Események:
Főpapi Szent Liturgia Debrecenben
A Magyar Orthodox Egyházmegye kormányzó főpapja, Hilarion püspök látogatása a nyíregyházi Szt. György nagyvértanú egyházközségben
Teológia:
Hilarion (Alfejev) püspök: Az utak sokfélesége
Tarkó Mihály: A Szent Kereszt felmagasztalása
Dokumentumok:
Mihail Ausztriai metropolita 2003. augusztus 1-én kelt levele Hilarion Bécsi és Ausztriai püspökhöz
Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök 2003. szeptember 2-án kelt levele Mihail Ausztriai metropolitához
Jogi kommentár Mihail metropolita leveléhez
Főpapi Szent Liturgia Debrecenben
Október 4-én egyházmegyénk kormányzó főpapja, Hilarion (Alfejev) püspök atya főpapi Szent Liturgiát tartott a debreceni Szent Anna római katolikus székesegyház altemplomában.
A Szent Liturgiára a debreceni egyházközség hívei kérésére került sor, aki már hosszabb ideje fáradoznak, hogy az 1950-es években megszűnt egyházközség újjászülessen.
Így került sor arra, hogy Bosák Nándor püspök úr (Debrecen-Nyíregyházi Katolikus Egyházmegye) szíves hozzájárulásával a Szent Anna székesegyház altemplomában október 4-én ortodox Szent Liturgiát szolgálhassanak. A Szent Liturgiát az Orosz Ortodox Egyházat az Európai Unióban képviselő Hilarion Bécsi és Ausztriai püspök, a Magyar Orthodox Egyházmegye kormányzója tartotta, Szabó Efrém szerzetespap, a nyíregyházi Szt. György egyházközség parochusa, Bilku Szergij lelkész, az Egyházmegyei Hivatal tiikára, Sziluán archimandrita és Kallinik szerzetespap (Magyarországi Román Orthodox Egyház), valamint Tatárka Kirill diakónus atyák részvételével. Ihletett énekével a Marina Lepahina vezette kicsiny kórus is hozzájárult az istentisztelet szépségéhez. A Liturgia összortodox jellegét erősítette, hogy a Szent Eucharisztiát egy orosz főpap vezetésével magyar és román papok mutatták be, magyar, egyházi szláv, román és görög nyelven, magyar, orosz, ukrán és más nemzetiségű hívek jelenlétében.
Az istentiszteletet követően tartott szentbeszédében Hilarion püspök atya szólt a Szent Eucharisztiának a keresztény ember életében betöltött jelentőségéről. Nincs nagyobb öröm az életben – mondta a püspök úr, mint részesülni Krisztus Szentséges Testében és Drága Vérében. A Liturgia során a pap által mondott alapítói igéken keresztül – „vegyétek, egyétek; ez az én testem, amely érettetek megtöretik a bűnök bocsánatára” és „igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem, az új szövetség vére…” – maga Krisztus hív meg bennünket a Titkos Vacsorára. Ha tehát a Liturgia középpontja és értelme a Szent Áldozás, a hívő embernek nem is lehet más célja, mint hogy cselekvő részesévé legyen ennek az életet megújító misztériumnak.
Befejezésképpen Hilarion püspök kifejezte reményét, hogy az egyházközség áldozatos munkájának köszönhetően hamarosan havonta sor kerülhet Szent Liturgia bemutatására.
A liturgia után a hívek szervezésében díszebédre került sor, melyen a szolgáló papok mellett részt vettek az egyházközség, valamint a kórus tagjai. A testvéri légkörben folyó beszélgetés során a jelenlévőknek lehetőségük volt m��g jobban megismerni egymást, mindannyiuk őszinte örömére.
A Magyar Orthodox Egyházmegye kormányzó főpapja, Hilarion püspök látogatása a nyíregyházi Szt. György nagyvértanú egyházközségben
Október 3-án és 4-én Egyházmegyénk kormányzó főpapja, Hilarion (Alfejev) püspök atya látogatást tett a nyíregyházi Szt. György nagyvértanú egyházközségben.
A püspök atya október 3-án este érkezett Nyíregyházára, ahol az egyházközség parochusa, Szabó Efrém szerzetespap fogadta őt. A templom, az egyházmegye Nyíregyházán őrzött értékes könyvtára, valamint a parochia épületének megtekintése után baráti vacsora következett, melynek keretében a parochus atya megismertette a püspök urat az egyházközséget érintő aktuális kérdésekkel. A másnapi Debrecenben tartott Szent Liturgia után Hilarion püspök visszatért Nyíregyházára, ahol Szabó Efrém parochus atya és Tatárka Kirill diakónus, valamint az egyházközség híveinek részvételével litiával egybekötött esti istentiszteletet tartott.
A szertartást követő tanító beszédében a püspök atya Istennek az emberhez, és az embernek Istenhez való szeretetéről beszélt. Isten gondos és szerető atyánk, aki ugyanakkor anyaian gyengéd is hozzánk – mondta Hilarion püspök. Isten mindig ott van velünk, még ha mi el is hagyjuk őt. Isten mindig szeret bennünket, még ha mi el is utasítjuk az Ő szeretetét. Isten mindenkor megbocsát az őszinte bűnbánónak, bármilyen nagy és súlyos is volt az elkövetett vétség. Emlékezzünk rá – folytatta a püspök úr – hogy mit mond Szíriai Szt. Izsák az isteni megbocsátásról. „Ha az összes ember bűnét összegyűjtenénk és összevetnénk Isten végtelen könyörületével és irgalmával, akkor is csak egy kicsiny homokszemet kapnánk, amely jelentéktelenné zsugorodna az óceán végtelenségéhez képest”. Legyünk hát hű és szerető gyermekei az Atyának, mindenkor igazságban járva Előtte.
A szentbeszéd végén Hilarion püspök megköszönte Efrém atya és a hívek vendégszeretetét, és azt, hogy a parochus atya és az egyházközség tagjai között ilyen szeretet honol. „A kápolnában, a parochia épületében, a kertben minden az Önök és Efrém atya gondos keze munkáját dicséri – mondta a püspök. Kívánom mindannyiuknak, hogy továbbra is ilyen szeretetben és egyetértésben munkálkodjanak az egyházközség felvirágoztatásán. Befejezésképpen kívánok Efrém atyának és minden hívőnek és szeretteiknek jó egészséget, hosszú és békés életet és Isten bőséges áldását”.
