Március 28. volt az utolsó nagyböjti szombat, amikor régi hagyomány szerint állhatatos imádságok hangzanak el Egyházunkban elhunyt szeretteinkért, rokonainkért.

Márk metropolita ezen a szombaton a rjazanyi Szent Borisz és Gleb vértanúknak szentelt székesegyházban tartott szent liturgiát. Beszédét – amelyet az alábbiakban röviden összefoglalunk – az elhunytakról való megemlékezés jelentőségének szentelte: 

Sok embertől hallani, akik elveszítették már szeretteiket, hogy fölöttébb bánkódnak, mivel nem tudták megadni a köteles figyelmet, gondoskodást, szeretetet szüleiknek, nagyszüleiknek még életükben. Most pedig már késő… Már az örökkévalóságban vannak, és amit meg kellett volna tenni, már nem tudják pótolni.

Vajon érdemes-e mértéken felül bánkódni azon, hogy közömbösöknek, hidegeknek, szeretetlennek bizonyultunk szeretteinkkel kapcsolatban? Nem érdemes, mert van kiút. Természetesen, helyénvaló, ha bűnbánatot tartunk amiatt, hogy nem gyakoroltunk valódi keresztény szeretetet feléjük. Ám a túlzott önvádnak nincs értelme, mivel most is, miután elmentek az örökkévalóságba, megvan a lehetőségünk, hogy megadjuk nekik azt, amire szükségük van, pótoljuk azt, amit korábban nem tudtunk megtenni. Ez pedig a mi imádságunk, az egyház halotti könyörgései, amit értük végzünk, és az értük végzett irgalmas tettek, az adakozás, amit bűneik elengedéséért ajánlunk fel. A halotti emlékszertartásban különösen is megjelenik a keresztény irgalmasság és szeretet.

This post is also available in: orosz