A görög kereskedők megjelenése Pesten

A törökök kiűzése után Pest régi lakosai valamint a török uralom alatt már működő görög és rác kereskedők közül is kevesen maradtak meg a városban, mivel az ostrom alatt vagy életüket vesztették, vagy elmenekültek onnan. A városba újonnan letelepülni szándékozó magyarokat és külföldieket (németeket és rácokat) vonzotta a meghirdetett olcsó telek, ingyen szántóföld és a pár éves adómentesség. Pest orthodox lakossága azonban csak 1690 körül indult számbeli növekedésnek, amikor a Csernojevics Arzén ipeki pátriarchával együtt Magyarországra menekült szerbek egy kisebb csoportja Pesten telepedett le. A többség tovább vándorolt Budára, illetve Szentendrére. A Pesten letelepedett csoportban nagy valószínűséggel görögök és makedovlachok is voltak, amit egy 1696-os összeírás alapján is vélelmezhetünk [1. 122.oldal]. Ebben az időben Pest területe kisebb volt, mint a jelenlegi V. kerület, ennek megfelelően lakossága is kis létszámú volt [4.]. Az 1696-os esztendőben a városban mindössze 7 kereskedő működött, ebből 2 görög nemzetiségű volt. 1699-ben az osztrák császár és a török szultán között létrejött a karlócai béke, amelynek a XIV. és XV. pontja kifejezetten támogatta a kereskedelmi tevékenységet. Ennek egyik következménye, hogy a XVIII. század elején folyamatossá vált a görög kereskedők lassú bevándorlása a magyar városokba, így Pestre is.

Komoly fordulópontot jelentett az 1718. évi pozsareváci béke, amely az 1716-1718-as osztrák-török háborút zárta le, amit III. Károly osztrák császár és III. Ahmed török szultán kötött 25 éves időtartamra. A békekötés eredményei közé sorolható egy kereskedelmi szerződés létrejötte is, amely a keleti kereskedelmet lényegesen könnyebbé tette. A szerzödés 20 pontja közül a kereskedelem szempontjából legfontosabb a harmadik pont, mely szerint az egy alkalommal történő 3%-os vám lefizetése mellett a török alattvaló kereskedők szabadon hozhatták be árujukat az országba. Ez a határozat komoly előnyt jelentett a hazai kereskedőkkel szemben, akiknek minden vámhatárnál harmincadot és egyéb vámokat, adókat is fizetniük kellett. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Konstantinápoly és Velence helyett Ausztria és Magyarország lett a görög kereskedelemi útvonalak iránya, Velence helyett pedig Bécs vette át a diaszpórában élő görögség központi szerepét. Magyarországot, így Pestet is illetően az 1715. és 1720. évi összeírások arról tanúskodnak, hogy a görög kereskedők nagy többsége még nem telepedett le, hanem vándorkereskedelmet folytatott. Pest még 1720 körül is kisebb város volt kb. 3800 lakossal, ahol a görög kereskedőket eleinte szívesen fogadták a helybeliek. Amikor azonban számuk növekedni kezdett, már zavarták a város céhes kereskedelmének érdekeit. Néhány év leforgása alatt többször is bepanaszolták a céhek a görögöket, ezért 1725-ben a Helytartótanács kénytelen volt korlátozni a görögöknek a pozsareváci szerződésben biztosított szabadságát és rendeletet hozott arról, hogy a görög kereskedők csak török árukkal kereskedhetnek és csak nagy tételben. A kis tételben való árusítás csak vásárok idején volt megengedett. Ennek ellenére közel 50 éven át (az 1774. évi hűségeskü rendelet életbe lépéséig) minden tilalom és büntetés ellenére a görögök figyelmen kívül hagyták ezt a rendeletet. Továbbra is korlátozás nélkül kereskedtek török árukkal, sőt – ami kifejezetten tiltott volt – nyugati és hazai árucikkekkel is [2,120-121. oldal].

