A „NAGY VENDÉGSÉGRŐL”

(A karácsonyi vendégségre készülődve)

 

(Olvasandó: Szent Ősatyák vasárnapján, Lk14,16-24)

 

Urunk Jézus Krisztus egy alkalommal előkelő emberhez kapott vacsorameghívást.

Amikor látta, hogy a meghívottak hogyan válogatják az első helyeket, elmondta, hogyan illő vendégségbe menni: nem jó az első helyre ülni, mert ha előkelőbb vendég érkezik, szégyenszemre arrébb tessékelnek bennünket. Ha viszont az utolsó helyre ülünk, elképzelhető, hogy feljebb invitálnak.

Ám azt is látta, hogy a vendégsereg csupa ismert emberből, és jómódú barátokból, rokonokból áll. Ezért meghívóját arra buzdította, hogy amikor vacsorát ad, ne a barátait, rokonait, gazdag szomszédjait hívja meg, hanem a szegényeket, nincsteleneket, akik nem tudják majd a meghívást viszonozni. Így boldog lesz, mert az igazak feltámadásakor megkapja jutalmát.

Ennek hallatára az egyik vendég így szólt az Úrhoz:

 

„Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten Országában!”

 

Minden bizonnyal mélyen vallásos, istenfélő ember, aki ilyet mond. Számára ez a legnagyobb boldogság! Pedig még csak vágyik Isten Országa után. A jövőben. És őszintén vágyik utána, nem úgy, mint a gazdag ifjú, akiről végül is kiderül, hogy nem tudna az örök életért cserébe mindent feláldozni…

Boldogok vagyunk-e mi, keresztények, azért a lehetőségért, hogy templomba járhatunk, és asztalhoz ülhetünk Isten Országában? Isten Országának asztala ott van, ahol Krisztus Urunk utolsó vacsorájának az asztala van!

Hiszen, nem ott van az Ország, ahol a Feltámadott Krisztus van? Akkor is, ha még nem történt meg az általános feltámadás? Nem így kezdődik minden szent liturgia, „Áldott az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek Országa?” Nem a templom, a szent liturgia, az Egyház az asztalunk az Isten Országában? Nem ezt mondjuk a Kis Bemenet alkalmával az ige meghallgatására, majd a szent áldozásra készülve, „Emlékezzél meg rólunk, Urunk, midőn eljössz a Te Országodba?”

A Mi Urunk nemcsak azt engedte meg, hogy lássák őt, hogy hallják őt, hogy megtapintsák őt, hanem testét és vérét is nekünk akarta adni, hogy egy test és egy vér legyünk vele. És ott legyünk vele, ahol ő van. Ez pedig a legerősebb szeretetnek a jele.

 

„Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten Országában!”

 

Nemcsak az ismeretlen vendég, hanem az Apostol számára is ez az igazi boldogság, és hálát ad azért, hogy Isten Országába kerülhetett:

 

„Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki méltókká tett titeket arra, hogy nektek is részetek legyen a szentekkel a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába.” (Kol 1,12-13)

 

„Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten Országában!”

 

Erre az örömteli felkiáltásra mondja el Urunk példázatát az ünnepi lakomáról. A páratlan vendégségről, amelyhez nincs fogható.

A vendéglátó „sokakat meghívott”…! A történet boldogan kezdődik, ám végül drámai fordulatot vesz. Az emberek tudtak a meghívásról, tudták, hogy ehhez fogható vendégség nincs, ilyet az ember nem képes magától rendezni, a nagy vendéglátóval nem tud máshol találkozni, valamikor legnagyobb vágyuk, örömük volt, ha csak erre gondoltak. Ám az Úr figyelmeztet, vannak dolgok, amelyek képesek ezt a vágyat, ezt az örömet kioltani az ember életében. Egészen addig, hogy vissza is utasítja a meghívást. Melyek ezek a veszélyek? Olyan dolgok, amelyek első hallásra mind jóknak tűnnek, és nyilván azok is: a vagyon, a munka és az élet örömei:

 

„Földet vettem, el kell mennem megnézni; kérlek, ments ki engem!”

„Öt pár ökröt vettem, megyek kipróbálni őket; kérlek, ments ki engem!”

„Most nősültem, azért nem mehetek!”

 

Hol van tehát a baj?

 

Nem a vagyonban, a munkában és az élet örömeiben, amelyek önmagukban jó és fontos dolgok! Hanem a testi, szellemi és érzéki jóllakottságban, amelyek elfedik a lelki éhséget! Ha az ember sohasem éhezik meg igazán, akkor valami betegség lappang benne. Ugyanezt mondhatjuk a lélekről is…

 

Hol van a baj? Az okosság, a megfontoltság hiányában!

 

Az okos és megfontolt ember az ─ olvassuk Damaszkuszi Péter püspökvértanúnál a Filokáliában – aki eljut annak az ismeretére, hogy mit kell, és mit nem kell tennie. Az értelme őrködik, vigyáz is erre, és el tudja kerülni döntéseiben a két szélsőséget: egyik részről az elbizakodottságot, másik részről pedig a határozatlanságot döntéseiben.

 

Hol van továbbá a baj?

 

A döntés halogatásában: „Most nem alkalmas az idő, most rengetem tennivalóm van, és ez csak szaporodik, most nem tudok vendégségekkel foglalkozni. Majd ha szabadabb leszek, ha jobb idők jönnek, akkor talán elfogadom a meghívást…”

Dönteni viszont akkor kell, amikor az okos és megfontolt ember világosan megérti, milyen asztalhoz is hívja Isten az embert. Hiszen ő az igazi, nagy „vendéglátó”! Dönteni most kell, addig, amíg van idő, amíg vannak évek. Amíg van élet! Mert gyorsan elrepül… Vagy hirtelen vége is szakadhat. És akkor a lakoma terme előttünk egy csapásra bezárul.

Ha pedig az ember már okosan és megfontoltan döntött ─ és jól döntött ─, a jó döntés mellett ki is kell tartani. Nem bizonytalankodni, kételkedni.

Mert a példázatból azt is megtudjuk, hogy aki hivatalos a vacsorára, de visszautasítja, azért mert egyszerűen nem éhes, vagy azért, mert halogat, kételkedik, hamar más kerül a helyére. Az ünnepi lakoma termében nem maradhat üres hely! Isten képes bárhonnan megtölteni új vendégekkel. Szegény és éhes nincstelenekkel!

Az egykor meghívott helyét más fogalja el, azt a drága helyet, amelyet pedig a szerető Úr nagylelkűen neki tartott fenn!

Vessük le hát sebtében már foltos, hétköznapi ruhánkat, akasszuk le ünneplő ruhánkat, öltsük magunkra, és siessünk, fussunk! Kivételes és kitüntető meghívást kaptunk, vissza nem térőt! Ilyen vendégségben sehol máshol nem lesz máshol részünk! Nemcsak életünkről, örök életünkről van szó!

Nehogy mások kerüljenek elénk, a vacsora terme megteljen, mi pedig kívül rekedjünk.

 

Áldott és békés karácsonyt minden kedves keresztény testvérünknek, olvasónknak!

 

I. T.