Magyar Ortodoxia 8 – II. évfolyam, 3. szám

Események:
Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök, az Orosz Ortodox Egyház európai nemzetközi szervezetekhez delegált képviselője látogatást tett Máltán
Ökumenikus istentiszteleti alkalmak
II. Alexij Moszkva és egész Oroszország Patriarchája közzétette az Orosz Ortodox Egyház legfrissebb statisztikai adatait

Teológia:
Hilarion (Alfejev) püspök: A belső jótett útja (Beszéd a vámos és farizeus vasárnapján)
Cleopa (Ilie) archimandrita: Elbeszélés a cselekvő hitről
Tarkó Mihály: Az angyalok, mint Istent szolgáló szellemek a teremtésben és üdvösségünk történetében (I. rész)

Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök, az Orosz Ortodox Egyház európai nemzetközi szervezetekhez delegált képviselője látogatást tett Máltán

Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök, az Orosz Ortodox Egyház európai nemzetközi szervezetekhez delegált képviselője 2004. január 21-23-án látogatást tett Máltán.

Január 21-én és 22-én Hilarion püspök részt vett a „Szenvedő egyház” c. keresztényközi konferencián, amelynek témája a keresztény egyházak vértanúi és hitvallói hagyománya volt. A konferencián az Ortodox Egyházat Michael Harper protoierej (Antiochiai Patriarchátus), Christian Popescu protoierej (Cseh földek és Szlovákia Ortodox Egyháza), Vasile Mihoc lelkész (Román Ortodox Egyház), valamint Dr. D. Prassas (Amerikai Ortodox Egyház) képviselte. Katolikus részről előadást tartott John Onayekan érsek, mons. Felix Machado és Lord D. Olton, a Brit Parlament tagja, anglikán részről pedig Dr. D. Maxwell.

A konferencián Hilarion püspök „Az Orosz Egyház XX. századi üldöztetése” címmel tartott előadást. Felszólalásában egyebek mellett szólt II. Miklós cár és családja, Tyihon orosz patriarcha, illetve Vlagyimir kijevi és Venyamin petrográdi metropoliták mártíromságáról.

 

Január 22-én este Hilarion püspök esti istentiszteletet és nagy vízszentelést végzett a Szentséges Istenszülő Damaszkuszi ikonjának szentelt valettai görögkatolikus templomban, ahol ideiglenesen a máltai orosz ortodox közösség is otthonra talált. Az istentiszteleten a püspök atyával együtt szolgált Dimitrij Nyecvetajev protoierej, a máltai Szent Pál apostol orosz egyházközség lelkésze, aki köszönetét fejezte ki az egész közösség nevében a látogatásért, további sikereket kívánva a püspök atyának főpapi szolgálatához és teológiai munkásságához. Válaszában Hilarion püspök a Vízkereszt ünnepének jelentéséről beszélt, és az ortodox keresztény identitás megőrzésének fontosságáról.

A látogatás befejező napján Hilarion püspök felkereste a máltai orosz követség mellett működő iskolát, ahol a keresztény élet és erkölcs problémáiról beszélt az egybegyűlt diákoknak, majd pedig válaszolt az általuk feltett kérdésekre.

A máltai látogatást a püspök atya tiszteletére rendezett követségi díszebéd zárta.

Ökumenikus istentiszteleti alkalmak

Az elmúlt évek gyakorlatához híven január 18-án, vasárnap került sor a krisztushívők egységéért tartott imahét ünnepélyes megnyitására. Ebben az esztendőben a Deák-téri evangélikus templom adott helyet a közös ünnepi istentiszteletnek.

A hívek már jóval kezdés előtt zsúfolásig megtöltötték az amúgy sem kisméretű templomot.
Délután 6 órakor a szolgálattevők – a különböző egyházak, valamint felekezetek képviselői -bevonulásával vette kezdetét a közös imádság. Gáncs Péter evangélikus püspök, mint házigazda imádsággal és a jelenlévők köszöntésével nyitotta meg az istentiszteletet. Ezután könyörgések következtek a szír liturgiából D. Szebik Imre evangélikus elnök-püspök szolgálatával.

A könyörgéseket Dr. Erdő Péter bíboros meditációja követte, az imahét mottóját véve alapul Szent János apostol Evangéliumából: „Az én békességemet adom nektek”. Dr. Szabó István református püspök a tékozló fiúról szóló példabeszéd alapján hirdetett igét. További könyörgések után az istentisztelet a magyarországi ortodox egyházak képviselőinek áldásával zárult.

A közös imaalkalmon egyházmegyénket – annak kormányzó főpapja, Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök megbízásából – Magyar István protoierej, a budapesti Nagyboldogasszony székesegyház lelkésze képviselte.

