“Szeptember 12-én, a Pünkösd utáni tizenkettedik vasárnapon Márk metropolita a rjazanyi Nagyboldogasszony székesegyházban végzett szent liturgiát. Kormányzó főpásztorunkkal együtt szolgált Feofán volzsszki és szernuri püspök. Az egyház Oroszországban ezen a napon ünnepli két kiemelkedő szentje, I. Sándor vlagyimiri fejedelem, a névai csata győztese, és Dániel moszkvai fejedelem emlékét. Tanító beszédében főpásztorunk kitért arra a kérdésre, hogy miben különbözik az életcél, amelyet a mai kor embere kitűz maga elé, és a célok, amelyeket a két nagy szent ember követett. 

A mai világban, kedves testvéreim, a hatalom, a gazdagság és a siker kulcsát sokan az ismertségben és a népszerűségben látják. Kit választanak meg elnöknek vagy polgármesternek? Azokat, akik megismertek. Ki az emberi szívek bálványa? Ugyancsak az ismert emberek. Az ismertség — kulcs a gazdagsághoz. Kortársaink között erősen jelen van az ismertségre való törekvés, az, hogy mindenáron fennmaradjon a nevük az utókor számára.

Kedves testvéreim, sajnos minket is gyakran utolér ez a betegség. Azt látjuk, hogy az interneten az ortodox keresztények között is vannak olyanok, akik szeretnének tetszést aratni mások előtt, hogy oldalukat sokan kedveljék.

Valahol azonban véget kell érnie ennek a jelenségnek, hiszen világos, hogy ez így nem mehet tovább. A szent atyák valami egészen másra törekedtek. Ha megnézzük az életüket, azt látjuk, hogy az irány egészen más volt: az egyszerűség és alázat útja, az igyekezet, hogy olyannak tűnjenek, mint akik semmit sem érnek, semmire sem jók.

A mai apostoli olvasmányban Pál apostol szavait hallottuk, aki hitünkről beszél, és kimondja azt is, mit tart magáról. Elbeszéli, hogyan jelent meg neki, mintegy az elvetéltnek, Krisztus. Az apostol nem fél így nevezni magát, mert felidézi, hogyan üldözte Isten egyházát. Azután hozzáteszi, hogy nem méltó az apostol névre, és hogy a legkisebb az apostolok között, bár többet fáradozott, mint azok mindnyájan együtt.

Ilyen Pál apostol alázata, aki az egész világ számára ismert ember, akinek tiszteletére városokat és utcákat neveztek el, akinek nevét világszerte sok szülő adja gyermekének, akit az egyház apostolfejedelemnek nevez!

Az egyház a mai napon emlékezik meg még egy nagy szentről, Szentéletű Szviri Sándorról. Gyermekkorától szeretett volna elvonult életet élni. Harmadik gyerek volt a családban, és amikor megtudta, hogy a szülei meg akarják házasítani, titokban elhagyta a szülői házat, elment Valaam szigetére, és ott élt mint aszkéta, önmegtartóztatásban, próbára téve lelki erejét. Megtörtént, hogy csupasz felsőtesttel ment ki imádkozni az erdőbe, kitéve magát a szúnyogok és cseszlék csípéseinek, aminek révén alázatra tanította a testet. Aztán, mivel még nagyobb erényekre vágyott, átköltözött egy másik helyre, ahol később a monostor is felépült. Meggyőzték őt, hogy vállalja el a monostor vezetését, majd felvette a papság szentségét, magára véve a szerzetesi közösség irányításának felelősséget. A kemény aszkézis ellenére is, a XIV. században rendkívülinek számító kort ért meg, hiszen 85 évesen halt meg. Amikor közeledett halála órája, egybehívta a testvéreket, és meghagyta nekik, hogy elhunyta után testére kössenek kötelet, húzzák el a mocsarához, temessék el, sírját pedig tapossák meg. “Testem vétkezett Isten előtt” – mondta.

Ilyennek értékelte önmagát és erényeit. A szent férfiú nem vágyott dicsőségre, elismerésre, sőt még méltó temetésre sem! Egyet szeretett volna: mélységes alázatot, mivel tudatában volt saját bűneinek. A szent atyák azt mondták, hogy az ember, minél közelebb kerül Istenhez, a világosság és a jóság Forrásához, annál jobban érzi önnön kicsinységét és bűnös mivoltát. Látjuk a szentek példáján, hogyan ismerik be bűnösségüket, hogyan alázkodnak meg, és hogyan emelte fel utána őket Isten mint lámpásokat a lámpatartókra, aminek köszönhetően világszerte emberek sokasága ismerte meg a nevüket, tiszteli őket, és imádkozik hozzájuk, mint pártfogókhoz.

Adja Isten, kedves testvéreim, hogy ezeknek az embereknek a példája buzdítson bennünket, ne pedig a dicsőség és ismertség keresésének haszontalan vágya. Törekedjünk az alázatra! Ha még Szent Pál is elvetéltnek nevezi magát, és azt mondja, hogy méltatlan arra, hogy apostolnak nevezzék, micsoda visszásság, amikor közöttünk egyesek a maguk jellemzésére “az egyház buzgó tagjának” és “mélyen hívőnek” nevezik magukat. Hogy mondhatunk ilyesmiket, az egyház által szentté avatott emberek imái, erényes élete és küzdelmei ismeretében?

Adja Isten, kedves testvéreim, hogy az egyház szentjeinek példája nyomán bennünk is legyen egy kevés kis alázat.”

Ford. T. K.

This post is also available in: orosz