1732-ben a Helytartótanács változtatott az 1725-ös korlátozó rendeleten. Ettől kezdve a korlátozó rendelkezés csak azokra a görögökre vonatkozott, akik megmaradtak török alattvalóknak, vagyis vámkedvezménnyel hozhatták be áruikat az országba. Azok a görögök viszont, akik családjukkal együtt állandó jelleggel megtelepedtek Magyarországon, állampolgárságot szereztek és a harmincadot fizettek, szabadon kereskedhettek bármilyen áruval, kicsiben és nagyban egyaránt. A változtatás célja az volt, hogy a Helytartótanács a görögöket letelepedésre sarkallja. Két ok miatt volt szükséges a görögök magyarországi letelepedése:

– görögök a Monarchia alattvalóivá válva, a más nemzetiségekhez tartozó kereskedőkhöz hasonlóan megfizessék a harmincadot és egyéb adókat, így növelve az állam jövedelmét

– a családtagoknak Magyarországra hozatalával megakadályozni az itt szerzett pénznek az országból való kivitelét [2,121. oldal].

Az 1737-es összeírás szerint Pesten 15 török alattvaló kereskedő tartózkodott. 1742-ben a Helytartótanács a szabad kereskedelem folytatását a családtagoknak Magyarországra való behozatalától tette függővé.1754-ben már 36 görög kereskedő élt Pesten. Az 1760-as évek végén megindult a görögök végleges letelepedése Magyarországon és így Pesten is. Egy 1770-es összeírás szerint 428 orthodox vallású hivő (közülük 71 családfő) élt Pesten. Az itt elmondottak alapján az bizonyos, hogy a görög kereskedők száma a XVIII. század 60-as éveiben növekedett meg gyors ütemben, úgy hogy az 1770-es években a Pesten élő görögök száma már 500 körül mozgott. [2,124]. Ezt a viszonylag rövid idő alatt végbement nagyarányú létszámnövekedést két oknak tulajdoníthatjuk: az egyik az egyre fokozódó török terror elől való menekülés. (Moszchopolisz városát a törökök 1769-ben feldúlták, ekkor a város lakosságának jelentős része észak felé menekült, és eljutott Magyarországra.) A másik ok az éppen folyó török-orosz háború,amely folytán a görög kereskedelem Magyarországon összpontosult.

Közben a Pesten élő görögök egyre többen vásároltak házat maguknak. 1773-ban 54 orthodox vallású háztulajdonos élt Pesten, amelyből 23 görög volt. [3,49. oldal].

A házvásárlással egy időben – elsősorban a kereskedői társaságba való felvételük és a tanácsba való megválasztásuk érdekében, de egyszersmind személyes okok miatt is – többen megindították a küzdelmet a polgárjog elnyerésére. A városi magisztrátus és a hazai kereskedők kitartó ellenállása ellenére a görögök közül egyre többen érték el céljukat, a hazai kereskedőkkel való egyenjogúságot. Ezzel pedig megindult a görög kereskedők Pesten való végleges letelepedésének folyamata, ami azonban csak a következő évtizedekben bontakozott ki a neves és ismert görög családok (Agorasztó, Sacellari, Haris) ingatlan vásárlásaiban. Ezek az ingatlanok nemcsak családi, hanem alapítványi tőkeként különböző egyházi és jótékonysági célokat is szolgáltak. A görög kereskedőknek Pesten, illetve Magyarország más városaiban való állandó letelepedése nemcsak saját szándékból történt, hanem nagyban hozzájárult ehhez az 1774-es hűségeskü rendelet is, amit Mária Terézia királynő adott ki, amiről fentebb már szóltunk.

Felhasznált irodalom:

1. Dr. Berki Feriz szerkesztésében: Az orthodox kereszténység (Második kiadás. Budapest, 1984.)
2. Füves Ödön: A görög kereskedők bevándorlása Pestre 1718-1774 között (Budapest, 1975.)
3. Füves Ödön: Pesti görög háztulajdonosok (Budapest, 1970.)
4. Magyarország térképlapokon/A Főváros – Budapest műemlékei – V. kerület (Atlasz Kiadó Cheseaux/Ausanne, évszám nélkül)
5. Poór János: Magyarország története 12. Megbékélés és újjáépítés 1711-1790. (Kossuth Kiadó Budapest, 2009.)