Január 25-én, vasárnap Horváth Zoltán soroksári római katolikus plébános meghívására a budapesti Nagyboldogasszony magyar ortodox székesegyház kórusának egy csoportja részt vett a soroksári Nagyboldogasszony római katolikus templomban tartott ökumenikus záró istentiszteleten. A délután 6 órakor kezdődő szertatáson részletek hangzottak fel az ortodox esti istentiszteletből, ezt követően Kádár István Csongor soroksári református lelkész hirdetett igét, majd Horváth Zoltán plébános katolikus szertartás szerint zárta be az istentiszteletet, amely végén a szolgálattevők megáldották a népet. A találkozó a plébánián fogadással és testvéri beszélgetéssel zárult.

A budapesti Nagyboldogasszony magyar ortodox egyházközséget – Hilarion bécsi és ausztriai püspök áldásával – Magyar István protoierej, budapesti lelkész képviselte.

II. Alexij Moszkva és egész Oroszország Patriarchája közzétette az Orosz Ortodox Egyház legfrissebb statisztikai adatait

A 2003. december 23-án közzétett adatok szerint Moszkvában 681 templom és kápolna található, közülük 67 építés alatt. Mint ahogy a Patriarcha elmondta, a peresztrojka kezdetén az orosz fővárosban mindössze 46 templom működött, kápolna egyetlen egy sem. Rendszeres istentiszteleti élet jelenleg 490 templomban és 65 kápolnában folyik. 31 templomban az istentiszteleti életet még nem sikerült felújítani, 32 templomot pedig bérlői még nem szolgáltattak vissza az Egyháznak.

Az egyházfő szavai szerint Moszkvában 4 férfi és 5 női kolostor működik. A Moszkvai Egyházmegyében illetve Moszkvában működik a Moszkvai Teológiai Akadémia és Szeminárium, a Szent Tyihon Ortodox Teológiai Intézet, a Szretyenszkij, a Nyikolo-Ugreshszkij, és a Perervinszkij Teológiai Szeminárium, valamint a Szent János evangélista nevét viselő Oroszországi Ortodox Egyetem.

Moszkva egyházközségeiben illetve templomaiban 1019 klerikus szolgál, 732 pap és 287 diakónus. Az elmúlt év során a főváros papsága 50 fővel bővült, 12 pap más egyházmegyébe került, hatan pedig elhaláloztak. Tavaly hunyt el a Moszvai Egyházmegye legidősebb vikárius püspöke is, Pityirim (Nyecsajev) Volokalamszki és Jurjevi metropolita.

Az Orosz Ortodox Egyház 132 egyházmegyéből áll, püspöki kara 154 főpapból. Területén 312 férfi és 325 női kolostor található, valamint 167 metochion (a.m. „kolostori képviselet” – a ford.), illetve 45 szkíti (remeteség). Teológiai és világi képzés 5 akadémián, 2 teológiai intézetben, 2 ortodox egyetemen, 33 szemináriumban, 44 alsóbb fokú teológiai iskolában, 14 lelkipásztorok és hitoktató számára szervezett tanfolyamon, 3 egyházmegyei női iskolában, valamint néhány ikonfestői és karnagyi iskolában folyik.

A Moszkvai Teológiai Akadémián és Szemináriumban jelenleg 687 nappali tagozatos és 880 levelező hallgató tanul, a Szent Tyihon Ortodox Teológiai Intézetben pedig 3704. II. Alexij patriarcha elmondta még, hogy a múlt év során 84 istentiszteleten szolgált.

(A Sedmica.Ru internetes honlap nyomán)

Hilarion (Alfejev) püspök:

A belső jótett útja

Beszéd a vámos és farizeus vasárnapján

Napról-napra közelebb jutunk a Nagyböjthöz, melynek kezdetéig már csak három hét van hátra. Az Egyház időben elkezd felkészíteni bennünket erre a bűnbánati időszakra, amikor magunkba kell tekintenünk, hogy meglássuk bűneinket, erőtlenségeinket, gyengeségeinket, szenvedélyeinket és rossz szokásainkat, és mindezek miatt bűnbánatot tartva Isten előtt, a javulás útjára lépjünk. Ezeken a Nagyböjtöt előkészítő vasárnapokon az Úr által elmondott példabeszédeket halljuk, amelyek ráhangolnak minket a bűnbánatra.

A vámosról és farizeusról szóló példázatban az Úr két emberről beszél nekünk, akik a vallásosság két különböző típusát testesítik meg. A farizeusnál az első helyen a vallás külsődleges dolgai állnak. Hetente kétszer böjtöl, tizedet ad a vagyonából, és biztos benne, hogy ő nem olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz és parázna. És kétségtelenül, ő nem olyan, mint a többiek. Mindaz, amit tesz, felettébb dicséretre méltó, hiszen betölti a Törvény előírásait, ami nem kevés. Ezért az Úr nem azt mondja a példabeszéd végén, hogy a vámszedő megigazulva ment haza, a farizeus pedig elítélve, hanem azt, hogy a vámos jobban megigazult, mint a farizeus (lásd a Károli féle fordítást: „ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz” (Lk 18,14) – a ford megj.).

