Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával élő reménységre szült újjá minket, Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által (1Pét 1,3).
Excellenciás főpásztorok, főtisztelendő atyák, tiszteletre méltó szerzetesek és szerzetesnők, kedves fivéreim és nővéreim!
Ezen a csodálatos, kivételes és ünnepélyes napon, amelyet a sírból feltámadt Úr Jézus fölött érzett különleges öröm tölt be, szívből köszöntelek mindannyiótokat a Húsvét nagy, az egész világnak üdvösséget szerző ünnepe alkalmából, és ezzel az ősi, az ÉLET erejét hirdető köszöntéssel fordulok hozzátok:
KRISZTUS FELTÁMADT!
Most egész Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Egyházunk himnuszokkal és lelki énekekkel magasztalja a halottaiból feltámadt Isten Fiát és Ember Fiát, Jézus Krisztus Urunkat, aki megtörte a halál hatalmát és megnyitotta számunkra Örök Országának kapuit. Ma valóban minden megtelt világossággal: az ég és a föld és az alvilág; ünnepelje hát az egész teremtés a Krisztus feltámadását, amelyben megerősíttetett (Húsvéti kánon).
A kenethozó asszonyokhoz, és a Megváltó más tanítványaihoz hasonlóan, akik elsőként szereztek tudomást a feltámadásról, az Úr minket is hív, hogy adjuk át az embereknek ezt az örömteli hírt – azoknak, akik hozzánk közel állnak, számunkra kedvesek, azoknak, akik körülvesznek bennünket, azoknak, akiket ismerünk. Krisztus feltámadt! – így szól a köszöntésünk. És erre, hasonlóan ahhoz, ahogyan sok évszázaddal ezelőtt, egyesek rögtön válaszolnak is: Valóban feltámadt! Mások, akárcsak Tamás apostol, kételkednek, és így felelnek: ʻamíg nem látom őt saját szememmel, amíg nem érintem meg őt, nem hiszekʼ (vö. Jn 20,25). Ám vannak olyanok is, akik mindenestől elutasítják ezt a hírt.
Az Úr Jézus Krisztus feltámadásába vetett hit az elhagyhatatlan alap, a rendíthetetlen oszlop, amelyre a kereszténység épül. „Ha Krisztus, elhunyta után nem támadt volna fel – mondja Aranyszájú Szent János – akkor a bűn nem semmisült meg, és a halál sem győzetett le <…>, és nem csak igehirdetésünk, de hitünk is hiábavaló lenne” (39. beszéd a Korinthusiakhoz írt első levélre).
Az Üdvözítő – megváltó műve által – egyesítette a mennyeiket és a földieket, az örökkévalóságot és a mulandóságot, a Teremtőt és a teremtményt, az Istent és az embert. Áthidalta azt a szakadékot, ami elválasztotta az első embereket Alkotójuktól. „Amikor elérkezett az idők teljessége – mondja Pál apostol – Isten elküldte Fiát (…), hogy elnyerjük a fogadott fiúságot” (Gal 4,4-5).
Krisztus, mint Istennek „szeplőtelen és érintetlen Báránya, magára veszi a világ bűnét” (1Pét 1,19; vö. Jn 1,29). A Mennyei Atyának a “halálig, mégpedig a kereszthalálig” engedelmeskedve (Fil 2,8), Alkotójához vezeti az emberiséget, megbékélteti vele. Az, aki Isten Fia a természete szerint, Isten fiaivá tesz bennünket a kegyelem szerint. Az Úr megnyitja előttünk az erkölcsi átváltozáshoz és a lelki felemelkedéshez vezető utat az örök és boldog életbe Istennel, az Ő „országának be nem alkonyodó” napján (Húsvéti Kánon).
Miután megszabadított bennünket a bűn rabságától, megsemmisítette „a sötétség világának kormányzóit, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemeit” (Ef 6,12), az Úr fölment a mennyekbe, és most megközelíthetetlen dicsőségben az örök Atya jobbján ül. Ugyanakkor bennünket sem hagyott el, itt a földön, elválaszthatatlanul együtt maradt tanítványaival, akik együtt az Ő Testét, Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Egyházát alkotják. Krisztus, az Egyház Feje vezérli az üdvösség e hajóját az élet tengerének viharos vizein át a csendes mennyei kikötőbe, „hogy Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15,28).
Mi, keresztények, akik az Ő Egyháza vagyunk, dicsőséges küldetésének is folytatói vagyunk ezen a világon. Ahogyan előttünk járt testvéreink és nővéreink, az apostolok, kenetvivő asszonyok, vértanúk, szent főpapok, szentéletűek és igazak, mi is arra kaptunk elhívást, hogy „Dicsérjük az Urat, kiáltsuk nevét,
hirdessük a népek közt tetteit” (1Krón 16,8). Arra kaptunk elhívást, hogy hirdessük az Isten Fiát és Emberfiát, aki kimondhatatlan módon szeretett bennünket, és a kereszten tisztaságos vérét ontotta értünk. Arra kaptunk elhívást, hogy mind szavainkkal, mind tetteinkkel, mind pedig egész életünkkel tanúságot tegyünk embertársainknak Arról, akit „a mi bűneinkért törtek össze; a mi békességünkért ért fenyítés” (Iz 53,5), és „megigazulásunkért feltámasztatott” (Róm 4,25).
Kedves Testvéreim és Nővérem! Újra és újra, szívem legmélyéből köszöntelek Benneteket az “ünnepek ünnepe és ünnepélyek ünnepélye, az üdvözítő Isten Húsvétja” alkalmából (Húsvéti kánon)! Ahogyan Szent János apostol tanítja: „Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van…, ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül bűneinkért… Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást!” (1Jn 4,7-11). Ezek a csodás szavak vezéreljenek bennünket mindenkor, életünknek minden útján, ezek lelkesítsenek minket jó tettek cselekvésére, közeli és távoli felebarátaink szolgálatára.
Ámin.
„Ez a nap, amelyet alkotott az Úr, vigadjunk és örvendezzünk benne”, mert valóban feltámadt Krisztus!
Kirill, Moszkva és egész Rusz pátriárkája,
Krisztus Húsvétján, a 2019. esztendőben
This post is also available in: orosz