Úton az önálló egyházközség megalapítása felé

Előző tanulmányunkban a görög kereskedők Pestre történő beköltözését kísérhettük figyelemmel a XVIII. század második feléig, azonban nem szóltunk a görögök vallási életéről. Természetesen mindannyian orthodoxok hitűeknek vallották magukat. Pesten ebben az időben már létezett szerb egyházközség és templom (A templom a jelenlegi helyén  – V. kerület, Szerb utca és Veress Pálné utca sarka – állt), ahol egyházi szláv nyelven folytak az istentiszteletek. Miután ez az egy orthodox templom volt Pesten, a görögök itt vettek részt a vasárnaponként a Szent Liturgián. Az első időkben a betelepült görögök még aránylag kevesen voltak, azonban az idő múltával egyre többen lettek. 1780-as évekre számuk megtöbbszöröződött, emiatt már sértőnek és méltánytalannak tartották, hogy a szerb templomban nem végeznek külön görög nyelvű istentiszteletet. A görög nyelv liturgikus használatának engedélyezése végett kérvényt nyújtottak be a Helytartótanácshoz. II. József király kivizsgáltatta a kérelmet és 1783. április 26-án (2915 szám) elrendelte, hogy a budai szerb püspökség egy görögül tudó papot nevezzen ki a pesti szerb templomba
[1,153. oldal]. A Helytartótanács 1784. augusztus 5-i határozatával pedig ez a lelkész jogot kapott arra, hogy minden második vasárnap görög nyelven végezze a Szent Liturgiát. A hatóságok azt remélték, az engedély békét teremt az egyházközségben a szerbek és a görögök között. Nem így történt. A minden második vasárnap görög nyelven végzett Liturgia nem elégítette ki a görögök igényét, akik azt szerették volna, ha saját templomot építhetnek és ott az általuk választott lelkész végzi a szolgálatokat saját nyelvükön. A görögöknek ez az elszakadási törekvése a szerbek éles ellenállásába ütközött. A görögök igényüket a törvény szerint is jogosnak tartották, hiszen a pesti görög családok száma meghaladta az 1781. évi, II. József király által kiadott türelmi rendeletben előírt 100-at, de anyagi helyzetük is lehetővé tette, hogy új templomot építhessenek.

A legfőbb sérelmüknek azt tartották, hogy a szerbek korlátozzák őket abban, hogy a Helytartótanács rendeletében foglaltakat betarthassák a váltakozó nyelvű istentiszteletet illetően, például nem minden második vasárnap folyhat görög nyelven az istentisztelet, de ha mégis, akkor is bizonyos részeket egyházi szláv nyelven végeznek. A szerbek mégis ragaszkodtak a görögökkel való közösséghez, mert a görögök lélekszámban többen, anyagiak tekintetében pedig tehetősebbek voltak, ami a szerb egyházközség anyagi helyzetének is kedvezett. Feltételezhető, hogy mindezeken felül tartottak az esetlegesen megalakuló görög egyházközségtől, mint potenciális vetélytárstól. Míg a görögöket az egyértelmű elszakadási szándék jellemezte, addig a szerbekben kettős érzelem zajlott le. Egyrészt szerették volna ha templomukban kizárólag a régi gyakorlat szerint egyházi szláv nyelven folynak az istentiszteletek, másrészt előre tartottak attól, hogy a görögök kiválásával megfogyatkozna az egyházközség létszáma és előnytelen anyagi helyzetbe kerülnének. Ezért a maguk részéről próbálták az egységet minden eszközzel fenntartani [1,154. oldal].

A görögök és makedo-vlachok 1788 áprilisában összegyűltek és elhatározták, hogy különválnak a szerbektől és saját egyházközséget alapítanak. Ezt az alapító okiratot 125 görög családfő írta alá 521 családtag nevében. Ezután adománygyűjtést rendeztek és 1788. novemberében írásbeli beadvánnyal fordultak a Helytartó Tanácshoz, hogy engedélyt kapjanak saját templom építésére. Döntésüket a következőkkel indokolták:

1. A pesti orthodox egyházközséget két nemzetiség, a szerb és a görög alkotja. Jóllehet az említett két nép egyforma vallású, nyelvében különbözik egymástól. Ez utóbbi kapcsán ellentétek támadtak közöttük. Hogy a békesség helyreálljon a Helytartótanács elrendelte, hogy görögül is tartsanak istentiszteletet. A szerbek ennek megvalósulását gátolják, arra hivatkozva, hogy ők alapították a templomot és ők a “ius patronus” birtokosai. Minthogy a görögök nem értik a szerb nyelvet, meg vannak fosztva a Liturgia szövegének megértésétől.