Kérdezzük meg magunktól: megvan-e bennünk az a jámborság, ami a farizeusban megvolt? Böjtölünk-e kétszer egy héten? Adunk-e a templomnak vagy a szegényeknek tizedet mindabból, amink van? És kiderül, hogy a jámborságunk arra sem elég, hogy elérjük a farizeus lelki szintjét.

De íme, itt van előttünk a másik példa – a belső vallásosságé. Ezt nem ragyogja be azoknak a jótéteményeknek a fénye, amik a farizeust jellemezték. A vámos szemmel láthatóan nem böjtölt kétszer egy héten, és nem is adott tizedet a templomnak. De ő rendelkezett azzal, amivel a farizeus nem: megvolt benne a képesség, hogy magába nézzen, és ott, a szív rejtett mélységeiben megtalálja Istent. Felmenvén a templomba, nem hasonlította össze magát másokkal, hanem Isten irgalmába helyezte magát, és mellét verve Hozzá könyörgött, bűnbánattal és töredelmes szívvel.

A farizeus másokkal hasonlította össze magát, és sok mindenben kétségtelenül mások felett állt. De úgy tűnik, elhagyta azt, ami a legfontosabbat a vallásban: a belső jótettet, mely megvolt a vámosnál, aki szünet nélkül ezt ismételgette: „Istenem! Légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!” Sok bajunk forrása éppen az, hogy nem tudunk a belsőre összpontosítani, hanem ide-oda hányódunk a külsődleges dolgok között. De az összes külsődleges cselekvés, többek között a vallásos élet olyan attribútumai is, mint a böjt, a tized és az ehhez hasonlók, csak segítőeszközök, melyek segíthetnek nekünk abban, hogy magunkba nézzünk.

A keresztény élet útja a belső jótett útja. Sok olyan ember van, akiről nem mondanánk, hogy jótettekben bővelkedő keresztény, aki látszólag híján van a hívő embert jellemző elemi jótetteknek, ugyanakkor szíve mélyén olyan belső munka, átalakulás zajlik, amit egyedül csak Isten lát, Aki nem csak a szavakat és nem is csak a tetteket nézi, hanem sokkal inkább a szívet. Vannak ugyanakkor, ellentétben az előbbiekkel, olyan emberek, akik betartják a keresztény élet összes külsődleges előírását, de belül semmivel nem rendelkeznek, csak nagy ürességgel. A külső előírások természetesen fontosak, és nekünk be kell tartanunk őket, de közben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezeket azért kaptuk, hogy belsőleg megváltozzunk és átalakuljunk. Mert a kereszténység lényege a belső tett. Mindegyikőnk megállapíthatja, hogy milyen mértékben képes a külső előírásoknak megfelelni, hiszen nem mindenki képes teljes mértékben ezeknek eleget tenni. Semmi esetre sem szabad azonban elveszteni azt a belső tájékozódási pontot, amely az Isten Országába vezető utat jelzi.

(A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Igumen Ilarion (Alfejev): Cselovecseszkij lik Boga, „Hrisztyianszkaja zsizny”, Klin, 2001)

Cleopa (Ilie) archimandrita:

Elbeszélés a cselekvő hitről

Volt egyszer Konstantinápolyban egy aranyműves, aki órákat, gyűrűket és karkötőket készített, meg mindenféle dolgokat a templomoknak: kelyheket, Evangéliumokat, diszkoszokat, szent ednyeket az oltárasztalra és sok más egyebet. Ez az ember nagyon istenfélő volt. Az volt a szavajárása, hogy „Nagy az Isten!”. A felesége korholta őt, amiért túlságosan gyakran mondta ezt. Ha valaki valamit mondott neki, ő így válaszolt: „Igen, keresztény testvérem, nagy az Isten”. Más valaki egy szerencsétlenül járt emberről beszélt neki, mire ő azt válaszolta: „Semmi baj, mert nagy az Isten”. Megint más dicsérte őt, de ő csak annyit mondott: „Nagy az Isten”. Amikor szemrehányást kapott, ez volt a válasza: „Semmi baj, mert nagy az Isten”. Olyan gyakran mondta ezeket a szavakat, hogy az emberek csak úgy emlegették, mint az „aranyművest, aki folyton azt mondja, nagy az Isten”. És nagyon sok ember járt hozzá, különböző megrendelésekkel.

„Testvér, készíts nekem egy gyűrűt”. – „Elkészítem, testvérem, mert nagy az Isten”. „Beónoznád-e ezt a kelyhet?” – „Beónozom, mert nagy az Isten”. „Bevonnád-e veretekkel ezt az Evangéliumot?” – „Bevonom, mert nagy az Isten”. „Készítenél-e nekem egy karkötőt?” – „Készítek, testvérem, mert nagy az Isten”.