A püspök atya szavait megköszönve a parochus atya a hívek együttes örömét fejezte ki a látogatás miatt, és azt a reményt, hogy a látogatást hamarosan újabb követi. Beszámolt arról, hogy a Debrecenben tartott Szent Liturgián mindenben a testvéri szeretet megnyilvánulását lehetett látni, hiszen magyarok, oroszok, románok és más nemzetiségű hívek „egy szívvel és egy szájjal dicsőítették Istent”. Végezetül ő is jó egészséget és Isten kegyelmét kívánta Hilarion püspöknek, és azt, hogy az Egyházmegye kormányzásának nehéz feladatával mindenkor meg tudjon birkózni.
Az esti istentiszteletet kötetlen, testvéri hangulatú vacsora követte, melyen Hilarion püspöknek lehetősége volt megismerkedni a hívekkel. Ezt követően, a késő esti órákban a püspök atya kíséretével visszaindult Budapestre.
Hilarion (Alfejev) püspök:
Az utak sokfélesége
Az emberek különböző utakon jutnak el Istenhez. A Vele való találkozás időnként hirtelen és váratlanul történik, időnként pedig a találkozást keresések, kétkedések, kiábrándulások előzik meg. Egyes esetekben Isten „utoléri” az embert, rajtaüt az emberen, máskor az ember maga talál rá Istenre, maga fordul Felé. Az Isten felé fordulás megtörténhet korábban vagy később, gyermek- vagy ifjúkorban, felnőtt embernél, vagy idős korban. Nincs két olyan ember, aki egyazon úton jutott volna el Istenhez, és nincs olyan kitaposott út, amelyen még egyszer végig lehetne menni a másik után. Itt mindenki felfedező, mindenkinek magának kell megtennie a teljes utat, magának kell megtalálnia a személyes Istenét, Akihez ezekkel a szavakkal fordulunk: „Istenem, én Istenem!” (Zsolt 62,2). Isten egy és ugyanaz minden ember számára, de nekem kell Őt megismernem, az én Istenem kell hogy legyen.
A váratlan megtérés egyik példája Pál apostol. Apostolsága előtt igazhitű zsidó volt, aki mint ártalmas és veszélyes szektát gyűlölte a kereszténységet; „fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” Damaszkuszba ment, azzal a szándékkal, hogy rosszat tegyen az Egyháznak. És mikor már közeledett a városhoz, „hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Ő pedig megkérdezte: Ki vagy, Uram? Az így válaszolt: én vagyok Jézus, akit te üldözöl”(ApCsel 9,1-5). Az Isteni fénytől megvakulva Saul elvesztette a látását. Három napig nem látott, nem evett és nem ivott. Azután megkeresztelkedett, visszanyerte látását és Krisztus apostolává lett, akinek az a sors jutott, hogy mindenkinél többet munkálkodjon az Evangélium hirdetésén (1Kor15,10). És Pál megkeresztelkedése után rögtön elindult, hogy hirdesse azt a Krisztust, Aki neki jelent meg, aki az ő Istene lett.
Vegyünk egy másik példát, Anthony Bloom metropolita esetét, aki kortársunk volt. Gyerekkorában a főpap hitetlen volt; mindaz, amit Krisztusról hallott, nem váltott ki belőle semmilyen rokonszenvet a kereszténység iránt. Ám egy alkalommal a kezébe került az Evangélium. Fogta, kiválasztotta a négy evangélium közül a legrövidebbet, hogy ne kelljen sok időt pazarolnia az ügyre, és olvasni kezdett. „Miközben az asztalnál ülve Márk Evangéliumát olvastam — mondja egy helyen — az első és a harmadik fejezet eleje között hirtelen megéreztem, hogy az asztal túloldalán, láthatatlanul, de teljesen érezhetően ott áll Valaki. Felemelve tekintetemet, semmit sem láttam, semmit sem hallottam, semmilyen érzékszervekkel felfogható dolgot nem tapasztaltam, mégis teljesen biztos voltam benne, hogy az asztal túloldalán Jézus Krisztus áll… Ettől fogva teljes fordulat vette kezdetét bennem… Megéreztem, hogy semmilyen más feladatom nem lehet a földön, mint hogy megosszam másokkal azt az életemet megváltoztató örömet, mely Isten és Krisztus megismerésében nyílt meg előttem. És akkor, még kamaszként, alkalmas és alkalmatlan időben, az iskolapadban, a metrón, a nyári táborokban, elkezdtem Krisztusról beszélni, úgy, ahogyan nekem megnyilatkozott: mint az életről, mint az örömről, mint az élet értelméről, mint valami olyan újról, amely mindent megújított. Azt mondhattam volna akkor Pál apostollal együtt: „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Jaj nekem, mert meg nem osztani ezt a csodát másokkal, Isten előtti vétek lett volna, Aki ezt a csodát tette, és emberek előtti vétek is, akik az egész földön várják az Istenről, az emberről, az életről mondott élő igét…”
Kevésbé hirtelen, de nem kevésbé váratlan volt a francia vitorlásversenyző, Bernard Moitesier megtérése. Egy földkörüli egyéni verseny résztvevőjeként, melynek győztesét magas pénzdíj és világra szóló hírnév várta, magabiztosan közeledett a célhoz. Minden esélye megvolt rá, hogy elnyerje az elsőséget, Angliában már készültek az ünnepélyes fogadásra. Ám mindenki számára váratlanul megváltoztatta az útirányt, és hajóját Polinézia partjai felé kormányozta… Csak hónapokkal később tudták meg, hogy miért állt ki a versenyből. Miután sok időt töltött magányosan a tengeren, egyre mélyebben és mélyebben gondolkodott el az élet értelmén, és egyre kevésbé tűnt neki vonzónak az a cél, amely lassan beteljesülni látszott: pénz, siker, dicsőség. Az óceánon hajózva megérezte az örökkévalóság leheletét, megérezte Isten jelenlétét, és már nem akart visszatérni az élet megszokott ürességéhez.
