez az Egyházhoz.

Október 17. szombat. Lévén másnap a moszkvai szentek ünnepe, meghívást kaptunk az aznap esti virrasztó istentiszteletre, valamint a vasárnapi Szt. Liturgiára a patriarchai katedrálisba. A virrasztó istentiszteletet Pimen metropolita, patriarchai helytartó végezte 5 főpap, 14 pap és 4 diakónus segédletével. Ezúttal is megtisztelő hely jutott nekünk a papok sorában. Az istentisztelet rendkívül ünnepélyes volt, s a hívek zsúfolásig megtöltötték a hatalmas katedrálist. A patriarchai trón helytartója rendkívüli áhítattal és nyugodtsággal végezte a szertartást, s az ő példás istentiszteleti tartása átterjedt az egész templomi közösségre.

Október 18. vasárnap. A Szt. Liturgiát Pimen metropolita szolgáltatta 9 főpap, 8 pap és 4 diakónus segédletével. Mint előző nap, a metropolita most is rendkívül figyelmes volt irántunk, a Magyar Ortodox Esperességből érkezett vendégek iránt. A Szt. Liturgia után könyörgő istentiszteletet tartottunk Szt. Alexij moszkvai metropolita sírja előtt, majd Pimen metropolita meghívására részt vettünk az ebéden is, amely a katedrális tetőszerkezetében berendezett helyiségben volt. Az irántunk mutatott rendkívüli figyelmesség újabb megnyilvánulása volt ez, mivel az ebéden csak a Liturgián részt vett főpapok voltak hivatalosak, s rajtuk kívül papok csak hárman: a katedrális parochusa, az adminisztrátor atya és én. Nehéz volna szavakkal kifejezni, milyen jóleső érzést váltott ki bennem a szerető gondoskodásnak ez a közvetlen megnyilvánulása legfőbb egyházi vezetőink részéről.

Amikor az ebédről távoztunk, újra betekintettünk a katedrálisba. Legnagyobb csodálkozásunkra még mindig rengeteg ember volt ott, akik véget nem érő sorban járultak hódolásra Szt. Alexij sírjához. És a hívő tömeg egyházi énekeket énekelt, karmester nélkül is gyönyörűen, harmonikusan, fegyelmezetten, egy szívvel és egy lélekkel. De a templom körül is tömeg volt. Ezek az emberek türelemmel kivárták a főpapi ebéd végét, hogy még egyszer kikérhessék a patriarchai helytartó és a többi főpap áldását. Autónk a hívek sorfala között indult útjára, akik levett kalappal, mély meghajlással búcsúztak tőlünk.

A nap azzal az örvendetes eseménnyel zárult, hogy lelkésztestvérünk és régi barátunk, Pável Szokolovszkij protoierej atya vacsorára hívott meg bennünket, s így utolsó moszkvai esténket teljesen otthonosan, meleg családi körben töltöttük el.

Másnap, október 19-én, hétfőn, meleg búcsút véve kedves kísérőnktől, Dioniszij atyától, repülőgépen visszatértünk Budapestre.

Útibeszámolóm végéhez érve, szeretnék még néhány gondolatat fűzni hozzá, olyan gondolatokat, amelyeket ez az út ébresztett bennem. Visszatérve eredeti szándékomhoz –hogy ti. bepillantást nyerjek és nyújtsak a hívő orosz emberek lelkivilágába –, nem tudom, eddig mennyiben sikerült ennek eleget tenni. Ugyanis két hét nem elég hosszú, idő ahhoz, hogy mélyreható megfigyeléseket tegyünk s azokból messzemenő következtetéseket vonjunk le. Mégis úgy gondolom, ilyen rövid idő alatt is volt néhány olyan megfigyelésem, amely az olvasók körében érdeklődésre számíthat.

Számos istentiszteleten vettem részt, illetve voltam jelen, és igen sok hivő orosszal találkoztam. Minden alkalommal szemembe ötlött vallásosságuknak egy különösen értékes vonása: mindennapi életüket tökéletesen egybe tudják hangolni a hittel, az Istennel. Náluk nem létezik az a szakadék a világi köznapi élet és az Egyház között, amint az mifelénk Nyugaton olyan gyakran megfigyelhető. Éppen ezért hivő orosz testvéreink az egész életet is másképpen szemlélik, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítva lelki tartalmának, és kevesebbet a külső formáknak. Nem az a törekvésük, hogy a világot, valamint annak hívságait és kísértéseit bejuttassák az Egyházba. Sem az, hogy megalkuvó engedményekre késztessék az Egyházat a keresztények mindenütt megfigyelhető elvilágiasodásával szemben. Hanem éppen ellenkezőleg: Krisztus Egyházát úgy akarják felmutatni a világban, hogy képes legyen visszaadni a világi életnek a lelki teljességet, az igazi, el nem múló örömet.