Eljutott Bölcs Leó császárhoz is a hír – mert mindez az ő idejében történt -, hogy van egy aranyműves, aki minden szavához hozzáfűzi: „Nagy az Isten”. Mondá a császár: „Kipróbálom őt, hogy lássuk, igaz hitéből mondja-e ezt, vagy csak megszokásból”. A császár álruhát vett fel, egy egyszerű polgár ruházatát öltve magára, és egy nagyon értékes gyűrűvel elment az aranyműveshez. A gyűrűn egy kő volt, amit „osztrigakő”-nek neveztek, egyike a legdrágább köveknek, amit csak nagyon nehezen lehet fellelni a természetben.

Van a tenger mélyén egy kishal, abban lehet rálelni erre az „osztrigakőnek” nevezett drágakőre. Milyen nehéz azonban megtalálni a halacskát! Mennyit keresik a búvárok és a tengerészek! Az a szavuk járása, hogy „csak találjunk egy osztrigakövet, palotákat veszünk rajta!” Annyira értékes ez a kő. Úgy illik, hogy a császárnak is legyen osztrigaköve. Vajon hogyan jutott hozzá az uralkodó a kőhöz? A kő pedig igen nagy volt, és bele volt foglalva a gyűrűjébe.

Elment tehát az álruhába öltözött császár az aranyműveshez: „Jó napot, mester”. „Jó napot testvér, mert nagy az Isten”. „Megtudnád-e javítani ezt a gyűrűt?” „Megjavítom, uram, mert nagy az Isten. Hol van a gyűrű?” „Íme itt van, becsomagolva”. „Tedd le oda, uram, a polcra, a többi gyűrű mellé”. „Vigyázz, mert az én gyűrűmbe nagyon értékes kő van foglalva”. A császár azonban titokban elrakta a követ. „Hagyd ott, uram, mert nagy az Isten! Tedd abba a dobozba!” – mondta az ötvösmester. Nem is nézte meg, annyira el volt foglalva. „Hé te, aztán jól tartsd észben, hogy nehogy valamiképpen eltűnjön a drágakövem! Mert ez igen értékes kő”. De nem mondta meg pontosan, hogy milyen kőről van szó. „Testvérem, nem tűnik el, mert nagy az Isten”. „Mikor jöjjek el? Mikorra lesz kész a gyűrű?” – kérdezte a császár. „Gyere el nyolc nap múlva. Van még egy kis munkám néhány szent edénnyel, aztán meg megtisztítom azokat a gyűrűket, mert több is összegyűlt belőlük”. „Akkora kész lesz a gyűrűm?” Kész lesz, uram, mert nagy az Isten!” „Isten áldjon!” – mondta a császár. „Isten veled, mert nagy az Isten!”

A császár mint mondtuk, kivette a követ a gyűrűből, és mivel Konstantinápoly a tenger partján feküdt, a tengerbe hajította azt. Ezt mondta magában: „Én elveszítem a drágakövet, de meglátjuk, hogy mi lesz ezzel az ötvössel, aki folyton azt mondja, hogy nagy az Isten? Kihalássza-e neki Isten a tengerből a követ?” És valóban belehajította a követ a tengerbe.

Nyolc nappal később megint elment az álruhás császár az aranyműveshez. „Megismersz-e, testvér?” – kérdezte. „Megismerlek, uram, mert nagy az Isten! Itt hagytál nekem egy gyűrűt javításra.” „Megjavítottad?” „Igen”. „Megvan még a drágakő?” „Uram – mondta az aranyműves, megjavítottam a gyűrűt, de nem találtam rajta követ”. „Vagy úgy! Tudod te, hogy kivel beszélsz? Én Leó császár vagyok!” Félrehajtotta a köpenyét, és megmutatta a császári jelvényeket. „És mi van, ha te vagy a császár?” „Ha nem kapom meg a drágakövet, fejed porba hull”. „Semmi az felség, mert nagy az Isten!” „Valóban így van? Megmutatom neked, milyen nagy! Ha három nap múlva nem helyezed vissza a követ a gyűrűbe, kivégeztetlek”. „Felség, ha adsz nekem három napot, nagy az Isten, akkor azt hiszem, vissza tudom adni a drágakövedet”. „De hát honnan veszel te ilyen követ? Megnézem én azt! Van három napod, hogy visszarakd a követ a helyére!”

Az aranyműves felesége pedig sírni kezdett: „Ó szegény fejem, elveszítetted a drágakövet a császár gyűrűjéről!” „Hallgass, asszony, mert nagy az Isten!” „Ember, – mondta a felesége, hiszen a császár három nap múlva fejedet véteti! De nem csak a tiedet, hanem az enyémet is, és mindenannyiónkét. Felfogtad-e, hogy drágakő volt a gyűrűje foglalatában, egy osztrigakő? „Asszony, hallgass, mert nagy az Isten!” „Hej, nézz oda miket beszél ez!” – válaszolta az asszony. És elkezdte szidni őt, de az aranyművesnek nagy volt a hite Istenben.

