Húshagyó vasárnapon, amikor az Egyház az Utolsó Ítéletre emlékezik, Márk metropolita, egyházmegyénk főpásztora a moszkvai Pokrovszkoje-sztresnyevoi Szent Erzsébet templomban tartott szent liturgiát. A metropolitát még 2013-ban nevezte ki Kirill pátriárka a templom megbízott elöljárójává, ezt a szolgálatot ma is ellátja. A főpásztor beszéde az Utolsó Ítéletről szólt, arról, hogy milyen körülmények között megy majd végbe, valamint a hívő embernek a felebaráthoz és Istenhez fűződő viszonyáról:
„Kedves Testvéreim! Ezen a vasárnapon emlékezik meg Egyházunk az ortodox hagyomány szerint a mindnyájunkra váró igazságos és részre nem hajló isteni ítéletről. Évszázadok hosszú sora óta fennáll a hagyomány, amelyet más kultúrák képviselői is ismertek, hogy a történelem végén minden egyes emberre ítélet vár. Igaz, az emberek nem mindig egyformán képzelték el, milyen formában kerül sor az ítéletre. Az ószövetségi zsidók úgy gondolták, az utolsó ítéletkor Isten majd teljes szigorral fordul a pogányokhoz, hozzájuk viszont irgalmas lesz. Az evangéliumban viszont arról olvashatunk, hogy az Úr elítélte az ószövetségi gyakorlatot, mert az emberek elfelejtették az irgalmat és igazságosságot, és a vallási szertartások, előírások és szabályok betartásával, az áldozatokkal foglalkoztak, mintha ezek hoznák meg Isten jóindulatát.
Időnként mi is ugyanígy gondolkodunk: elég elmenni a templomba, gyertyát gyújtani, megcsókolni az ikonokat, és ez elég is Isten irgalmának elnyeréséhez. Átmelegít bennünket a gondolat, hogy hozzánk, keresztényekhez Isten jobb, mint azokhoz, akik az Egyházon kívül vannak, mintha az Egyházhoz tartozásunk egy különb, a világ többi részétől eltérő helyet biztosítana számunkra.
Ugyanakkor a mai evangéliumban hallottuk, mik is lesznek az eljövendő Utolsó Ítélet egyszerű és világos feltételei. Ezek között nem szerepelnek az Egyházban véghezvitt cselekedetek vagy megszerzett érdemek, hanem olyan egyszerű és érthető dolgok, mint megetetni az éhezőt, inni adni a szomjazónak, felöltöztetni a ruhátlant, meglátogatni a börtönben lévőt és hasonlók. Egyetlen szóval: segíteni a szenvedőnek. Természetesen egyetértünk abban, hogy mindez fontos, de időnként hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is, ami téves gondolat. Krisztus szavai szerint a szükséget szenvedőnek segíteni ugyanaz, mint neki segíteni. Sok szent és igaz is pontosan így gondolta. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy történet, amit az egyik paterikonban („szent öregek könyvében”) olvastam. Egy szerzetesnek két rend ruhája volt: az egyik, amiben dolgozott, és az idő nagy részében viselt, és a másik, amelyet a templomba vett fel. Ehhez a szerzeteshez egyszer beállított egy pusztai remete, és ruhát kért tőle. Ő természetesen a jobbikat adta oda! Amikor a lelkiatyja megkérdezte őt, hogy miért így választott, holott a jobbik öltözet templomba járásra való, hiszen Istennek mindenből a legjobbat kell adnunk, a következő, megdöbbentő választ kapta: „Te talán a rosszabbat adtad volna oda Krisztusnak?” Ez a szerzetes valóban szó szerint vette az Úr szavait az Utolsó Ítéletről, úgy, ahogy azokat érteni kell. A felebarát – Krisztus, a szükséget szenvedő – Krisztus, és mindazt a jó, amit embertársainkkal teszünk, valójában Krisztussal tesszük. Itt van tehát az Isten parancsolata, és itt van annak teljesítése, ami többet ér az Úr szavai szerint, mint az összes égőáldozat és felajánlás. Irgalom, szeretet, együttérzés – ezek azok a kritériumok, amelyek alapján az Úr megítél majd bennünket.
Adja Isten, kedves testvéreim, hogy soha ne feledkezzünk meg erről. Életünk az Egyházban – lelki támasz, amelyet az Úr ad nekünk, hogy teljesíthessük az ő parancsolatait, amelyek között a legnagyobb a szeretet, melyet felebarátaink felé tanúsítunk jótetteink és irgalmasságunk által.”
Ford. T. Kirill
This post is also available in: orosz