Természetesen az Istenhez való megtérés nem mindig hirtelen és váratlan módon megy végbe: a gyakoribb az, hogy az ember hosszasan keres, mielőtt rátalálna. Szent Ágostonnak sok tévutat kellett bejárnia, sok megpróbáltatást kellett kiállnia, rengeteg filozófiai és teológiai munkát kellett elolvasnia, hogy végül 33 éves korában megértse, nem tud Isten nélkül élni. Vannak olyanok, akik a mi korunkban könyvek segítségével keresik az absztrakt, elvonatkoztatott „igazságot”, és jutnak el a Személyes Isten megismeréséhez. Időnként az emberek kerülőutakon jutnak el a kereszténységhez, a keleti vallásokon, a buddhizmuson, a jógán át. Másokat katasztrófák vezetnek el Istenhez: egy közeli ember elvesztése, bánat, betegség, a remények meghiúsulása. A szerencsétlenségben az ember átérzi a maga nyomorúságát, megérti, hogy mindent elveszített, hogy nincs más számára, csak Isten. Akkor de profundis – a mélységből (Zsolt 129,1), a bánat és a reménytelenség feneketlen mélységéből kiálthat Istenhez.
Az Isten felé fordulás lehet egy igazi kereszténnyel, pappal vagy istenfélő hívővel való találkozás eredménye is. Krisztus ezt mondta: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). Ha a keresztények isteni fénnyel ragyognának, ha szemükben ott tükröződne az isteni szeretet, ez lenne a legnagyobb tanúság Istenről és a legjobb bizonyíték az Ő létezéséről.
Létezik egy úgymond „természetes” út is Istenhez: a gyermek vallásos családba születik bele és hívőként nő fel. És mégis, a hitet – bár az lehet az ősök öröksége – az embernek magának kell újragondolnia és megharcolnia, hogy az személyes tapasztalatának a részévé váljék. Több olyan eset ismert, amikor vallásos, sőt papi családokból ateisták kerültek ki. Az ember nem születik hívőnek. A hit ajándék, amely annak az embernek adatik, aki erőfeszítéseivel és lelki jótetteivel kiérdemelte azt.
Tarkó Mihály:
A Szent Kereszt felmagasztalása
Szent Egyházunk szeptember 14.-én ünnepli a Szent Kereszt felmagasztalását. A kereszt (gör. sztaurosz, szláv krest, lat. crux) külső megjelenését illetően, két egymást merőlegesen metsző vonal, a kör mellett az emberiség legáltalánosabb jele.
Általános jelkép értelmében különböző formái díszítőelemként illetve jelekként a kereszténység előtti és azon kívüli világban is megtalálhatóak. A két egymást metsző vonal – amely a csillag leegyszerűsített formája – a kozmikus rend, az égiek ősi jele a történelem előtti időkben, amelyet bajelhárító, vallásos-mágikus tartalommal is felruháztak. A kereszt az ellentétek egységének a képe: szárainak találkozási pontja a végesre, a befejezettre; szárainak az iránya viszont a végtelenre, a befejezetlenre utalnak. A körbe belerajzolt kereszt a teljesség, ill. az isteni és az emberi, az élet és a halál találkozásának, ill. az élet győzelmének a szimbóluma. Egyszerűsége miatt a környező világ formáiban minden kor embere felismerte, hogy keresztre emlékeztet a négy égtáj, a kiterjesztett szárnyú madár, a zászló, a mérleg, a kard, az úszó emberi test, a hajó, az árboc, a horgony, a hárfa, az eke és még sok minden más is. Ezáltal jelképezhet égitestet, szelet, vihart, fát, embert, állatot, eszközöket; és ezáltal lehet az áldás, ill. az átok jele is. A sémita ábécé a tau (mint tau-kereszt) az iratokat hitelesítő aláírásként is szerepelt – sőt, az Egyház főpapjai mind a mai napig használják, kissé módosult formában – s az írásbeliség kialakulásával szintén a személy nevét, és ezzel magát a személyt helyettesítő írásjel lett. Ezt a véleményt azonban tagadja G.W.H. Lampe, aki egyik tanulmányában – The Seal of the Spirit, 16. old. – azt igyekezett kimutatni, hogy a héber „tau” soha nem jelentette a keresztet a zsidóknál, sőt a betű jelen formája nem is hasonlít a keresztre. Ennek cáfolatára azt hozhatjuk fel, hogy Krisztus korában a „tau”-t kétféleképpen írták: „+” vagy „X” alakban, így látható a Kr. u. I. században készült palesztinai szarkofágokon, amint azt E. Goodenough is kimutatta (Jewish Symbols in the Greco-Roman period, III, [225-229. ábrák]). Az utóbbi formát azonosította már a II. században Jusztinosz a görög „khi”-vel, a kozmoszt összetartó erő jelével és a kereszttel, amelyről Krisztus beszélt, és amelyen meghalt (a későbbiekben még szót ejtünk errl).
A kereszt az ókori ember tudatában mint kivégzőeszköz, mint szégyenfa szerepelt. A keresztrefeszítés abban az időben a halálbüntetés egyik formája volt. A kivégzés során a halálraítéltet keresztre kötözték vagy szegezték, melynek következtében a szerencsétlen iszonyú kínok között megfulladt. Diodorosz szerint a kivégzés ezen módját az asszírok találták ki, és tőlük vették át a keleti népek. A rómaiak Kr.e. a III. századtól kezdték alkalmazni, mint a halálbüntetés legkegyetlenebb és legszégyenteljesebb formáját. Általában csak rabszolgák esetében alkalmazták, gyilkosság, rablás, árulás, vagy lázadás megtorlásaképpen; római polgárt csak nagyon kivételes esetben szegeztek keresztre (ezért nem feszítették meg Szent Pál apostolt sem). Előfordultak bírói ítélet nélküli keresztre feszítések is. Ilyenkor a keresztre feszítést kimondó ítéletet a nép tömeges „Ibis ad crucem!” felkiáltása fejezte ki. Végrehajtás előtt az elítéltet általában megostorozták, majd kitárt karjaihoz kötözték a kb. 30 kg-os gerendát, a kereszt vízszintes szárát (patibulum), mely a nyakszirtre és a vállakra nehezedett. Az elítéltet elrettentő példaként forgalmas utcákon vezették a kivégzés helyére, amely mindig a városon kívül volt, egy tágas, emelt helyen. A vesztőhelyre érkezvén a kivégzendőt mezítelenre vetkőztették (ez alól kivételt képeztek a zsidók, akik a Talmud előírása szerint egy kis kendőt [perizoma] kötöttek az ágyékuk köré), majd a földre teperték, és kitárt karjait a csuklónál átütve rászegezték a kereszt vízszintes gerendájára, az előre kifúrt lyukakba. A keresztet úgy méretezték, hogy a test erősen megfeszített állapotban szegeződjön rá, ez egyrészt növelte a szenvedést, másrészt segítette a halál beálltát, mert akadályozta a légzést. A vízszintes gerendát a rászegezett testtel együtt kötelek segítségével fölhúzták a földbe ásott, függőleges gerendára, majd rögzítették. Ezután szegezték a lábakat a függőleges gerendára egymás mellett két szeggel, vagy egymásra rakva egy szeggel. Az elítélt feje fölé táblát tettek, ráírván büntetésének okát. A római jog szerint a táblán három adatnak kellett szerepelnie: az illető nevének, származási helyének és bűntettének. Miután a keresztre feszítés megtörtént, a kivégző osztag a helyszínen maradt, egészen a halál beálltáig. Ha siettetni akarták a halált, eltörték a lábszárcsontokat, minek következtében az illető teste összeroskadt, megakadályozván ezzel a tüdő mozgását. A római törvény és szokás szerint, az elítélt ruháin a hóhérok osztoztak. Seneca véleménye szerint „az így elítéltekből cseppenként szivárgott el az élet” (Epustulae 101,14). A római jog szerint azonban a halálraítélt büntetése még nem ér véget a halállal: a hulla a kereszten marad, míg el nem rothad, vagy az alacsony keresztről a vadállatok, keselyűk el nem hordták (Horatius, Plinius). Külön kérni kellett – mint kegyet – hogy a hatóság adja ki a holttestet a hozzátartozóknak, hogy illően elsirathassák, ill. eltemethessék. A keresztre feszítés egészen a IV. század elejéig volt általános az egész római birodalomban. Konstantin császár (306-334) a keresztrefeszítést az urukat eláruló rabszolgák büntetésére korlátozta, majd Jézus kereszthalála iránti tiszteletből megszüntette.
