Szent Vlagyimir fejedelem és Szent István király

012015. július 28-án az Orosz Ortodox Egyház, sőt, az egész orosz világ, amely nem határolható országokkal és régiókkal, kivételes jubileumot ünnepel: az apostolokkal egyenlő Szent Vlagyimir fejedelem elhunytának 1000. évfordulóját, aki kereszténységre térítette a Kijevi Rusz népét. 

Ezt követően, alig egy hónap múlva, augusztus 20-án, Magyarországon is ünnepi keretek között emlékeznek meg a 2000 óta az ortodox egyházban is szentként tisztelt Szent István királyról, aki Vlagyimir fejedelemhez hasonlóan Krisztushoz vezette a magyar népet az 1000. esztendőben. Nem szeretnék közismert történelmi tényeket és következtetéseket ismételni, inkább át szeretném tekinteni népeink Szent Vlagyimir és Szent István által történt megkeresztelésének néhány érdekes momentumát, amelynek a népszerű kiadványok kevesebb figyelmet szentelnek.

A két ünnep nagyszerű alkalmat teremt ahhoz, hogy bepillantsunk országaink gazdag történelmébe, átgondoljuk e kimagasló államférfiak 10 évszázaddal ezelőtt tett civilizációs döntésének jelentőségét. Különösen érdekes megvizsgálni a gyakorlatilag egy időben történt Kijevi Rusz (988) és a magyarországi kereszténység (1000) felvételét, nem egymástól elkülönítve, hanem az első évezred végi Közép- Kelet európai vallási és politikai történések kontextusában. Ebben a megközelítésben megnyílnak népeink mély történelmi és lelki kapcsolatai, a Krisztusban való élet hasonló kezdetei.

Ez a hasonlóság még nyilvánvalóbbá válik, ha mindezt összevetjük a Nyugat-Európai kereszténység felvételének történelmével. Itt a pogányok kereszténységre térítése az esetek többségében lassan, fokozatosan, csaknem egy teljes évezred alatt zajlott le. A Római Birodalom bukása után, a különböző időben és a különböző népekhez érkező misszionáriusok először az államfőt keresztelték meg, majd utána az egész népet. Az egyszerű emberek közül kikerülő új keresztények gyakran semmit sem tudtak saját hitükről, kevesen értették meg a kereszténység lényegét. A katekizmus alacsony szinten volt, és nem ritkán megesett, hogy az “újonnan megvilágosodottak” kis idő elteltével visszatértek a pogány hitre.

Figyelembe kell venni azt is, hogy bár Nyugat-Európa népeihez néhány évszázaddal korábban érkezett a kereszténység, mint a szlávokhoz és a magyarokhoz, ebben az időszakban a keresztény világnézet még nem teljesen szilárdult meg. Az Egyházat hitviták és eretnekségekkel kapcsolatos viták rázták meg, amelyeknek szenvedő alanyai elsősorban a hitükben még nem szilárd, újonnan megvilágosodott népek voltak. Csak az első évezred utolsó századaiban kapta meg a keresztény világ a hit alapelveinek világos és pontos megfogalmazását, az ún. egyházi dogmákat, amelyek az ökumenikus zsinatok határozataiban nyertek kifejezést, és amelyek sorában az utolsó 787-ben volt, Niceában. Ezt követően a kereszténységet felvevő népek viszonylag hamar megértették a keresztény tanítás lényegét.

Vlagyimir fejedelem és István király történelmi szemmel nézve azonos döntéseinek (keresztelési dátumok és más fontos, közös tulajdonságok) lényege, hogy e döntéseket tudatosan és teljesen szabadon hozták meg. Nem titok, hogy néhány ország és népe legyőzőitől fogadta el a kereszténységet, külső hatás kényszerítette őket erre. De a Kijevi Rusz és Magyarország esetében a kereszt felvétele szuverén és felelős uralkodók szabad választása volt.

Közismert és sokatmondó a krónikákban fellelhető legenda Vlagyimir fejedelemről, hogy miközben arról elmélkedett, melyik vallást válassza népe számára, küldöttséget menesztett különböző országokba. A küldöttség, visszatérve, megosztotta benyomásait más népek vallási életéről, mégpedig egyhangúlag előnybe részesítve az ortodoxiát. Az ok az volt, hogy a régi orosz emberek épp az ortodox templomokban voltak tanúi az istentiszteletek páratlan szépségének, és érezték át Isten valóságos jelenlétét. Ezek a kritériumok, “szépség és igazság”, már ekkor eleve meghatározták az orosz ember vallásosságának jellegét. Lihacsov akadémikus megfogalmazása szerint “a vallások megpróbálása nem azt volt hivatva szem előtt tartani, hogy melyik vallás a szebb, hanem azt, hogy melyik az igazi. Ám az orosz követek a szépséget tették meg a vallási igazság döntő bizonyítékának! És ez nem véletlen! Pontosan ennek az elvnek, az egyházi és az állami életben a művészeti elv primátusának a fényében alakították ki az első orosz keresztény fejedelmek városaikat, központi helyre építve a templomokat.”

Vlagyimir fejedelem és István király szabad választása vezetett az egyházi központokkal, Rómával, ill. Konstantinápollyal létesített viszonylag független kapcsolatokhoz. Ez is fontos, közös jellemzője az oroszok és magyarok vallásosságának.