Az asszony letörten elment a piacra, hogy vegyen valamilyen halat, közben pedig így gondolkodott: „Én nyomorult, fejét veszik az uramnak! Ez az ember maga a császár volt. És micsoda drágaköve volt a gyűrűjén!” A gyerekek ugyanígy beszéltek az apjukhoz: „Ó jaj, szegény fejünk, édesapánk!” „Ejnye, gyerekek, nagy az Isten! Menjetek a dolgotokra!”

Amikor az asszony hazaért, hozott magával jó pár halat, amiket a piacon vett. Amikor felbontotta az első halat, a hasában talált egy követ, de nem ismerte fel. Szép volt a kő, erősen fénylett. „Hé te ember, nézd, mi ez? Amikor felvágtam a halat, ezt találtam benne.” Megnézte a férfi is. „Hé te asszony, ez a császár gyűrűjéről való drágakő! Mondtam én neked, hogy nagy az Isten!” „Mit mondasz?”- kérdezte az asszony. „Add ide, hogy lemoshassam”- mondta az aranyműves. És íme, ahogy belerakta a foglalatba, csodák csodája, beleillett. „Ej, alaposan megtisztítom és visszaillesztem a gyűrűbe a követ. Hallod-e? Látod, hogy nagy az Isten!” És fogta a gyűrűt, a kővel együtt szépen megtisztította, majd visszaillesztette a követ a helyére.

Eljött a császár három nap múlva, ezúttal uralkodói ruhákba öltözve. „Meismersz-e?” „Megismerlek, felség, mert nagy az Isten!” „Elkészült-e a gyűrű?” „Elkészült, felség, mert nagy az Isten!” „Beleraktad-e a követ?” „Beleraktam, felség, mert nagy az Isten!” „Megnézem én, milyen nagy. Ide a gyűrűt!” A császár belépett a műhelybe, fogta a gyűrűt, jó alaposan megforgatta, és ezeket mondta: „Hej, barátom, ha én ezt a követ itt nálad kivettem a foglalatából, és a tengerbe hajítottam, most pedig megint itt látom a gyűrűn, akkor én is igazán azt mondom: Nagy az Isten! Hogy találtad meg a követ? Ki hozta el neked? Hol találhattál rá egy ilyen kőre, ami annyit ér, mint egy királyság?” „Felség, nagy az Isten! A feleségem halat vett a piacon, és az egyiknek a hasában megtalálta ezt a követ.” Akkor a császár azt mondta: „Ettől a naptól fogva a tanácsadóm vagy, és magam mellett tartalak egész életemben, mert megbizonyosodtam, hogy te nem csak a száddal mondod azt, hogy „nagy az Isten”, hanem szíved mélyéből, és valóban cselekvő, erős és szilárd hited van Isten erejében. Olyan erős hited van, hogy mindenben célt érsz, mert veled van Isten, mert te nem csak nyelveddel mondod, amit mondasz, hanem szívből hiszed. Igazi hívő ember vagy!

Attól a naptól fogva maga mellé vette őt a császár tanácsadónak az udvarába. És így tette ezt az aranyművest, az ő hitével, hogy „nagy az Isten” naggyá az Úr itt a földön, és halála után bizonyosan a mennyben is.

(A Starac Kleopa: Veliki je Bog (Razgovori, pouke, besede), Beograd, 2000 c. könyv nyomán szerbből fordította: T. K.)

Tarkó Mihály:

Az angyalok, mint Istent szolgáló szellemek a teremtésben és üdvösségünk történetében (I. rész)

Bevezetés

Az üdvtörtént tanúsága szerint – kezdve a paradicsomi kiűzetéstől egészen a Jelenések Könyvében leírtakig – léteznek teremtett, tisztán szellemi lények, akiknek működése megtapasztalható az ember életében. Az Egyháznak azt a szilárd meggyőződését, amely szerint ezek a tisztán szellemi lények Isten teremtményei és a transzcendens világhoz tartoznak, Dialógus Szent Gergely (+604) római püspök így fejezte ki: „Az angyalok létezését tanúsítja a Szentírás szinte minden lapja”. Ennek ellenére, a történelem során sokan kételkedtek az angyalok létében, míg mások eltúlozták szerepüket. A zsidó szadduceusok tagadták az angyalok létét, a klönféle gnosztikus irányzatok pedig eltúlozták jelentőségüket, ill. őket nem megillető tulajdonságokkal ruházták fel az angyalokat. A legkomolyabb támadást az angeológiának az újkori racionalista vallástudománytól kellett elszenvednie, amely a XVII. századtól kezdve a protestáns teológiában, majd fokozatosan másutt is egyre nagyobb teret nyert. Manapság, amikor a vallási párbeszéd idejét éljük, és azt hangoztatjuk, hogy a dialógus során azokat a teológiai szempontokat kell kiemelnünk, amelyek összekötnek bennünket, talán nem haszontalan azokat a tanításbeli különbségeket is vizsgálat tárgyává tenni, amelyek elválasztanak bennünket egymástól. Tesszük pedig ezt azért, mert hisszük, hogy valódi, hiteles párbeszéd csak akkor alakulhat ki, ha pontosan meghatározzuk önmagunkat, teológiai álláspontunkat, és egyértelműen meghúzzuk azt a határvonalat, melyen belül lehet és kell mozognunk…