Ebből adódik az orosz vallásosság másik sajátossága: az áldozatkészség, az aszkézis vállalása. Minél kevesebbre értékeli az ember a földi kincseket, annál könnyebben áldozza fel őket azért, ami drágább neki. Ezen a világon semmi jó nem jöhet létre áldozat, munka, fáradozás nélkül. Erre azonban csak azaz ember képes, aki szereti az ügyet, amelyért az áldozatot, munkát, fáradozást vállalja. A legtöbb esetben úgy hozzuk meg az áldozatot, hogy az ne terheljen meg bennünket: a feleslegünkből, amely nélkül is meglehetünk. És elfelejtjük, hogy ez már nem áldozat. Áldozatról ugyanis csak akkor lehet szó, ha olyasmit adunk oda, amire szükségünk volna, olyat cselekszünk, amit nehéz megtennünk, amiért esetleg saját magunkkal meg kell küzdenünk. A hivő oroszok valóban örömmel vállalják az áldozatot. Órákon át képesek állni a templomi istentiszteleteken, a fáradságra nem gondolnak, sőt nem szívlelik azokat a papokat, akik netán kissé sietve végzik a szertartásokat. A templom látogatásában, az istentiszteleten való részvételben nem zavarja őket sem a templom távoli fekvése, sem a szűk volta, sem a hideg, sem a meleg, de még az sem, hogy a tömeg miatt esetleg be sem férnek a templomba hanem kívül rekednek és úgy vesznek részt az istentiszteleten.

A hivő oroszok a templomot annak tekintik, ami valóban: a menny egy részének a földön, Isten házának. Ez a szemlélet – amely egyébként a keresztény világban sajnos egyre ritkább –, mélységes áhítattá érlelődik a hivő oroszokban. Innen az az “isteni félelem” amellyel ők a templomba járnak és ott tartózkodnak. Működő orosz templomban sohasem láthatunk olyan embert (hacsak nem külföldi turista az illető), aki közömbösen, vagy legfeljebb kíváncsian nézegetné az ikonokat. A hívő orosz számára az ikon – képmás. Annak képmása, akit ábrázol: Krisztus, Szűz Mária, vagy valamely szent képmása, tehát tiszteletet érdemel. A templom megszentelt hely, amelyet Isten kegyelme tölt be. Az Úr jelenléte leginkább a templomban érezhető, s ha ennek a jelenlétnek a közvetlen érzékeléséről lemondunk, hol találunk másik szent helyet, ahová betérhetünk, hogy ilyen közvetlen módon talákozzunk Istennel? Az áhítatnak ez a mély érzése tölti el a hivő orosz embereket. Köztük állva, az imádság önmagától, magától értetődőn születik meg mások szívében is, és egymástól támogatva növekszik, erősödik, lelki örömet és békességet teremtve benne. Ez a magyarázata annak, hogy a hivő oroszok miért szeretnek templomba járni és minél tovább ott tartózkodni.

Erről a kérdésről még sokat lehetne írni, de úgy gondolom, egyelőre ennyi is elég. Elképzelhető, hogy nem mindenki osztja majd az itt kifejtett nézeteimet, de ilyen igényekkel nem is lépek fel. Egyszerűen azt a kevés tapasztalatot szerettem volna közzétenni, amelyet az Orosz Ortodox Egyházban tett rövid látogatásom folyamán szereztem, és amelyet feltétlenül pozitívnak értékelek, készen mindig a mástól kapott jó befogadására.

Végezetül hadd fejezzem ki mélységes hálámat az Orosz Ortodox Egyháznak és vezetőinek, akik szeretetükkel, figyelmességükkel és gondoskodásukkal felejthetetlenné tették ezt az utunkat. Különös hálával tartozom Nikodim metropolitának, aki meghívásával az utat lehetővé tette, valamint az esperes-adminisztrátor atyának is, aki sokat tett annak térdekében, hogy ennek a lelki örömnek részesévé legyek. így kapjuk ajándékként egymástól mi keresztények azt a lelki erőt és örömet, amely éltetőén melenget bennünket a kísértések és megpróbáltatások pillanataiban.

[1] ma újra Szergijev Poszad – a szerk. megjegyzése

(1971)