2. A szerb templom kicsi, nem elég a két nemzetiség számára, hiszen a görögök száma megtöbbszöröződött.

3. Más városokban is van az egy vallású különböző nemzetiségű hivőknek külön temploma. [2,127. oldal].

A Helytartótanács a hivatali eljárás során kikérte Sztratimirovics István budai szerb püspök véleményét is, aki határozottan ellenezte a templomépítést, a következő érvekkel: a pesti szerb egyházközség nem két, hanem négy nemzetiségből tevődik össze (ahogyan írja: ex Illyris, utpote Graecis, Valachis, et Bulgaris). A hívők, kb. száz főt leszámítva, mindnyájan értenek szerbül. A püspök kifejti azt is, hogy a görögök között valóban van néhány nyugtalan személy, akik egyéni és nacionalista érdekből viszálykodásra biztatják a többieket, jó részük azonban csak azért csatlakozott a beadványhoz, mivel attól tartanak, hogy a szerbekkel való pártoskodással vádolják meg őket. Ha azonban a görögök és makedovlachok mégis megkapják a templomépítésre az engedélyt, akkor a viszálykodás, – ami már egyszer fellángolt, amikor 1785-ben az első közös tanítót választották – ki fog újulni. Azért sem lehet egyetértés e két nép között az építendő templomot és a választandó lelkész személyét illetően, mivel a makedovlachok száma meghaladja a görögökét. Sztratimirovics püspök úgy tartja, hogy a szerbek a Helytartótanács rendelete értelmében nem követelhetnek maguknak előjogokat, míg a görögök nem szólhatnak bele a rájuk nem tartozó egyházközségi ügyekbe és a szerbek által elfogadott határozatokba. A püspöknek arról nincs tudomása, hogy a papok eltérnének az istentiszteletek váltakozó nyelvű sorrendjétől, de ha mégis így van, kötelezhetőek annak betartására. Ez önmagában még nem ok arra, hogy külön templomot építsenek. A körülbelül 900 hívőt számláló egyházközségnek megfelelő nagyságú a szerb templom, mivel vasárnaponként nagyjából egyharmad részük nem szokott jelen lenni az istentiszteleteken. Ha mégis helyhiány lépne fel, ésszerűbb lenne a meglévő templom bővítése. Ezeken kívül a püspök azt is kifejti, hogy a Pesten lakó makedovlachok egy része nem tud görögül sem, ezért ezeknek külön vlachul tudó papra lesz majd szüksége, ez pedig újabb és még súlyosabb viszálykodásra fog okot szolgáltatni. Végezetül megállapítja, hogy a görögök kétségkívül tudnának templomot építeni, de szerinte ennek következtében a görögök és a szerbek között versengés alakulna ki, ami mindkét fél anyagi kimerüléséhez vezetne. [2,128. oldal].

A Helytartótanács miután megkapta Sztratimirovics püspök levelét, 1789. március végén kikérte Putnik Mózes karlócai érsek véleményét is.

Putnik érsek 1789. május elején válaszolt a megkeresésre a következő választ adva: az országban több helyen élnek együtt szerbek és görögök, de ahol így van, állandó viszálykodás és széthúzás tapasztalható közöttük, éspedig az előjog folytán. Az érsek szerint a pesti szerbek nem rendelkeznek előjogokkal, mivel a Helytartótanács rendelete alapján a görögök is szabadon gyakorolhatják vallásukat. A görögök pesti letelepedésük óta egyházi szláv nyelvű istentiszteleteken vettek részt, mivel az istentiszteletek menete megegyezik a görög nyelvű istentiszteletével. Az egyházi szláv nyelven nem értők idővel megtanulják azt, az utódok elhagyják őseik nyelvét, teljesen elszerbesednek, úgy mint más városokban is történt. Putnik érsek javasolta, hogy ezek alapján a Helytartótanács bízza meg Sztratimirovics püspököt és két biztost, hogy a két nép között állítsák helyre a békét, olyan módon, hogy a szerb templomban továbbra is hetente váltakozó nyelven (egyházi szlávul és görögül) tartsák az istentiszteleteket, anélkül, hogy a két nyelvet egy azon szertartáson vegyítenék [2,128. oldal].