Kitekintés

W. M. L. de Wette (+1849) a racionalista teológia egyik képviselője, abból indul ki, hogy az angyalokkal kapcsolatos elképzelések igen ősiek, megtalálhatóak már az Ószövetség előtti idők vallási hagyományában is. Ebből pedig az következik – folytatja – hogy kérdésessé kell tennünk a bibliai angyalhit eredetiségét és kinyilatkoztatott jellegét. Az angyalhit eredetileg nem az izraelita vallási hagyományból származik, hanem az idegen eredetű mitologikus metafizikából, melyet nem lett volna szabad bevenni a keresztény dogmatikába.

Ezt a nézetet vallja H. Sthepan is, aki szerint az angyalok a kereszténységet megelőző vallások örökségének tekintendőek. Állítása szerint az egyik ilyen lehetséges forrás Egyiptom. Annyiban igazat adhatunk neki, hogy itt is előfordulnak „angyalok”, akik rendszerint valamely istenség követeiként szerepelnek; ők azonban sokkal inkább negatív személyek, akik leginkább szerencsétlenséget zúdítanak az ember fejére, és akik ellen – ezt elkerülendő – varázslással lehet védekezni. Ezek az „angyalok” nagyobbrészt alacsonyabb rendű istenségek, akik az alvilágban a halotti szellemeken uralkodnak és az emberiség rosszakarói. Léteznek jó akaratú szellemek is, bár ezek ritkák és csekély hatalommal bírnak. Egyiptomban tehát sokkal inkább beszélhetünk démonhitről, mint jó akaratú angyalokról. A hasonlóság csak felszínes és közel sem elegendő annak az igazolására, hogy a Szentírás angeológiáját az egyiptomi „angeológiára” kellene visszavezetni.

Hasonló a helyzet Asszíriával és Babilonnal is, hiszen az angyalok itt is nagyrészt úgy jelennek meg, mint az emberre veszélyes természeti erők megszemélyesítői, akik az alvilág alakjaiként szerepelnek az istenek körében, az egyiptomi halotti szellemekhez hasonlóan. Itt is léteznek védő szellemek, de szintén sokkal kisebb számban és csekélyebb hatékonysággal.

Az angyalokról szóló hit vizsgálatakor a legnagyobb jelentőséget a perzsa vallásnak szokták tulajdonítani, azzal, hogy annak dualista világfelfogásában kell keresnünk, a jó és a rossz, az Isten és az ördög bibliai ellentétének a hátterét. Egy platonikus indíttatású pszeudo-arisztotelészi irat – A világról – szerint, Isten trónusát káprázatos udvar veszi körül szolgákkal és őrökkel. Később ezek az elképzelések hatottak a görög és a római mitológiára is, de nem csak az angeológiára és a démonológiára, hanem ezek teodiceáira is.

Ezzel szemben azt mondhatjuk, hogy az Ószövetségben nem lelhető fel a perzsa vallás dualizmusa, amely szerint a gonosz Ahriman isten, démonaival együtt, harcban áll a jó Ahura Mazdával. Ezért mondhatjuk azt, hogy a babiloni fogság előtti Szent Iratok angeológiája és a perzsa vallás között nincs közvetlen kapcsolat. A babiloni fogságtól kezdve – főleg a végidő eseményeit tárgyaló apokaliptikus szövegekben – jelentős bővülés tapasztalható az angyalok világával kapcsolatban, amennyiben itt már az angyalok a tolmács, a próféta szerepét is betöltik, ill. népeket személyesítenek meg (Zak 1,7-6,5; Dán 7,9; 12,1). A zsidó apokrifek angeológiája pedig – a fogság után – már dualisztikus vonásokat is mutat.

