Az Egyház augusztus 16-án (ónaptár szerint 29-én) emlékezik meg a Szent Mandélion, Jézus Krisztus nem kézzel festett képmásának átviteléről Edesszából Konstantinápolyba (944). Erről az ünnepről és a helyes ikontiszteletről tartott tanítást főpásztorunk, Márk metropolita augusztus 29-én, a rjazanyi Nagyboldogasszony székesegyházban: 

„Mindnyájan, kedves testvéreim, akik a mi ortodox templomainkba járunk, látjuk, hogy a falakat sok-sok szent ábrázolás borítja. Szoktunk-e gondolkodni azon, hogyan születnek a művészi ábrázolások? A művész, ha valamilyen képet akar készíteni, pl. egy tájképet, rendszerint megfigyeli a természetet, a jellegzetességeket, a körülményeket, és amit látott, megörökíti a művében. Így születik egy emberi portré is. A művész megfigyeli a modelljét, és vásznára festi, amit lát.

Ám hogyan születik a szent ábrázolás, hogyan születnek az ikonok, képek, amelyeknek vallásos témájuk van? Elvileg ugyanilyen módon.

Az ikonfestők azt ábrázolják az előre elkészített deszkalapokon, ami megjelent az emberiség számára. A Szentírásban ezt olvassuk: „Istent soha senki sem látta.” Isten valóban láthatatlan, felfoghatatlan. Lehet, hogy látjuk egy pár templomban az Atyaisten ábrázolását Ősöregként, vagy a Szentlelket galamb formájában, ám szigorú értelemben Istennek ezek az ábrázolásai – kivéve Jézus Krisztus ábrázolását – nem egészen kanonikusak.

Az Egyház most az Üdvözítő nem kézzel festett képmását foglalja emlékezetébe. A hagyomány följegyzett egy csodás eseményt Jézus Krisztus földi életéből. Abgár edesszai király megbetegedett és elküldte udvari festőjét, hogy fesse meg az üdvözítő arcát. A festő nem tudta feladatát teljesíteni, de az Úr megmosta az arcát, megtörölte egy kendővel, és rajta maradt arcának lenyomata. Ezt az ábrázolást vitték azután Edesszába. Abgár király meggyógyult a képmás előtt mondott ima után, és később a szent ereklyét Edesszából Konstantinápolyba vitték át. Ennek emlékére született a mostani ünnep.

A mi lelki hagyományunkban tehát azt ábrázoljuk, ami megjelent a földön. Ezért ábrázoljuk Jézus Krisztust, Istennek Fiát, aki eljött testben, de nem ábrázoljuk az Atyát és még sok más dolgot sem, ami megjelent a földön. Azokat az ábrázolásokat viszont láthatjuk templomainkban, amelyeket próféták és szentek látomásban láttak. Láthatjuk például az angyalokat, kerubokat abban a formában, ahogyan megjelentek az emberek számára. Ám nem láthatjuk őket a mitológiai „ámor” formájában. Az Egyházban sajátos, szigorú szabályok vannak érvényben.

Természetesen, valaki azt mondhatja, az emberek nagy részét nem érintik ezek a témák, mivel mi nem festünk ikonokat, csak imádkozunk azok előtt, amelyeket mások megfestettek. Ez így is van, ám az emberek gyakran nem is a vászonra, hanem saját képzeletükben festenek képeket, mintha azok kapcsolatban lennének a lelki világgal. Az Egyház óvja gyermekeit a fantáziától akár az imádság, akár a lelki szemlélődés alkalmával. De ha például tömegközlekedési eszközön utazunk, az ember elképzelhet maga előtt egy olyan kanonikus ikont, amely egy bizonyos templomban, vagy éppen a saját házában található, hogy megóvja magát a szétszórtságtól. Ebben nincs semmi kivetnivaló. Ugyanakkor az már nem megengedhető, hogy az ember spontán, lelki képeket fessen maga elé, mert a fantázia messzire sodorhatja az imádság tárgyától, a lelki világtól.

A szentatyák mindig józanságra intettek bennünket a lelki világhoz való viszonyunk tekintetében. Imádkozunk az ikonok előtt, meghajlunk előttük, de nem imádjuk őket. Az ikon – nem Isten, hanem ábrázolás, ablak a lelki világra, összeköt bennünket ezzel a világgal. Ám az ikon semmiképpen sem tekinthető az Istenség valamilyen „részének”. Ezért, amikor valaki azt mondja, „az Istenszülő ikonja”, vagy „az Üdvözítő ikonja megóv bennünket”, ez valójában nem helyes. Nem az ikon, a színek, hanem maga az Istenszülő vagy a Mindenható Úr óv meg bennünket. Vagy amikor azt kérdezi valaki, melyik ikon elé kell állítani a gyertyát és ott imádkozni, ezzel elkezdi az ikont isteníteni.

Gyertyát állítunk az ikon elé, imádkozunk előtte, de nem „hozzá”. Ez talán jelentéktelen árnyalatnak tűnik, de nem az, fontos dogmatikai jelentőséggel bír, lelki életünket alakítja.

Adja Isten, hogy helyesen viszonyuljunk a szent ábrázolásokhoz, tiszteljük az Üdvözítő, a Szűzanya, a szentek ikonjait, amelyek egyfajta „ablakok” a lelki világra. Imádkozzunk előttük abban a reményben, hogy az Úr, az Istenszülő, a szentek megsegítenek bennünket.”

Ford. I. T.

This post is also available in: orosz