Ezek után a Helytartótanács is vonakodott a templomépítéshez az engedélyt megadni, ezért az ügyet Pest város tanácsához utalta. A feleknek ezek után sem sikerült közös álláspontra jutni, ezért vizsgálóbiztost neveztek ki. 1789 júliusában újabb és részletesebb összeírást rendeltek el, aminek alapján a templomépítést kérvényező görögök végleges létszáma: 179 család 620 családtaggal. Az összeírásban jelzik az aláírók önmagukról vallott nemzetiségi hovatartozását is, amely alapján megállapíthatjuk, hogy a görög és makedo-vlach családfők létszáma közel azonos. A vizsgálóbiztos a következő jelentést küldte a Helytartótanácsnak:

A szerbek és görögök között valóban létezik “nationalis ambitio”-ból származó ellentét, amely azonban nem tapasztalható a görögök és makedovlachok között az építendő templom kérésének ügyében. A vizsgálóbiztos tapasztalatai szerint a váltakozó nyelvű istentisztelet a Helytartótanács határozata értelmében be van vezetve a szerb egyházközségben. Ilyen létszám mellett a templom valóban kicsi, nem férnek el benne. A jövőt tekintve a görögök létszáma várhatóan még fog növekedni, de most sem okoz nekik anyagilag gondot a templom felépítése és saját lelkész alkalmazása. A végén a vizsgálóbiztos csodálkozásának ad hangot: miért akadályozzák, hogy egy ilyen népes közösség templomot építhessen magának és saját nyelven tarthassa istentiszteletét [1,157. oldal].

Időközben a pesten élő piarista szerzetesek elhatározták, hogy eladják a Duna partján épült régi kolostorukat a hozzá tartozó telekkel együtt, amit 1789. augusztus 29-én hat görög kereskedő megvásárolt templomépítés céljára. A hat új tulajdonos még előbb – augusztus 18-án – megállapodott egymással, ha sikerül a templomépítéshez engedélyt szerezni, akkor az épületet és a telket ugyanazért az összegért, amiért vették átadják az egyházközségnek templomépítés céljára. Abban is megállapodtak, ha mégsem kapnának engedélyt, akkor eladhatják, akár külön-külön, akár együtt [1,158].

A hosszú görög-szerb vitát azzal zárta le a Helytartótanács, hogy 1789. november 27-i határozatával – Sztratimirovics püspök állásfoglalása és javaslata ellenére – elvi hozzájárulást adott a templom építéséhez, azzal a kikötéssel, hogy a Rescriptum Declaratorium 66.paragrafusa értelmében kötelesek a költségvetést és építési tervet felterjeszteni a Helytartótanácsnak, a magisztrátusnak pedig kötelessége volt ellenőrizni, nehogy a görögök az építkezés alkalmával feleslegesen költekezzenek, vagy túlzott díszítést alkalmazzanak [1,158. oldal].

Felhasznált irodalom:

1. Füves Ödön: A pesti görög templom építéstörténete (Budapest, évszám nélkül)
2. Füves Ödön: A pesti görögök önállóságért folytatott harca 175 évvel ezelőtt (Budapest, 1964.)
3. Füves Ödön: A pesti görögök küzdelme a teljes önállóság kivívásáért (Budapest, 1968.)

 

A Nagyboldogasszony templom felépítése

Ahogyan az előző tanulmányban említettük, a Helytartótanács 1789. november 27-i határozatával – Sztratimirovics püspök állásfoglalása és javaslata ellenére – elvi hozzájárulást adott a templom építéséhez, azzal a kikötéssel, hogy a Rescriptum Declaratorium 66.paragrafusa értelmében kötelesek a költségvetést és építési tervet felterjeszteni a Helytartótanácsnak, a magisztrátusnak pedig kötelessége volt ellenőrizni, nehogy a görögök az építkezés alkalmával feleslegesen költekezzenek, vagy túlzott díszítést alkalmazzanak [1, 158. oldal].