A (keresztény) gnoszticizmusra a túlburjánzó angyaltan a jellemző. Az angyalok száma rendkívül megszaporodik, és jelentős szerepet töltenek be a világ dualisztikus eredetének a magyarázatánál. Bár a gnoszticizmus angeológiájára hatott a zsidó apokaliptika, mégis, benne sokkal élesebb – egészen a végsőkig fokozva – jelennek meg az ellentétek. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy-e két szélsőséges birodalom között létrejön egy harmadik is: olyan közvetítő lények, amelyek a teremtésben különböző feladatokat látnak el, hogy a „legfelsőbb isten” ne szennyezze be magát az anyagvilággal. A teremtés demiurgoszi feladatát az Eónok, a mennyei és a földi királyok végzik el a „legfelsőbb isten” helyett. A gnosztikusok szerint az angyalok az Istenből emanálnak, és nekik tulajdoníthatjuk az anyagi világot, ill. az ember testének megalkotását. Maguk a teremtő angyalok – a többi angyalhoz viszonyítva – sokkal alacsonyabb rendűek, és Jézusnak csupán az anyagvilágot létrehozó angyalok fölé sikerült emelkednie. (A demiurgosz, mint legfelsőbb rendező elv, a platóni filozófiában mutatkozik meg a legerőteljesebben. Platón neki tulajdonítja, hogy a mindig is létező anyag rendezetlenségébe rendet visz. Nem rendelkezik teremtő erővel, feladata csupán annyi, hogy az anyag kaotikus állapotát kozmosszá formálja. Ezt a nézetét átvette Szent Jusztinosz [+164], aki a demiurgoszt azonosította Jahvével.) A gnoszticizmus a legrészletesebben a sötét angyalok tevékenységét írja le. Éva elcsábítását, és ezzel az emberiség bukását és visszazárását az anyagi világba Avilág keletkezéséről c. gnosztikus mű a sötét angyaloknak tulajdonítja. Más apokrif iratok pedig arról számolnak be, hogyan viszik bűnbe a sötét angyalok az emberek leányait. De szó esik még az Archontonok kiűzetéséről is – a magasabb rendű Bölcsesség által – akik kiűzetésük után alacsonyabb rendű ártó angyalokat hoztak létre, amelyek mágiával, valamint a bálványimádás és a tévtanok terjesztésével foglalkoztak. Végső soron, a gnosztikusok angeológiája – egy jelentősen megrövidített krisztológiával összekapcsolva – azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy teljesen abszorbeálja és leértékeli az ortodox krisztológiát.

Az angyalvilág-e dualista felfogása azonban nincsen kapcsolatban az Ószövetség angyalképével. Ezért azt mondhatjuk, hogy az Ószövetség angeológiája nem vezethető le a fentebb megemlített vallástörténeti hatásokból és a már tárgyalt vallástörténeti hatásokhoz képest nagyfokú önállósággal rendelkezik. Az azonban vitathatatlan, hogy sok érintkezési pontot találunk, amelyek megértéséhez az Ószövetséget megelőző hitvilágot kell megvizsgálnunk. Valószínűleg nem tévedünk, ha az angyalok létébe vetett hitet, egy – az Ószövetséget megelőző – ős-kinyilatkoztatásból származó igazságnak tekintjük.

A modern vallástudomány bizonyos képviselői azzal a felvilágosult-racionalista ellenvetéssel élnek, miszerint az angyalokba vetett hit a tudományosságot megelőző világkép – a mitologikus vallásosság – maradványa, melynek nincsen helye a mai teológiai gondolkodásban. A kopernikuszi világkép elfogadása óta – mondja D. Fr. Strauss (+1874) – a világegyetem egyetlen egy pontján sem tudjuk elhelyezni a zsidó és a keresztény ókor angyalokkal körülvett isteni trónusát. Hasonlóan vélekedik R. Bultmann is, amikor kijelenti, hogy nem lehet elektromos fényt, rádiót használni, és a betegségeket a modern orvostudomány segítségével gyógyítani, ugyanakkor pedig hinni az Újszövetség szellemeiben és csodáiban. Éppen ezért, a bibliai angyalképzetek mítosztalanítására van szükség. Mivel azonban a bibliai angyalképzetek belső kapcsolatban vannak az egész isteni kinyilatkoztatással, maga a mítosztalanítás, a történeti alapjaitól fosztja meg az igehirdetést, és visszaszorítja azt a szubjektív érintettség belső világába.

Sokan azt a köztes megoldást javasolják – hogy elkerüljék az üdvtörténet radikális elutasításának veszélyét – hogy nem kiiktatni kell a mítoszokat, hanem csak értelmezni, vagyis a mítosz által megragadott igazságot újrafogalmazni, miközben annak hermeneutikai horizontját megtartani, mivel az megfelel adott korunk világképének. Az angyalok megtapasztalhatóságának hátterében egy transzcendens valóságot kell feltételezni, amely az anyagi világhoz hasonlóan rendelkezik valamiféle erőtérrel. Ez a transzcendens valóság empirikusan nem érzékelhető, de a transzcendensre nyitott ember számára megtapasztalható (az persze más kérdés, hogy ezen az alapon a bibliai angyalokat már nem tekinthetjük személyes lényeknek).