A keresztény ember tudatában azonban a kereszt, mint Szent Kereszt, mint Krisztus Keresztje jelenik meg, amelyen Isten Fia meghalt a világ üdvösségéért. Az Egyház számára a kereszt a dicsőség jelvénye, a bűn és a halál fölötti győzelem jele. Magát a Szent Keresztet Szent Heléna császárnő (+328 v. 330) találta meg a Golgota földjében; és már 335. szeptember 13-án templomot szenteltek a tiszteletére Jeruzsálemben, a Golgotán, amelyet Szent Kereszt templomnak is neveztek. Másnap ünnepélyes tiszteletadásra felmutatták a népnek a megtalált Szent Keresztet. (Egyes dogmatörténészek szerint, a IV. században kialakult Szent Kereszt előtti proszkünészisz-hez vezethető vissza az ikontisztelet eredete is, hiszen a legtöbb ikont 550-700 között festették, amelyet aztán később kiegészítettek a mai értelemben vett ereklyék és vértanúk sírjának tiszteletével. Mások azonban ezt cáfolják, és az ikontisztelet kialakulását jóval korábbra teszik.) Ezek az események képezik alapját annak az évi megemlékezésnek, amely Konstantinápolyban az V. században, Rómában jóval később, a VII. század végén tűnik fel. Szeptember 14.-én azokban a templomokban, ahol nagyobb keresztereklye volt (Jeruzsálem, Konstantinápoly, Róma) ünnepélyes szertartás keretében felmutatták a hívőknek az ereklyéket, hogy hódolhassanak Krisztus szenvedése és halála Fája előtt. Innen nyerte maga az ünnep is a nevét: Szent Kereszt felmagasztalása.
Az V. és a VI. Egyetemes Zsinat folytatásaként számon tartott ún. „ötöd-hatodik”, (quini-sexta) Zsinat (691-692), amelyet Konstantinápolyban tartottak a császári udvar trulloszában, a 73. kánonjában így fogalmaz: „Miután az életetadó kereszt mutatta meg nekünk az üdvözülést, minden igyekezetünkkel azon kell lennünk, hogy mltó tiszteletet adjunk annak, ami által megszabadultunk a régi (bűnbe)esésünktől. Ezért, megadván neki értelemmel, szóval és érzelemmel a hódolatot (thn proskunhsin), szigorúan megparancsoljuk, hogy tűnjenek el a kereszt (azon) jelei, amelyeket egyesek a földre rajzolnak, nehogy a járókelők tiprásától megbecsteleníttessék győzelmi jelvényünk. Azokról pedig, akik ezentúl a kereszt jelét a földre rajzolják, azt parancsoljuk, hogy közösíttessenek ki.” Érdemes felfigyelnünk a proskunew terminusra, amelyet hódolatként szokás fordítani, azonban maga a szó, sokkal mélyebb értelmű, a hódolat legmélyebb értelmét jelenti, amennyiben azt is kifejezi, hogy valakit, vagy valamit előtt földre borulva tisztelni, tehát a legtökéletesebb hódolatot. Nem tévesztendő össze azonban, az egyedül Istennek kijáró imádó szolgálattal (latreia) amint erre a VII. Egyetemes Zsinat is felhívta a figyelmet, amikor különbséget tett a timhtikh proskunhsiV és a latreia között. A VII. Egyetemes Zsinaton a Szent Kereszt tisztelete, mint már korábban elfogadott és rögzített tény szerepel, amennyiben kimondja a Zsinat, hogy az ikonokat is ugyanaz a tisztelet illeti meg, mint az életetadó Keresztet, a kereszténység megkülönböztető jelét.
(folytatjuk)
Mihail Ausztriai metropolita, a Konstantinápolyi Patriarchátus Magyarországi Exarchája 2003. augusztus 1-én kelt levele az Orosz Ortodox Egyházat az Európai Unióban képviselő Hilarion Bécsi és Ausztriai püspökhöz, a Magyar Orthodox Egyházmegye kormányzójához
Főtisztelendő Testvérem Krisztusban!
Reményemet, hogy Főtisztelendőségével itteni beiktatása után az egyházaink közötti probléma megoldása, a Magyarországi Ortodox Egyház tanúságtétele és hívei javára szolgáló építő és eredményes együttműködést tudunk folytatni beárnyékolta az Ön 2003. július 2-án Igor Ivanov úrhoz, Oroszország külügyminiszteréhez Budapesten, a Petőfi téri Nagyboldogasszony templomban tett látogatásakor intézett beszéde.
Sajnálkozással olvastam az ott elhangzottakat, és jóindulattal kell feltételeznem, hogy Ön, aki nyilvánvaló, hogy nem ismerte a tényeket azok félretájékoztatásának áldozata lett, akiknek jó okuk volt arra, hogy múltbeli törvénytelen cselekvéseiket leplezzék. Különben értelmezhetetlen számomra az a megfogalmazása, hogy a Budapesti Görögalapítású Magyar Ortodox Egyházközség 1949-ben „átment” a Moszkvai Patriarchátus kánoni joghatóságába. Felmerül ugyanis a kérdés: hogyan és miként történt ez az „átmenetel”?