A görögök az építkezés kivitelezésére tanácsot alakítottak, amely az építési terv valamint az ezzel kapcsolatos költségvetés elkészítését Thallherr József építészre bízta. Thallherr 1790. januárjában el is készült a részletes költségvetéssel és ezt benyújtotta a tanácsnak, amelynek végösszege 43 763 forint és 51,5 krajcár volt. Ezen összeg fedezetére a görögök újabb gyűjtést szerveztek. A gyűjtés végén, 1790. február 12-én az összesítő ív szerint 64 görög és makedovlach adakozásából 20 287 forint 30 krajcár gyűlt össze. Az adakozók közül kiemelkedik Monaszterli Demeter és Constantin Moszka, akik külön-külön 2000 forintot adományoztak [1, 159. oldal]. Kregár Mihály konzul 1790. április 26-án továbbította a költségvetést és az építési tervet a Helytartótanácshoz. A Helytartótanács megállapította, hogy a benyújtott iratok adatai a valóságnak megfelelnek, az anyagi fedezet és rendelkezésre áll az építkezéshez, Ennek alapján 1790. június 22-én (17965. számú okirat) engedélyezte a templom építését, azzal a megjegyzéssel, hogy a magisztrátusnak kell felügyelnie, hogy az önkéntes felajánlásokkal kapcsolatban nehogy visszaélés történjen, valamint arra is, hogy az építkezés ne haladja meg az előirányzott költségvetést [1, 159. oldal]. Így tehát közel kétévi huzavona után hozzákezdhettek a templom építéséhez.

Az építendő templom alapkövének letételekor – a piarista szerzetesektől megvásárolt telken – az általános szokásnak megfelelően behelyezték az alapkőbe a templom alapító okiratát, ami tartalmazta az egyházi és világi elöljárók neveit és azt is, hogy a templomot – amikor elkészül – Szűz Mária elhunyta tiszteletére (augusztus 15.) fogják szentelni.

A görögök, bár megkapták a templom építésére az engedélyt, mégsem kezdték el azonnal a munkálatokat. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy az egyházközség vezetői megvizsgáltatták a Thallher-féle terveket, és abban statikai hibákat fedeztek fel. Ebből következően az egyházközség vezetése úgy döntött, hogy visszavonják Thallherr megbízását és Jung József (1743-1808) pesti építészt kérik fel új építési terv készítésére. 1791. februárjában meg is kötötték a szerződést Jung Józseffel, amelyben azt is rögzítették, hogy az épülő templomot a bécsi görög templom mintájára tervezik meg, és az összes tervezési és kivitelezési munkákkal Jung Józsefet bízzák meg.

1791 júliusában végre elkezdődhetett a templom építése. Az egyházközség vezetése az építési munkák felügyeletére három tagú bizottságot jelölt ki Laszkar Angelaky, Demeter Argiry és Naum Moszka személyében. A magisztrátus a felügyelet tisztét viszont Muskatirovics János szenátorra bízta.