Vlagyimir fejedelem, miután elhatározta az ortodoxia felvételét, nem folytatott hosszas tárgyalásokat a bizánci császárokkal (az együtt uralkodó testvérekkel, II. Vazullal és VIII. Konstantinnal), de az első szerződésszegés után haddal vonult a császárság ellen, elfoglalta Herszont, és a győztes pozíciójából tárgyalt Konstantinápollyal, valamint misszionáriusokat hívott népe megkeresztelésére. Ezzel együtt a kétség árnyékát is kizárta minden jövendő nemzedék számára, hogy a történelmi választás szabad volt.

Hasonlóképpen Szent István király, miután megkapta a koronát a római pápától, az “apostoli király” kivételes titulusát is elnyerte, amely aláhúzta függetlenségét, és szabad kezet biztosított számára az állami és az egyházi ügyek irányításában.

Hasonlóan figyelemreméltó tény, hogy kevés olyan nép létezik, ahol a kereszténység felvétele ennyire meghatározó pillanata lett volna történelmének. Nem pusztán egyfajta történelmi esemény volt, hanem gyökeres átalakulás. Hasonlóképpen ahhoz, amikor valaki felveszi a keresztséget, és ennek emléke egész életében lelki erő forrásává válik, népeink számára is valóságos lelki újjászületést jelentett a keresztség felvétele. Népeink megkeresztelkedése államiságuk hajnalán történt, és ez teljes további történelmüket keresztényivé alakította. Ez alapvető sajátosság népeink történelmében.

A kereszténység felvételének közös lelki sajátságain túl, szót kell ejteni a Kijevi Rusz és Magyarország harmonikus politikai kapcsolatairól az első ezredforduló határán. Nyesztor szerzetes (†1113. k.) művéből, az ún. “Régmúlt idők krónikájából” (11-12. század) megtudhatjuk, hogy Vlagyimir fejedelem és István király jó viszonyt ápolt egymással: “Békében élt a környező fejedelmekkel, a lengyel Boleszlávval, a magyar Istvánnal, a cseh Andrihhal.”

De nem csak az első keresztény uralkodók álltak időben közeli és lelki kapcsolatban.  Kevesen tudják, hogy az első orosz szentek között három magyar is volt. A történet három fivérről, Györgyről, Efrémről és Mózesról szól, akik Vlagyimir fejedelem fiai, Borisz és Gleb fegyveres kíséretében teljesítettek szolgálatot.

Borisz és Gleb az első orosz „szenvedéstűrő” szentek, akik hőstettükkel évszázadokkal korábban felmutatták az orosz ember istenfélő jellemét. Nem engedtek testvérbátyjuk, Szvjatopolk provokációjának, nem kezdtek testvérháborúba, inkább meghaltak szülőföldjük békéjének megőrzéséért.

A legfiatalabb magyar testvér, aki a szent fejedelmek alatt szolgált, György volt. Testével védte Borisz fejedelmet, és az első halálos kopja őt szúrta át. Idősebb testvérei nem voltak ott a vérengzés színhelyén, de miután visszatértek a táborba, és meglátták öccsük véres testét, kiléptek a fejedelmi szolgálatból. Nem élt bennük a bosszúvágy a gyilkosokkal szemben, de elhagyták a világot, hogy életükkel pecsételjék meg az apostoli parancsot: ” Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21). A sokat szenvedett Mózes istenfélő tetteivel vált ismertté a Kijevi Barlangmonostorban, Efrém északra ment, és Tver földjén megalapította a Novotorzsoki Borisz és Gleb monostort a szent vértanú fejedelmek tiszteletére. A három magyar testvér a szentek sorába került, György mint vértanú, a két idősebb fivér pedig mint szent életű. Az orosz szentség történelmének forrásainál tehát ott áll három istenfélő magyar!

Mindez ismételten alátámasztja az örök igazságot, hogy a népek lelki közelségét nem csupán a nyelv és a származás határozza meg, mivel Krisztusban “nincs már többé görög és zsidó” (Kol 3,11), hanem az örök keresztény értékek válnak meghatározóvá, a parancsolatok képmutatás nélküli követése, az őszinte törekvés az isteni igazság és igazságosság érvényre juttatására.

És most, napjainkban, meglepő és váratlan módon élő tanúivá válunk annak, ahogy ezek a mély, mintegy régen elfeledett, évszázadok porával befedett kapcsolatok újra felélednek, és működni kezdenek. Amikor a keresztény lelkiismeret és erkölcs közös, globális kihívásai elfújják az utóbbi két évszázad rárakódott politikai sérelmeit, és igazán fontosnak nem az utóbbiak, hanem az ezeréves, közös lelki gyökerek számítanak. Látjuk, hogyan válik egyre parancsolóbbá népeink nem történelmi, hanem történelmen túli tapasztalata, akik történelmük hajnalán szabadon választották a Krisztushoz vezető utat, és mindig lesz erejük és akaratuk ahhoz, hogy meg is védjék a Krisztusban elnyert szabadságot.

prot. Nyikolaj Kim, a hévízi ortodox egyházközség parochusa

ford.: László Zseni, prot.Tibor Imrényi 

 

This post is also available in: orosz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.