A történelmi igazsággal szembeni kötelesség vezérel e levél megírására, hogy megkérjem Önt arra, szíveskedjék tanulmányozni azt a bírósági iratot, amelyben az áll, hogy az akkor még szovjet megszálló katonaság által ellenőrzött Budapesten működő Államegyházügyi Hivatal a Budapesti Görögalapítású Magyar Ortodox Egyházközséget önkényesen feloszlatta, vezetőit pedig arra kényszerítette, hogy a templomot az egyházközség minden ingó és ingatlan vagyonával együtt, a szovjet hatóságok által kiküldött orosz papnak, Kopolovics Ivánnak adják át. Kérem továbbá elolvasni Varjú János magyar pap által tett hivatalos nyilatkozatot is, amely arról szól, hogy kényszer hatására csatlakozott az Orosz Ortodox Egyházhoz.
Ezek után fel kell tenni a kérdést, hogy milyen jogon, vagy erkölcsi alapon bitorolja továbbra is a görögök által az ő görög és magyar ortodox utódaiknak emelt templomot a Moszkvai Patriarchátus? Ha ma a szerbeknek, románoknak, bolgároknak van saját temploma, miért éppen a görögöknek nincs joguk ehhez, noha őseik gondoskodtak arról, hogy egyházközségeket alapítsanak és templomokat építsenek számukra? Azért alapították volna egyházközségeket és építettek volna önerőből és saját verejtékükkel templomokat, hogy majd a Moszkvai Patriarchátus eljön és elfoglalja azokat, kisemmizve onnan a görög és a magyar ortodoxokat, akik testvéri kapcsolatban állnak egymással és nincs közöttük gyűlölködés és nacionalista fanatizmus. E szellemiség kialakításához jelentősen hozzájárult, hogy a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus már 1930-ban engedélyezte a magyar liturgikus nyelv használatát.
A Petőfi téri templom tehát nem tekinthető „orosz nemzeti örökségnek”, mert amint a periratokból is kitűnik, a Moszkvai Patriarchátus által történt templomfoglalás Ioszif Sztálin jóváhagyásával történt, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus magyarországi jelenléte azonos a magyar állam ezeréves történetével, a görögöké pedig négyszáz éves történelmi múltra tekint vissza, míg az Orosz Egyházé és az oroszoké egybeesik a az ország II. világháború alatti megszállásával.
Ennek ellenére, Főtisztelendő uram, az Egyetemes Patriarchátus soha nem mondott le a kérdés békés rendezésére irányuló őszinte szándékáról és ennek érdekében úgy Bartholomeosz egyetemes patriarcha mint a tisztelt magyar kormányzat megfelelő kezdeményezésekkel és javaslatokkal fordult Őboldogsága Alexij moszkvai patriarchához. A magyar igazságszolgáltatás igénybevételére csak akkor került sor, amikor a Moszkvai Patriarchátus visszautasította a magyar kormánynak azt a nagylelkű ajánlatát, hogy a Petőfi téri templom jogos tulajdonosainak való visszaadás esetén, egy Budapesten épülő új orosz templom teljes költségét finanszírozza. Őszintén sajnálom, hogy a Magyarországi Ortodox Egyház tekintélyének ártó bírósági pert kellett indítani az Ön elődjével, Pavel érsekkel szemben is rágalmazási ügyben.
Szeretném felhívni figyelmét arra is, hogy nem igaz az az állítás, hogy a budapesti Nagyboldogasszony templom Moszkvai Patriarchátus általi elfoglalása a Szerb Egyház jóváhagyásával történt. Természetesen, az Egyetemes Patriarchátus sem hagyta jóvá soha, hanem éppen ellenkezőleg, tiltakozott ezen önkényes eljárás ellen, ami abban a korban eredménytelen maradt, amikor a mi kezünk csak keresztet tartott a szovjet fegyveres erőkkel szemben.
Ezért a fegyverek hatalmának leáldozásával és a Szovjetunió felbomlásával együtt a Petőfi téri templombitorlók is támasz nélkül maradtak és amikor Magyarországon visszaállították a demokráciát, vallásszabadságot és az emberi jogokat, a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátust anyaszentegyházuknak tekintő görög és magyar ortodoxok azonnal kérelmezték a templom jogos tulajdonosai részére történő visszaadását. Ennek elérése céljából, ha kell, akár a Strassbourgi Európai Emberi Jogi Bírósághoz is hajlandók fordulni, hogy eldöntse a jogos tulajdonosaitól állami beavatkozással és erőszakkal történt templomelvétel, jogállami keretek között, a vallásszabadság és a tulajdonjog alapvető sérelme nélkül, szentesíthető-e.
Végezetül, Főtisztelendősége, engedjen meg egy testvéri tanácsot, hogy valahányszor a Szent Kánonokra hivatkozik és Krisztus Nagy Konstantinápolyi Egyházáról a jövőben említést tesz, és főleg ha azt hivatalos formában, képzett teológusként teszi, ne feledkezzen meg arról, hogy Oroszország a civilizációját, keresztény kultúráját és egyházi létét illetőleg sokat köszönhet annak az Egyetemes Patriarchátusnak, amely egykor önöknek, Oroszországnak is gondos és szerető Anyaegyháza volt.
Főtisztelendő Uram!
Sajnálom, hogy ez a levél jelenti kapcsolatunk kezdetét, de hiszem, hogy egyrészt kötelességünk, hogy „munkatársak legyünk az Igazság szolgálatában” (3Jn 1,8), másrészt egyedül „az igazság tesz szabaddá bennünket” (Jn 8,32). E célt szolgálja jelen levelem, melynek eléréséhez készséggel állok az Ön rendelkezésére.
Szeretettel az Úrban:
+ Mihail
Ausztriai metropolita
az Egyetemes Patriarchátus magyarországi exarchája
Az Orosz Ortodox Egyházat az Európai Unióban képviselő Hilarion Bécsi és Ausztriai püspöknek, a Magyar Orthodox Egyházmegye kormányzójának 2003. szeptember 2-án kelt levele Mihail Ausztriai metropolitához, a Konstantinápolyi Patriarchátus magyarországi exarchájához
Főtisztelendőséged,
Krisztusban kedves Testvérem és az Isten oltára előtt Szolgálattársam!