Ezek után a görög és makedovlach hívek 1791 október végén kérvényben fordultak a Helytartótanácshoz, hogy a megvásárolt telken álló épületben kápolnát alakíthassanak ki istentiszteletek végzésére, amíg a templom felépül. A Helytartótanács a kérvényben megfogalmazottak szerint 1791. október 21-én (20073. szám alatt) engedélyezte a külön kápolna kialakítását, amely az épülő templom felszenteléséig látta el istentiszteleti funkcióját [1, 161. oldal]. Történelmileg a Helytartótanácsnak ez a rendelete volt az, amely időponttól számíthatjuk hivatalosan is a Szűz Mária elhunytáról nevezett Nagyboldogasszony egyházközség megalakulását. Ezt a tényt az is alátámasztja, hogy az egyházközség négy részből összeállítható görög nyelvű körpecsétjén alakulási évként 1791. szerepel. Az egyházközség teljesen önállóvá akkor vált, amikor is a Helytartótanácstól 1792. május 22-én (1998. számú rendeletével) saját pénzkezelési jogot kapott [1, 161. oldal]. Ettől az évtől kezdik vezetni az anyakönyveket, az egyházközségi jegyzőkönyveket és az egyházközség éves elszámolásait is. Ebből következően egyes források az egyházközség alapítási éveként – tévesen – az 1792. esztendőt jelölik meg. Ennek ellentmond az a tény, hogy az egyházközség – más magyarországi orthodox egyházközségekhez hasonlóan (például Miskolc, Eger) – megalakulása emlékére – 1791. december 23-án – a ünnepét ábrázoló rézmetszetet készíttetett. Ez a kép Szűz Mária elhunytát és mennybe vitelét ábrázolja, amely a rajta található görög szöveg szerint a görög és vlach egyházközség költségén készült a jámbor keresztények számára az Isten Anyjának tiszteletére. A rézmetszeten látható Krisztus az angyalokkal és a szentekkel együtt, Szűz Mária a ravatalon fekve valamint az apostolok kara. Ki van emelve az a jelenet, amikor -a hagyomány szerint- az apostolok Istentől kapott útmutatás alapján Szűz Mária koporsójával útban voltak Jozafát völgyébe, ahol sírboltba kellett helyezniük Szűz Mária testét. Útközben találkoztak egy Ruben nevű zsidó emberrel, aki földre akarta borítani a koporsót Szűz Mária testével együtt, de karja egészen könyökéig elszáradt és sírva kellett mennie a koporsó mellett, mert keze odatapadt a ahhoz. Az ember miután megbánta tettét az apostolok közbenjárására meggyógyult, majd hálát adva Istennek a gyógyulásáért, ott helyben megkeresztelkedett [2, 360-361. oldal]. A rézmetszet térdre borulva ábrázolja, amint hálát ad Istennek a csodás gyógyulásért.

A templom építése már elkezdődött, amikor – 1792 tavaszán – a görögök elhatározták, hogy az eredeti tervben foglaltakkal ellentétben nem egy, hanem két toronnyal építik meg a templomot. E határozat alapján kérvényt nyújtottak be a Helytartótanácshoz, amely megvizsgálta az építkezés állapotát és az egyházközség anyagi helyzetét. A vizsgálat után a Helytartótanács engedélyezte a már meglévő tervhez a második torony hozzáadását.

A templom építése alatt az egyházközség vezetősége a kifizetések kapcsán többször is összetüzésbe került Jung József építésszel. Ezeket a nézeteltéréseket a Helytartótanács több-kevesebb sikerrel rendezte.

Az építkezés során a kor ismert szaktekintélyeit igyekeztek a részmunkálatok során is alkalmazni. Így a templom tetőszerkezetét Franz Lichtenwallner ácsmester készítette, akivel 1794. augusztus 4-én kötöttek szerződést. A lakatosmunkálatokat Heirich Müller lakatosmesterre bízták, akivel 1797. április 9-én állapodtak meg. 1798-ban elkészültek a harangok, amelyeket ugyanaz év júniusában helyeztek el a tornyokban. A templom kapuinak díszítését, valamint a lépcsőket Joseph April olasz kőfaragó mester készítette 1799-1800 között süttői márványból Jung József tervei szerint [1,165. oldal].

Miután a templom építési munkálatai megfelelő ütemben haladtak, 1797-ben felmerült az ikonosztászion (képállvány) elkészítésének lehetősége. Jankovicz Miklós (Nikolaosz Joannou Talidorosz, 1750-1817) ebben az időben már ismert fafaragó mesternek számított, akinek a műhelye Egerben volt. Magyarország több orthodox templomában készített ikonosztásziont. Így az egri Szent Miklós templom ikonosztászionja 1789-ben készült el, majd a miskolci Szent Háromság templom következett, amit 1793-ban fejezett be. A budapesti és miskolci templom alapítói között találhatunk olyanokat, akik mindkét templomnak adományoztak a templom építésére (például Dadányi Naum), akik már ismerték és nagyra tartották Jankovicz munkáját. Az egyházközség vezetése 1797. május 4-én határozatot hozott, hogy a legközelebbi vásár alkalmával tárgyalásokat folytatnak Jankoviczcal, a templom belső famunkáinak kivitelezését illetően. A tárgyalás 1797. június 8-án meg is történt, amit egy hat pontból álló megállapodás követett. A megállapodás magában foglalja, hogy a mester egri műhelyében a legszebb kivitelben elkészíti a püspöki trónt, a szószéket és más felszereléseket, majd onnan szállítja Pestre. Továbbá Jankovicz vállalta, hogy az említett templomi felszereléseket maximum három év alatt elkészíti [1, 166. oldal].

