Visszatérni az Atyai hajlékba

Tékozló Fiú vasárnapján folytatjuk a megkezdett elmélkedést és a nagy és szent böjtre való felkészülést a szent atyák útmutatása alapján, akik bölcsességük által olyan példákat állítanak szemünk elé, amelyek segítenek lelkileg felkészülni a nagy küzdelemre, amely a Nagyböjt során vár ránk. Nagy megmérettetés ez, amelyet elsősorban saját magunkkal, lelkünkkel, testünkkel, szenvedélyeinkkel kell megvívnunk. Ebből a küzdelemből csak akkor kerülhetünk ki győztesen, ha felvértezzük magunkat a Krisztus iránti vágyakozással, az alázattal, a bűnbánattal, a szeretettel és az imádsággal. Az elmúlt vasárnapokon elmélkedtünk az Úr Jézus Krisztusért tanúsított vágyakozásról, amelyet Zákeus, a vámos példájából ismerhettünk meg. Nem volt rest felmászni egy fügefára, csak hogy lássa Jézust. Ez a vágyakozás üdvösségére szolgált, hiszen: „ma lett üdvössége ennek a háznak…” – mondta Jézus (Lk 19,10). 

Egy héttel ezelőtt Krisztus az alázat fontosságára hívta fel figyelmünket a Vámos és a farizeus példázatán keresztül. Ma pedig, Tékozló fiú vasárnapján útmutatást kapunk a bűnbánathoz, amely nélkül lehetetlen megtalálni az Atyához visszavezető utat. (Lk 15, 11-32)

A történet mindannyiunk számára ismerős. Az ifjabbik fiú, miután megkapta atyja örökségét, elhagyta a szülői házat. Szabad akarata vitte rá erre a döntésre, s nem tudta még, hogy nélkülözve az atyai ház védelmező és óvó közelségét, a legrosszabbat tapasztalja majd meg az elkövetkezendőkben. Saját, legtöbbször önös érdekeink, terveink miatt mi is beleeshetünk ebbe a hibába. Szeretnék kiszakadni egy szeretetteljes közegből, egymagam talpra állni, nélkülözve mindazt a szeretetet, védelmet, melyet az Atya, az Isten közelsége jelent számomra. Akkor még nem tudom, de hamarosan megtapasztalom, milyen keserves is az Isten nélküli élet. Eszembe jut, hogy az „otthon maradtak” dúskálnak minden jóban (vö. Lk 15,17). Rájövök arra is, hogy a kincset, amelyet ajándékba kaptam, elherdáltam, és úgy tűnik, soha vissza nem szerezhetem.

És itt következik a fordulópont, mely megmentette a tékozló fiút, és megmenthet minket is. A tékozló fiú magába szállt. „Felkelek és atyámhoz megyek” (Lk 15,18). A bűnbánat első csírája kezd kibontakozni, hiszen elérkezett a pillanat, amikor rájött, mekkora hibát követett el, amikor elhagyta az atyai házat. Az a gyönyör, amelyet hajszolt, elmúlt. Becsapta édessége, és egymagára hagyta kilátástalanságában és kétségbeesésében. Bárcsak soha ne tapasztalnánk meg, hogy milyen messzire el tudunk távolodni Istentől bűneink miatt. Félünk, ha majd visszatérünk mennyei Atyánkhoz, vajon hogyan fogad bennünket. A visszatérés azonban soha sem késő. Egyetlen feltétele van csupán, a bűnbánat. Szükséges, hogy az Isten nélküli, kínokkal teli élet megtapasztalása után magamba szálljak. Bánkódom elkövetett bűneim miatt, de mivel még él bennem a védelmező, szeretettel teljes atyai hajlék emléke, a hazafelé vezető utat is ismerem. Ne féljük elindulni rajta!

Az atya már messziről figyeli az utat, és észreveszi gyermekét (vö. Lk 15,20). Biztosak lehetünk benne, hogy tekintetét minden nap az útra szegezte, és fiát hazavárta. Nyakába borul, és királyként fogadja. Megbocsát neki.
A lehetőség mindannyiunk számára adott. Ha távol kerültünk Istentől, soha nem késő visszatérni Hozzá. Istenadta eszközünk is van a szívünkben: a bűnbánat. Megsiratni tetteinket, és bocsánatot kérve, visszatérni az Atyai hajlékba. Nem véletlenül énekeljük a böjti Triódionban, a hajnali istentiszteleten: „A bűnbánat kapuját nyisd meg nékem, Életetadó, mert lelkem a Te szent templomodhoz serken…”

Minden alkalommal, amikor a bűnbánat szentségében részesülünk, megtapasztaljuk a tékozló fiú utazását. A bűn által messzire kerültünk az Istentől, a bűnbánattal azonban visszatérhetünk Hozzá. Nem valamiféle gépies tett révén, csakis szívből jövő bűnbánat által.

Isten ugyanolyan örömmel fogad vissza bennünket, mint az „atya, ifjabbik fiát”. Ölelő karja vár ránk. Ne késlekedjünk hát visszaindulni a hazafelé vezető úton, bűnbánattal teli szívvel!

Sipos Barnabás