Szeptember 5-én, a Pünkösd utáni tizenegyedik vasárnapon, Márk metropolita a rjazanyi Nagyboldogasszony székesegyházban végzett szent liturgiát. Ónaptár szerint ezen a napon van Szűz Mária elhunyta ünnepkörének lezárása. A liturgián olvasott evangéliumi szakasz a két adósról szólt. Főpásztorunk e történet megértésének és magyarázatának szentelte beszédét. 

A mai kor embere életének egyik sajátsága, hogy hitelek között él. Sok ország van, ahol az emberek, amint munkába állnak, rögtön hitelt vesznek fel lakásvásárlásra, majd éveken át fizetik a felvett hitelt. Ezt látjuk országunkban is. Van, aki a felvett hitelt becsületes módon törleszti, de van olyan is, akinek esze ágában sincs visszafizetni adósságát. Mások, látva a rosszul alakult hitelezés példáit, teljesen elzárkóznak attól, hogy belevágjanak a dologba, és inkább úgy döntenek, hogy megelégszenek azzal, amijük van.

Mindenesetre, ha felvett hitelt az ember, ha nem, adósa valakinek. Mindannyian Isten adósai vagyunk, akitől a legnagyobb ajándékot, az életet kaptuk, és mellé egészségünket, s más javakat, melyektől eltelünk és amelyeket élvezünk. 

Soha ne feledjük el! Azok az anyagi javak, amelyeket az ember a hitelintézetektől kap, semmiség azokhoz a javakhoz képest, amelyeket az Úr juttat nekünk. 

A mai evangélium két adós csodálatos, mély értelmű történetét mutatja be. Az egyik, rögtön azután, hogy elengedték óriási tartozását, szolgatársával találkozva, rárontott, követelve, hogy az illető adja meg jelentéktelen összegű tartozását. Hallva, hogy szolgája nem akarta elengedni társa kicsiny adósságát, az ura börtönbe záratta, meghagyva, hogy fizettessék meg vele hatalmas tartozását.

Ez a kép, kedves testvéreim, nagyon hasonlít a mi életünkre. Gyakran panaszkodunk azokra, akiknek életük nehéz pillanatában pénzt adtunk, vagy más módon segítettünk, elvárva, hogy adják meg ezt az „adósságot”, amikor mi vagyunk szükséghelyzetben. Ugyanakkor nem jut eszünkbe, hogy mi sokkal többel tartozunk Istennek, az élet Forrásának, akitől mindent kaptunk. 

Ebben a példabeszédben visszatekint ránk a modern ember képe és a bennünket körülvevő valóság. Adósok vagyunk, de nem vagyunk hajlandóak elengedni mások tartozását. Jelenti-e azt, hogy minden helyzetben mindenkinek mindent meg kell bocsátanunk? Egy bukott világban élünk, amelyben vannak bizonyos elvárások és szabályok. A példabeszédben nem is annyira az egyéni adósság visszafizetéséről van szó, bár arról is, hanem az általunk a felebaráttal szemben elkövetett vétkek és bűnök megbocsátásáról. 

Más az, amikor nem a személyesen ellenünk vétkezőkről van szó, hanem azokról, akik viselkedésükkel a társadalmi béke ellen vétenek. Amikor Vlagyimir kijevi nagyfejedelem megkeresztelkedett, először nem akarta még a bűnözőket se megbüntetni. Úgy tűnt neki, hogy mindenkinek meg kell bocsátani, a papság azonban figyelmeztette, hogy a bűnösöket meg kell büntetni. 

A bűnök megbocsátásának kérdése tehát elsősorban személyes jellegű, és az egyénnel szemben elkövetett bűnt érinti, a társadalmi együttélést, a nemzet, az állami létét fenyegető cselekedetek vagy bűntettek megítélését azonban nem. Mindig az ész segítségével kell felmérnünk a helyzetet, és azoknak megbocsátani, akik személyesen minket bántottak meg.

Adja Isten, kedves testvéreim, hogy helyesen megértve a velünk történő dolgokat, és azt, mennyi mindennel tartozunk Istennek, készek legyünk mindenkor megbocsátani azoknak, akik megbántottak bennünket.

Ford. T. K.

This post is also available in: orosz