Megkaptam Főtisztelendőséged 2003. augusztus 1-én kelt levelét, és nagyon örülök, hogy Önnel, mint a Szentséges Konstantinápolyi Egyház ausztriai és magyarországi képviselőjével testvéri párbeszédet folytathatok.
Ugyanakkor nem tudok nem hangot adni sajnálatomnak amiatt, hogy párbeszédünk kezdetét az Ön által a levelében megfogalmazott és a Szentséges Orosz Egyháznak címzett számos keserű szemrehányás árnyékolja be.
Elsősorban értetlenséget vált ki, hogy Főtisztelendőséged a Szentséges Orosz Egyház magyarországi jelenlétét a „Szovjet hadsereg fegyvereivel” és Sztálin jóváhagyásával kapcsolja össze. Főtisztelendőséged előtt ismertnek kell lennie, hogy éppen Sztálin engedte szabadjára az Egyházüldözést, melyhez hasonló az egész világ kereszténységének történetében sem volt soha. A megtorlások eredményeképpen meghalt Egyházunk majdnem az egész hierarchiája. A sztálini börtönökben egyházi személyek, szerzetesek és világiak százezreit kínozták halálra. A diktátor feladata az Egyház teljes megsemmisítése volt, és semmiképpen sem annak felvirágoztatása és hatásának kiterjesztése. Következésképpen azt állítani, – ahogy ezt Főtisztelendőséged teszi –, hogy az Orosz Egyház Magyarországon kizárólag az ateista rezsimnek köszönhetően létezik, az a rezsim által elpusztított ortodox keresztények százezreinek emléke elleni bűnt jelenti.
Ezen túl, – ahogyan ez Főtisztelendőséged is tudja –, a kommunista rezsimnek a magyar történelmi porondról való távozása, valamint a demokrácia magyarországi visszaállítása után 1991-ben a Magyar Esperesség papjainak lehetőségük volt a jurisdikciós hovatartozásuk megváltoztatására, de egyhangúlag a Moszkvai Patriarchátushoz való hűség megőrzése mellett szavaztak. Ezt az egy lélekkel kimondott szándékot tíz évvel később, 2001-ben, a Magyar Esperesség Magyar Ortodox Egyházmegyévé alakítása után is megerősítették. Ez az egyházmegye mind a mai napig Magyarország egyik jelentős vallási közössége, amely számos nemzetiségi és kulturális hagyományt egyesít. Ezért a Petőfi téri templom jelenleg is folytatódó „elfoglalásáról” „megszerzéséről” „bitorlásáról” beszélni – mint azt Főtisztelendőséged teszi –, nem csak vértanú-egyházunkra, és a Magyar Ortodox Egyházmegye tagjaira nézve megalázó, de élesen ellent mond a jelenleg fennálló helyzetnek is.
Főtisztelendőséged azt állítja, hogy az ortodox görögöket és magyarokat a Szentséges Orosz Egyház kebelében kisemmizték. A valóság éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodik. Éppen azután, hogy 1940-es évek végén és az 1950-es években a Nagyboldogasszony székesegyház és az egyházmegye többi egyházközsége belépett a Moszkvai Patriarchátus jurisdikciójába, kapták meg ezek az egyházközségek az istentiszteleteik magyar nyelven történő végzésének lehetőséget, mely lehetőségtől addig meg voltak fosztva. Ma a Nagyboldogasszony székesegyház alapvető istentiszteleti nyelve a magyar, bár használatos a görög és egyházi szláv nyelv is.
Pál apostol szavait alapul véve, miszerint az Egyházban nincs „görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem csak Krisztus van. Ő minden és Ő van mindenekben”(Kol 3,11), a Moszkvai Patriarchátus minden feltételét megteremtett annak érdekében, hogy a soknemzetiségű nyáj az Evangélium Igéjét és az egyházi énekeket a számára érthető nyelven hallja, valamint, hogy az azt alkotó etnikai csoportok ugyanahhoz a nemzetiséghez tartozó papoktól kaphassanak lelki gondozást. Például a görög nemzetiségű híveknek lehetőségük volt arra, hogy a Magyar Esperesség keretein belül egy saját nemzetiségükhöz tartozó pap, Horeftosz Kristóf pasztorálja. Ez utóbbi ugyanakkor nem törődött a rábízott nyájjal, hanem törvénytelen meggazdagodásra vágyott, amiért, – amint azt Főtisztelendőséged jól tudja – kormányzó főpapja el is tiltotta a szolgálattól, majd később a világi bíróság 6 év szabadságvesztésre ítélte. Főtisztelendőséged, sajnálatos módon, kánoni fennhatóságába fogadta őt, amikor ő már tilalom alatt állt.
Emellett, Főtisztelendőségednek egyet kell értenie abban, hogy az a tény, miszerint egy egyház főpapja egy egyházi kérdés rendezésének céljából világi bírósághoz fordul, ellentétes az Egyház kánoni hagyományával, amely jelen esetben Pál apostol tanításán (1Kor 6,1-4), valamint a Szentséges chalcedoni zsinat 9. kánonján alapul, amely így szól: „Ha valamely klérikusnak (másik) klérikus ellen (peres) ügye van, ne kerülje el saját püspökét, és ne folyamodjék világi bírósághoz”. Ugyanerről esik szó a karthagénai zsinat 117. (104.) kánonjában: „Elhatároztatik: hogy ha bárki a klérusból magától a császártól világi bíróságok előtt vizsgálatot kér, fosztassék meg tisztségétől” E tekintetben ugyanazon karthagénai zsinat 15. kánonja még kategorikusabban fogalmaz: „Úgyszintén megállapíttatik, hogy ha bárki a püspökök, vagy presbiterek, vagy diakónusok, vagy egyéb klerikusok közül az egyházban forgolódva bűnügybe vagy polgári vétségbe keveredik, és mellőzve az egyházi bíróságot polgri bíróságok előtt akarja magát tisztázni, még ha az ítélet mellette szól is, elveszti saját állását.