Az egyházközség vezetése kérelemmel fordult a Helytartó Tanácshoz, hogy szeretnének kriptát építeni a templom körül, temetkezés céljából. A Helytartó Tanács 1800. október 28-án (25569. számú irat) engedélyezte a kriptáknak előírt módon történő építését. A kripták nem a templom alatt helyezkednek el, hanem a templom falain kívül közvetlenül a fal mellett találhatók a föld alatt, végig körbe.

A templom építése a tervezett 3 év helyett kerek egy évtizedet vett igénybe. 1801-ben végre elérkezett az idő, amikor a templom olyan állapotba került, hogy sor kerülhetett a felszentelésre. A templomot a Protocollum I. 28. oldalán található görög nyelvű feljegyzés szerint 1801. augusztus 11-én, a Nagyboldogasszony ünnepét (augusztus 15.) megelőző vasárnapon szentelte fel Dionisziosz Popovics budai szerb püspök a temesvári püspökkel, 10 pap és 2 diakonus segédletével. A templomot, mint tíz évvel azelőtt – az építkezés megkezdésekor- magát az egyházközséget is, «Κοίμηση της Θεοτόκου»-nak, azaz Szűz Mária elhunytának az ünnepére szentelték. A kórus védőszentjéül pedig Szent Miklós püspököt választották. A templom első gondnokainak Dimitriosz Argirit, Nikolaosz Bekellát és Anasztasziosz Pelengát választották meg. Ugyancsak a Protocollumból tudjuk, hogy a templom felszentelését megelőző este ünnepi vacsorát tartottak, majd ezt éjszakai virrasztó istentisztelet követte. Hajnalban ment végbe a szentelés Dionisziosz Popovics budai szerb püspök főpapi szolgálatával, aminek befejeztével a jelenlévők: püspökök, papok és hívek kezükben égő gyertyával háromszor körbejárták a templomot. Az első Szent Liturgiára délelőtt 8 órakor került sor, ami déli 12 óra körül fejeződött be. [ 1, 168. oldal].

Az egyházközség vezetése a templom felépítése és felszentelése után úgy döntöttek, hogy a utcai frontjára díszes kerítést csináltatnak. A szükséges tervrajzok beadása után a Helytartótanács a magisztrátus bevonásával helyszíni szemlét tartott, majd 1801. szeptember 28-án (20990. számú ügyirattal) engedélyezte a benyújtott tervrajz szerinti a templomot nem takaró, díszes kőkerítés felállítását. Ez a kerítés hosszú éveken keresztül megvolt a templom előtt, az utcai fronton [ 1, 168. oldal].

A templom felszentelésekor még nem volt megfestve az ikonosztászion, nem készültek el a belső díszítések. Az egyházközség 1801. november 10-i gyűlésén Georg Pasgall bemutatta Anton Kuchelmeister bécsi festő két festményét, amelyek megtetszettek a jelenlévőknek és elhatározták, vele készíttetik el a templom ikonjait.

Az ikonosztaszion és a korinthusi oszlopfők aranyozási munkálatait Vinzenz Geiger bécsi aranyozó mester vállalta 1801. december 15-én. Az aranyozási munkálatok két évig tartottak, így azok 1803. év végére fejeződtek be.

1809-ben elkészültek a tetőszerkezet csatornázási munkálatai, amelyeket Dominicus Schreiber rézműves vállalt fel és fejezett be [1, 169. oldal].

Ezzel a templom építési munkálatai befejeződtek. A templom felépítésével valóra vált az egyházközség tagjainak álma: a Nagyboldogasszony templom mind nagyságát, mind művészi kivitelezését tekintve Pest – és később Budapest- egyik kiemelkedő épülete lett.

 

Felhasznált irodalom:

1. Füves Ödön: A pesti görög templom építéstörténete (Budapest, évszám nélkül)
2. Vanyó László szerkesztésében: Apokrifek (Szent István Társulat Budapest, 1980.)

 

Magyar István protoierej