2021. február 21.

Szent Egyházunk régi bölcsességében és szeretetében elrendelte, hogy a Nagyböjtöt előkészítő vasárnapok egyfajta lelki „felrázás” legyenek számunkra. Azért, hogy készek legyünk a böjt küzdelmeit megvívni és rossz szokásainktól megszabadulni.

Ahogy járjuk a boltokat, áruházakat, hivatalokat, vagy éppen tömegközlekedéssel utazunk, gyakran látunk ilyenfajta hívogató hirdetéseket: „Legyen bátorságod magadat adni”, „Valósítsd meg önmagadat”, „Kövesd a szívedet”! 

Gyakran van veszély ebben! Adjuk magunkat abban, ami jó bennünk, valósítsuk meg azt, ami jó, elsősorban azt, ami Istennek tetsző, amit ő parancsol nekünk. És kövessük szívünkkel, teljes szívünkkel Urunkat! Ne önmagunkat, hiszen nekünk van kit követni! Milyen fájdalmas, hogy sokan vannak manapság, akiknek nincs kit követniük, ezért vagy önmagukat, vagy pedig azokat követik, akár személyesen, akár a közösségi platformokon, akiket nem kellene, aki nem igazán jó célok felé terelik őket.

A másik dolog, Nagyböjtre készülve, hogy sohase mondjuk, „Sajnálom, én ilyen vagyok, nem tehetek róla, ilyennek születtem”. Hiszen amíg élünk, minden áldott nap újra tudjuk kezdeni az életünket! Nem valamiféle végzet, hogy olyanok vagyunk, amilyenek valójában nem is szeretnénk lenni. Csak legyen bennünk szilárd elhatározás, és kérjük hozzá a jó Isten segítségét!

Gondolkodjunk el most, Nagyböjtre készülve, az Úr Jézus első buzdító beszédén. Merítsünk belőle erőt jó elhatározásainkhoz. Lám, a vámos milyen mélyről jött, mégis tudott bűnbánatot tartani, tudott változtatni az életén. Olyannyira, hogy az Úr azt mondta róla, hogy „megigazulva” ment haza a templomból.

Miért éppen ezt a példabeszédet olvassuk az első felkészítő vasárnapon? Azért, mert a gőg a legkárosabb a szenvedélyeink közül, hiszen a sátán is ezáltal bukott le a mennyből. Ősszüleink is a megkísértő gőg következtében űzettek ki a paradicsomból. Az Apostol is erre figyelmeztet: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (Jak 4,6.).

A példabeszéd szerint „két ember ment fel a templomba imádkozni”. Templomba járó, imádkozó emberek! A különbség az, hogy az egyik, a feddhetetlen aszkéta, úgy érzi, mindent jól csinál, semmit sem kell változtatnia életén, a másik gyarló, bukdácsoló ember, és vágy van benne, hogy megváltozzon, és készen is áll arra, hogy gyökeresen változtasson az életén.

A farizeus megállt és „magában” így imádkozott: „Isten, hálát adok neked.” Igen fontos a hálaadás. Gyakran megfeledkezünk róla. Inkább kéréseinkkel, gondjainkkal ostromoljuk Istent. De miért ad hálát? „Hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember…” Nem jó véleménye van a „többiekről”. Vajon nem Isten kegyelme volt vele, hogy nem lett olyan, mint a többi ember? Ezért mondják az Atyák, ha elkerülted a nagy bűnt, ez azért volt, mert Isten kegyelme nem hagyott el, veled volt. És mit mond az Úr Jézus? „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek (Mt 7,1)!” Itt van hát az üdvösség legrövidebb és könnyű útja!

Hálát adok, mondja, „hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, igaztalan, házasságtörő, vagy mint ez a vámszedő is”. Először a rosszat sorolja fel, csak azután a jót. Mert jól tudja, nem lehet igazán jót tenni addig, amíg nem szakítottunk a rosszal. A Zsoltáros is erre tanít: „Fordulj el a rossztól és tégy jót!” (33,15). De hát a legnagyobb rossz éppen az alázat hiánya, a gőg, az ítélkezés…

A másik tulajdonának megkívánása az adakozással gyógyul. Ezért mondja: „tizedet adok mindenből, amit szerzek”. A másik asszonya megkívánásának csábítása pedig jórészt a test megfegyelmezésével, a böjttel: „böjtölök kétszer egy héten”. De mit ér az adakozás, a böjt, ha nincs bennem irgalom, együttérzés, szeretet a másik, bukdácsoló ember iránt? Pál apostol írja: „Ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok” (1Kor 13,2). Még ennél is keményebben beszél egy másik helyen: „Aki nem szereti az Urat, legyen átkozott (1Kor 16,22)!”

A vámszedő a farizeussal szemben „távol” állt meg, a „mellét verte”. Mindenkit maga előtt látott, mindenkit magánál igazabbnak tartott, a farizeust kiváltképpen. Egyedül saját magát érezte olyannak, aki Isten előtt csupán ennyit mondhat: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek.”

Nagyböjt kezdetén tehát ez az Egyház első üzenete, buzdítása:

Nem elég igaznak lenned, alázatosnak, irgalmasnak, jónak is kell lenned. Igazság és jóság, igazság és alázat legyen mindig elválaszthatatlan életedben!

I. T.