Ezt a nézetet vallja P. Tillich is, és kifejti – bár kissé költőien megfogalmazva – hogy az angyalok mitologikus neve mögött jónak és rossznak a személyen túli, személy felett álló struktúráit kell érteni. Jóindulatú ill. romboló hatalmakról beszél, amelyek nem egyedi létezők, hanem a személyes létezés szerkezetétől függő léthatalmak, melyek össze vannak fonódva az élet kétértelműségével. Annak a jelei, hogy az ember bele van ágyazódva az egyetemes sorsba. Ezen antropológiai értelmezés szerint, az angyal nem egy konkrét személy, nem egy individuum, hanem eleve az emberrel adott léthatalom, az embert meghaladó dinamika megnyilatkozása. Ez az elképzelés hasonlít R.M. Rilke angyalaihoz, amely szerint az angyalok az ember belső kozmoszának a részesei; bár nála maga az én is feloldódik ebben a belső kozmoszban.

A szubjektív-egzisztencialista G. Gloege képviseletében, már teljesen megszűnik az angyalokba vetett hit, amennyiben ő az angyalokban, az itt-lét megszólíthatóságának a képi kifejeződését látja. Ezek megfelelnek az Istennek tetsző világ szimbólumainak, melyek magukba foglalják a világ hármas tagoltságának a nyomait is: (1) a Teremtő dicsérete; (2) az ember fenntartása és védelme; (3) a világ belső értelmének a beteljesedése. Ebből pedig az következik, hogy Isten minden teremtménye számára meg van határozva az az idő, amikor angyallá kell válnia.

A fentebb felsorolt teóriák megpróbálták a pozitivista világkép számára elfogadhatóvá tenni az angyalok létébe vetett hitet, meglehetősen sajátos módon, hiszen felmerül a kérdés, hogy a látható szándék mögött nem húzódott-e meg már kezdettől fogva az eredeti hittartalom elutasítása. Ezek a törekvések mindenesetre oda vezettek, hogy a teológusok igyekeztek távol tartani magukat az angeológiától, mint egy meghatározhatatlan és körülírhatatlan ingoványos talajtól, amint azt már D. Fr. Schleiermacher(+1834) is megállapítja. Véleménye szerint, az angyalok létébe vetett hit nem mond ellen az istenhívő vallások alapjainak, ám hiányzik a keresztény tanításból. Mondhatni, a racionalista teológusok kiűzik az angyalokat a dogmatikából, ugyanakkor egyházaik továbbra is fohászkodnak hozzájuk egyénileg és közösségileg is: ez a lex orandi – lex credendi elvének tökéletes sárba tiprása. G. Ebeling ugyan megállapítja, hogy az angeológia, mind a Szentírásban, mind a Szent Hagyományban jelentős súllyal bír és ezért megkerülhetetlen, mégis elégségesnek tart csupán annyit megállapítani, hogy léteznek rejtett hatalmak, melyek által Isten int felénk – teológiai értékelésbe azonban nem bocsátkozik.

J. Moltmann szerint az angyalok egy duális világ keretein belül értelmezendőek, melyben a menny a földhöz viszonyított transzcendenciát jelöli. Az angyalok Isten potenciái, melyek a kreációban aktualizálódnak. Azonban a platóni ideatanból kölcsönzött ideák birodalma nem feltételezi az angyalok létét, az nélkülük is értelmezhető. Az angyalok szerepeltetése J. Moltmann-nál inkább nosztalgikus jelleggel bír.

W. Pannenberg olyan hatalmakról és erőkről beszél, melyeket a szellem dinamikájának az analógiájára kell elképzelnünk. Szerinte az angyalok Krisztus uralmát szolgálják a világban, bár nem foghatóak fel személyes létezőkként.

Az ezekkel a nézetekkel szembeszegülő ellenáramlatot – evangélikus részről – K. Barth, ill. újabban E. Schlink képviselik. Barth felhívja a figyelmet arra a fontos mozzanatra, hogy a teológiai fejlődés – Schleiermacher óta – a vállvonogatások angyaltanának nevezhető. Ő a kérdést az azt megillető helyre kívánja emelni. Véleménye szerint az angyalok a teremtett mennyei világhoz tartoznak, Istennek szolgálnak, Aki azért alkotta őket, hogy megjelenítsék Urukat és tanúskodjanak Róla. Az angyalok az emberek számára is fontos szolgálatot tesznek: mint teremtmények, általuk Isten megközelíthető. Schlink az angyalokat Isten személyes teremtményeinek nevezi, akik egyrészt Istent imádják a mennyei liturgiában, másrészt pedig, mint Isten küldöttei játszanak döntő szerepet az üdvtörténetben. Bár kétségtelen – folytatja – hogy az angyalok önállósodása a teológiában és a népi vallásosságban joggal vált kritika tárgyává, nem szabad a keresztény igazságból kiirtani őket. Az angyalok a biztosítékai annak, hogy valahol a teremtett világ rendjében Isten Országa már teljességgel megvalósult, és ez a teljességében megvalósult Isten Országa egyre inkább átjárja az ember világát.