(Olvasandó: Lk 16,19-31)

Jól ismerjük a gazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédet.

Akkor is voltak, most is vannak emberek, akik önhibájukon kívül kerülnek nyomorúságos sorsra, becsapják, kijátsszák vagy kiforgatják őket vagyonukból: ártatlan, jóhiszemű vagy hiszékeny emberek. És vannak, akik hanyagságuk, nemtörődömségük, vagy valamilyen leküzdhetetlen szenvedélyük miatt jutnak koldusbotra. 

Ahány jómódú vagy szegény ember él körülöttünk, annyi különféle emberi sors. Ennek igazságát nem tudjuk megfejteni. Inkább azon az igazságon kell elmélkednünk, amely már a példabeszéd elején teljesen világos számunkra: Isten szemében nem az élet hossza, vagy fizikai minősége az igazi érték, ami számít, hanem az, hogy milyen szívvel és szívünkből született tettekkel éljük le földi életünket. Hiszen a gazdag túlélte a szegény Lázárt, még élvezhette az élet örömeit, csak őutána hunyt el.

Égbekiáltó viszont a különbség a gazdag és a szegény Lázár lelkülete között.

Vegyük csak sorra. Lázár egy szóval sem panaszkodik a sorsa miatt, csak „szeretne jóllakni” abból, ami a gazdag asztaláról aláhullik. Zsíros kenyérdarabkákból, amit a kutyáknak vetettek oda. Nem jut eszébe, hogy erővel vegye el a gazdagtól azt, amit megkívánt. Pedig az igazságtalanság, emberi szemmel nézve, valóban égbekiáltó. Nagy türelemmel viselte a sorsát, reménykedett Isten irgalmában, és irgalmat is nyert. Nem érte el ugyan földi életében azt, amit emberi szempontból megérdemelt volna, de Isten semmit sem felejt el abból, amit egy ember az élete során tett. Mi emberek gyakran vagyunk feledékenyek. Ám a mi Istenünk semmit sem felejt el. Ahogy az apostol mondja: „Ne vezessétek félre magatokat: Istent nem lehet kijátszani. Mert amit az ember vet, azt fogja aratni is” (Gal 6,7).

A gazdagnak, Lázárral ellentétben, a példabeszéd nem örökítette meg a nevét. Névtelen, ami sokatmondó. Egész életében csak magára gondolt, saját sikereire, örömeire, élvezeteire. Pedig nem lehetetlen dolgokat kellett volna tennie. Nem kellett volna házát átadnia Lázárnak. Nem kellett volna mindenét eladnia és földönfutóvá válnia. Csak abból a kenyérből kellett volna adnia a szegénynek, amivel a kezéről letörölte a zsírt a lakomák alkalmával. Isten nem kíván tőlünk erőnket meghaladó dolgokat, csak olyan tetteket, amelyekhez kis erőfeszítés, figyelmesség és együttérzés kell: „Éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, beteg voltam és eljöttetek hozzám.”

Ám halála után a gazdag ember gyökeresen megváltozik. Nem panaszkodik a sorsa miatt, akárcsak Lázár. Ne akar szabadulni a büntetés helyéről. Nem keres kifogást sem. Hát ezt érdemeltem? Nem loptam, nem csaltam, nem hazudtam! Mintha azt mondaná, kimondatlanul is: Méltán ért engem ez a büntetés, Isten igazsága, hogy ide kellett jutnom, mert önző voltam, csak a saját jólétemre, saját hasznomra, saját örömeimre és élvezeteimre gondoltam. A gazdag igen szerény lett, ahogyan Lázár is szerény volt földi életében. Csak egy ujjhegynyi vizet kér Ábrahámtól. Miután elutasításban részesül, nem erősködik, nem ismétli meg a kérését. Következő kérése már nem is saját sorsáról, hanem testvérei sorsáról szól. Ők is felelőtlenül élnek, ahogyan ő élt a földön, nehogy ugyanolyan sorsra jussanak, mint ő, a kárhozat helyére. „Van Mózesük és prófétáik, hallgassanak azokra!” – feleli Ábrahám ősatya. Tehát, az ember ne várjon vakmerően csodás jeleket Istentől: Majd ha Isten ezt és ezt megteszi, majd ha valamilyen nyilvánvaló jelet ad nekem, majd ha véget vet ennek a háborúnak vagy a szegénységnek a földön, majd akkor hinni fogok. Gőgös szavak ezek! Ki vagyok én, hogy jeleket követelek Istentől, és majd akkor hiszek. Eljött hozzánk Isten szava, amit az emberhez intézett, Isten a szent próféták egész sorát küldte hozzánk, akik elhozták az ő örök üzenetét, és számos jelet és csodát is tettek az emberek szemeláttára. Végül, az idők végezetén, eljött hozzánk a földre Isten Igéje és testté lett. Eljött hozzánk Isten megtestesült szeretete, aki bűneinket odaszegezte a keresztfára és harmadnapra feltámadt a halottaiból. Bűnbánatra és megtérésre hívott mindnyájunkat, tanítását pedig nagy jelek és csodák igazolták. János apostol írja: „Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, s ha azokat egyenként mind megírnák, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene” (Jn 21,25).

Mindez nem elég kell ahhoz, hogy bűnbánatot tartsunk, hogy megtérjünk, hogy életünket Isten kezébe helyezzük?

Ám a gazdag ember itt is megmutatja, milyen gyökeres lelki változáson ment át. Az ujjnyi vízért nem ismétli meg a kérését, de a testvéreiért sokkal bátrabb, állhatatos a könyörgésben: „Nem úgy, atyám, mert ha a halottak közül megy el valaki hozzájuk, akkor megtérnek!” Végtelenül önzetlen lett, saját sorsával már nem is törődik, elfogadja, csak a szeretteiért aggódik. Egy szent ember lett! Olyan nagy szeretet van benne, mint Pál apostolban, aki ezt írja a Rómaiakhoz írt levelében: „Hiszen azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért” (Róm 9,3). Vagy ahogy Mózes imádkozik Istenhez a népért az aranyborjú elkészítésének nagy vétke miatt: „Kérlek, igen nagy vétekkel vétkezett ez a nép: aranyisteneket csinált magának. Most azonban vagy bocsásd meg nekik ezt a vétket, vagy pedig, ha ezt nem teszed, törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál” (Kiv 32,31-32)!

Milyen megindító, ahogy a gazdag könyörög a szeretteiért. Csak hát ― késő van, előbb kellett volna felébrednie és jó útra térnie. A példabeszéd másik fő üzenete: az ember ne halogassa a megtérését. Cselekedje azonnal a felismert jót, amíg van ideje, amíg van ereje, amíg van benne lehelet. A gazdag talán így gondolkozott, még életében, ma is hallhatunk ehhez hasonlót: Majd ha megöregszem, biztos vallásos leszek. Aztán nem jött el az öregség. Hirtelen mindennek vége szakadt. Ezért int az apostol:

„Ne fáradjunk bele a jótettekbe, mert ha el nem lankadunk, annak idején majd aratni is fogunk. Tehát amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképpen pedig hittestvéreinkkel” (Gal 6,9-10).

I. T.