A fent idézett kánonok fényében nehéz elhinnem, hogy a Szentséges Konstantinápolyi Egyház, mint a szent Ortodoxia kánoni Hagyományának őrzője, egyetértését adta ahhoz, hogy Ön a Nagyboldogasszony székesegyház Magyar Ortodox Egyházmegyétől való elidegenítése céljából világi bírósághoz forduljon. Ezért én azt javaslom, hogy a probléma megoldásának érdekében térjünk vissza az egyházi előírások által kijelölt útra. Testvérileg javaslom Önnek, hogy vonja vissza a világi bírósághoz benyújtott keresetét, hogy a magyar közvélemény előtt ne ez szégyene a Szentséges Konstantinápolyi Egyház nevének, és adjuk át a kérdést az Egyházaink között állandóan működő, tárgyalásokat folytató bizottságnak.
Visszatérve a nemzetiségi tényezőnek az Egyház életében betöltött szerepének kérdésére szeretném megkérdezni: mi mással, ha nem az 1872-es konstantinápolyi zsinaton elítélt etnofiletizmussal magyarázható az a követelés, hogy adjuk át a budapesti Nagyboldogasszony székesegyházat konstantinápolyi jurisdikcióba azon az alapon, hogy megépítésében görögök vettek részt? Ezen követelés megválaszolásakor szeretném emlékeztetni Főtisztelendőségedet egyrészről arra, hogy a székesegyházat a XVIII. század végén nem csak görögök, hanem vlachok és más nemzetiségű csoportok képviselői közösen építették. Másrészről: a templom építésében részt vevő görögöknek nem volt kapcsolatuk a Konstantinápolyi Patriarchátussal. Harmadsorban pedig a székesegyház első építőinek leszármazottai már a XIX. században magyarnak vallották magukat és törekedtek az istentiszteletek magyar nyelven való végzése felé. A XX. század közepére ezen szándékuk annyira megerősödött, hogy a közösség kezdte saját kánoni berendezkedésének lehetőségét egy olyan ortodox jurisdikcióban keresni, amely megadja számára az istentiszteletek anyanyelven való hallgatásának jogát. A Moszkvai Patriarchátus jurisdikciója ilyen volt, melynek kebelében a magyar ortodox közösség de facto egy Magyarországi Helyi Ortodox Egyházzá alakult.
Főtisztelendőséged felteszi a kérdést: „Ha ma a szerbeknek, románoknak, bolgároknak van saját temploma, miért éppen a görögöknek nincs joguk ehhez”. Kétségkívül a görögöknek és a más nemzetiségűeknek egyaránt joga van arra, hogy saját templomuk legyen. De hiszen ilyen joga az ortodox magyaroknak is van. Főtisztelendőséged arra a tényre hivatkozik, hogy a Moszkvai Patriarchátus elvetette az előző magyar kormány ajánlatát, miszerint a Petőfi téri templom „jogos tulajdonosának” – amilyenek az Ön elképzelése szerint csak a görögök lehetnek – történő visszaadása esetén finanszírozná egy új orosz templom építését Budapesten. De vajon nem nyilvánvaló-e, hogy a Nagyboldogasszony székesegyház görögöknek való átadása és az oroszok számára egy új templom építése esetén az ortodox magyarok, akik most teljes jogú gazdái a budapesti Nagyboldogasszony székesegyháznak, elvesztenék azt? Ebben az esetben ők újra, mint fél évszázaddal ezelőtt, egy idegen nyelvű – legyen az görög vagy orosz – közösségben élő megtűrt emberek lennének, és elveszne az a sokéves erőfeszítés, hogy az egyetemes Ortodoxia keretein belül megalkossák saját kulturális hagyományukat. Úgy gondolom, hogy a jövőben Budapesten görög és orosz templom egyaránt épülhet, ha ezekre pasztorális szükség van. Ugyanakkor mély meggyőződésem, hogy a Nagyboldogasszony székesegyház éppen a magyar, nem pedig a görög vagy az orosz Ortodoxia bástyája kell, hogy maradjon, és ezért – ahogy az jelenleg is –, a magyar ortodox közösséghez kell tartoznia, amelynek önállóan, külső beavatkozás nélkül kell döntenie a saját jurisdikciós hovatartozásának kérdéséről.
Szeretném Főtisztelendőséged figyelmét felhívni arra tényre is, hogy a Konstantinápolyi Patriarchátus jurisdikciójában sok orosz alapítású egyházközség van, a mi Szentséges Egyházunk mégsem követeli azok visszaadását. Néhány, jelenleg a Szentséges Konstantinápolyi Egyház kánoni fennhatósága alá tartozó templom a XIX. században és a XX. század elején az orosz Uralkodó Ház költségén és sok ezer orosz állampolgár önkéntes adományaiból épült fel. Ha Főtisztelendőséged példáját követnénk, a Szentséges Orosz Egyháznak kereseteket kellene benyújtania a világi bíróságokhoz, hogy visszaszerezze azt, ami egykor jogosan – és nem állítólagosan – az övé volt.
Főtisztelendőséged állítása szerint a Konstantinápolyi Patriarchátus jelen lett volna Magyarországon az ország ezeréves története során. Ugyanakkor köztudott, hogy a mai Magyarország területén levő ortodox közösségek történetileg a Szerb-, és a Román Ortodox Egyházhoz tartoztak. Emellett nincs dokumentumokkal alátámasztott bizonyíték arra, hogy ezek kanonikusan átmentek volna a Szentséges Konstantinápolyi Egyház jurisdikciójába, hacsak Főtisztelendőséged nem a Szentséges chalkedoni zsinat 28. kánonjára gondol, amelyet az utóbbi időben egyesek úgy igyekeznek értelmezni, mintha az jogot adna a Szentséges Konstantinápolyi Egyháznak arra, hogy kiterjessze hatalmát a Kelet-Római Birodalom kánonban említett Thrácia, Ázsia és Pontusz tartományain túlra. Egy ilyen értelmezés többek között teljesen öncélú és a Szent Ortodox Egyház kánoni hagyományától idegen. Nem szeretnék most e kérdés elemzésébe bocsátkozni, mivel azt Őszentsége I. Bartholomeosz Konstantinápolyi Patriarcha és Őszentsége II. Alexij Moszkva és egész Oroszország Patriarchája levelezésük során nem egyszer érintették.
Remélem, Főtisztelendőséged az elmondottakat nem szemrehányásként fogadja, hanem felhívásként, hogy a vitás kérdéseket a testvéri szeretet és az egyházi gondolkodás szellemében oldjuk meg. Jó példa erre Helyi Ortodox Egyházaink gyümölcsöző együttműködése. Időnként úgy tűnt, hogy az Egyházaink kapcsolatában jelentkezett problémák áthághatatlan akadályként tornyosulnak a teljes értékű közösség és együttműködés előtt. Mindazonáltal, mint arra a Szentséges Konstantinápolyi és Orosz Egyházak közötti legutóbbi tárgyalássorozat is rámutatott, létezik a problémák megoldásának olyan útja, mely a szeretet és együttműködés szellemében vezet. Kövessük ezt a jó példát és bízzuk a közöttünk lévő vitás kérdés megoldását egyházi vezetéseink belátására. Meggyőződésem, hogy Bartholomeosz Konstantinápolyi Patriarcha és II. Alexij Moszkva és egész Oroszország Patriarchája pásztori bölcsességének köszönhetően e kérdést mindkét fél egyetértésével, a világi hatalom és bíróság beavatkozása nélkül sikerül megoldani.
A magam részéről szeretném biztosítani Főtisztelendőségedet arról, hogy a jövőben is kész vagyok az egyházmegyéinket érintő bármely kérdés megvitatására.
Egyúttal kívánok Főtisztelendőségednek főpásztori szolgálatában és minden jó cselekedetben Isten segítségét.
Testvéri szeretettel az Úr Jézus Krisztusban,
+Hilarion
Bécsi és Ausztriai Püspök
A Magyar Orthodox Egyházmegye ideiglenes kormányzója
Az Orosz Orthodox Egyháznak az európai nemzetközi szervezetekhez
delegált képviselője
Jogi kommentár Mihail metropolita leveléhez
Mihail metropolita 2003. augusztus 1. napján kelt levelében megfogalmazott állítások közül a Magyar Orthodox Egyházmegye véleménye szerint az alábbiak nem felelnek meg a valóságnak, illetve alkalmasak a megtévesztésre:
1.) „A budapesti görögalapítású Magyar Ortodox Egyházközség 1949-ben „átment” a Moszkvai Patriarchátus kánoni joghatóságába…” Kérdés: hogyan és miként történt ez az „átmenetel”?
a) Az egyházközség neve helyesen Budapesti Görög Alapítású Görög-keleti Magyar Egyházközség.
b) Az egyházközség vezetői 1946-tól kezdődően több ízben kezdeményezték, hogy a Moszkvai Patriarchátus kánoni joghatóságába kerüljenek, amelynek fő szorgalmazója (korabeli írásos dokumentumokkal bizonyítottan) Varjú János magyar pap volt.
2.) „… Állam Egyházügyi Hivatal a Budapesti Görögalapítású Magyar Ortodox Egyházközséget önkényesen feloszlatta”.
c) Az egyházközséget az Állami Egyházügyi Hivatal valóban megszüntette, és kötelezte, hogy vagyonát adja át a Magyar Görögkeleti Egyházközségek Ideiglenes Főhatóságának. Arról nem szól a levél, hogy mindez 1951. október 1. napjával történt, amikor a Budapesti Görög Alapítású Görög-keleti Magyar Egyházközség már a Moszkvai Patriarchátus kánoni joghatósága alá tartozott.
3.) „… milyen jogon, vagy erkölcsi alapon bitorolja… templomot a Moszkvai Patriarchátus?”
d) A Magyar Köztársaság törvényei alapján a jogutódlások során telekkönyvben bejegyzett tulajdonosként birtokolja és nem bitorolja. Az erkölcsi alapja is szilárd, hiszen az egyházközség tagjainak hitén és többször írásban kinyilvánított akaratán nyugszik.
4.) „… görögök által emelt templomot”
e) A Nagyboldogasszony Templomot nemcsak görögök, hanem macedon-vlach, arnót (albán) és magyar nemzetiségű hívők építették. Utódaik elmagyarosodtak, és hívő görög testvéreik előtt is nyitva tartják a templom ajtaját.
5.) „A Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus már 1930-ban engedélyezte a magyar liturgikus nyelv használatát.”
f) A Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus az egyházközség részére írt levélben kifejezetten tiltakozott a magyar liturgikus nyelv használatával kapcsolatban, ezért kezdeményezték az egyházközség vezetői a Moszkvai Patriarchátushoz való csatlakozást, mely csatlakozás előfeltétele az volt, hogy a Moszkvai Patriarchátus kifejezetten hozzájárult ahhoz, hogy az egyházközséget alkotó elmagyarosodott hívek a magyar nyelvet használják liturgikus nyelvként.
6.) „A Moszkvai Patriarchátus által történt templomfoglalás Ioszif
Sztálin jóváhagyásával történt, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus magyarországi jelenléte azonos a magyar állam 1000 éves történetével, a görögöké pedig 400 éves történelmi múltra tekint vissza, míg az Orosz Egyházé és az oroszoké egybe esik az ország II. világháború alatti megszállásával”.
g) Az 1868. évi IX. törvény tárgyalásakor, amely törvény rendezte a magyarországi szerb és román ortodox metropólia egymáshoz való viszonyát, az addig is a szerb, illetve román püspökhöz tartozó görög és macedon-vlach ortodoxok az országgyűléshez petícióval fordultak, amelyben maguk számára is autonómiát kértek arra hivatkozva, hogy ők nem alkotnak külön nemzetiséget, hanem született magyarok. Az országgyűlés őket görög-keleti vallás, se nem szerb, se nem román ajkú híveinek nevezte. Az egyházközségek 1931-ben felvették elnevezésükbe a magyar jelzőt is, ez ellen a Konstantinápolyi Patriarchátus még 1951-ben is tiltakozott. A két világháború között megalakult még három, kezdettől fogva magyar-ortodox egyházközség, akik a többiekkel együtt bevezették a magyar szertartási nyelvet. Ez időben ezen egyházközségek kánoni helyzete tisztázatlan volt, mert az elérhető ortodox egyházi főhatóságok nem voltak hajlandók tudomásul venni azok magyar jellegét. A II. világháború után a magyar kultuszkormányzat 1946 és 1948 között előbb Konstantinápolyban, majd a Budai Szerb Egyházmegye püspökénél szorgalmazta a magyar ortodox egyházközségek kánoni helyzetének rendezését, ám eredménytelenül. Végül 1949 novemberében a Belgrádi Patriarchátus hozzájárulásával a Moszkvai Patriarchátus fogadta a magyar ortodox egyházközségeket kánoni joghatósága alá. Ez a folyamat 1955-ig tartott.
7.) „… görög és magyar ortodoxok azonnal kérelmezték a templom jogos tulajdonosainak visszaadását”.
h) A levélben hivatkozott rendszerváltás 1989-ben történt meg, és a perbeli templomot első alkalommal 2001. évben kezdték el követelni.