Pünkösdi víz, fény, tűz (Jn 7,37-52; 8,12; Csel 2,1-11)

Az Ószövetség népe számára Pünkösd elsősorban a Sínai-hegyen elnyert Törvény Mózes általi kihirdetésének az emléknapja volt, ami a hagyomány szerint az Egyiptomból való kivonulás utáni 50. napon történt. Az Újszövetség népe számára a megígért Szentlélek kiáradásának az ünnepe lett, Isten új és örök szövetségének a teljessé tétele, amelyet Isten az emberrel kötött Jézus Krisztus vére által. 

Az evangéliumi és az apostoli olvasmány három képet tár elénk ezen az ünnepen: a víz, a fény és a tűz képét, amely nélkül nincs emberi élet a földön. Az ünnep „utolsó, nagy napján” Jézus így kiáltott fel:

„Ha valaki szomjúhozik, jöjjön hozzám, és igyék!”

Víz nélkül nem lehetséges az élet. A víz hiányát emberi szervezetünk csak korlátozott ideig képes elviselni. Ám az Úr Jézus nem a kútra hív bennünket, hanem saját magához:

„Ha valaki szomjúhozik, jöjjön hozzám, és igyék!”

Van tehát egy másfajta víz, egy merőben másfajta szomjúság: az Isten utáni szomj, az isteni törvények utáni szomj, az emberi kompromisszumoktól mentes, tiszta, Istennek szentelt élet utáni szomj, ami messze túlmutat ezen a korlátozott földi életen és annak változó, mulandó szükségletein.

„Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!”

Annak a víznek, amelyhez Jézus Krisztus hív, más az útja és más a hatása, mint a testi szomjúságot oltó víznek. Ez kívülről kerül belénk, és táplálja életünket, az pedig belülről fakad, onnan árad kifelé, ráadásul gyökeresen megváltoztatja életünket:

„Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!”

Aki Jézushoz jön, maga lesz a forrás, olyan forrás, amelyből mások is meríthetnek: a hit, a bölcsesség, a szeretet, az irgalom, a hűség, a megbízhatóság, az áldozatkészség, az alázat, a tisztaság forrása!

Ám az Úr, hogy még érthetőbben tudomásunkra hozza, hogy mást kínál nekünk, mint amit a természet nyújtani képes, a nagy ünnepet követő napon a világosságról szól:

„Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.”

A nap, miután a horizonton lebukik, leszáll a sötétség, eljön az éjszaka, az ember pedig nem tudja azt a tevékenységet folytatni, amit nappal végzett. Ám nemcsak munkát nem képes végezni: a nap fénye nélkül semmilyen táplálék sem teremne meg földünkben.

Számunkra, keresztények számára azonban van egy másik világosság, egy lelki, fentről jövő „igazi világosság”: maga Jézus Krisztus. Ha őt követjük, nem járunk sötétségben, biztosan el fogunk igazodni környező világunk, hazánk, a nagyvilág szellemi és erkölcsi dolgaiban. De ha ő eltűnik az életünkből, sötétségben találjuk magunkat, nem tudunk biztosan tájékozódni, óhatatlanul ki leszünk szolgáltatva a sötétség erőinek.

Ha az ember, a bábeli toronyépítőket utánozva, Isten nélkül akarja berendezni életét itt a földön, akkor is, ha az emberi közösség nyelve egy, minden összezavarodik.

Ám ha befogadja Istennek a jeruzsálemi felső teremben kiáradó Lelkét, akkor is, ha az emberi közösségnek nem egy az anyanyelve, tagjai nem egyetlen nemzethez, nemzetiséghez tartoznak, tökéletesen meg fogják érteni egymást.

Melegség, tűz nélkül sem élhet ember. Előbb vagy utóbb végez vele a hideg. Ámde a mi Istenünk egy másfajta, nem anyagi természetű tüzet is küldött a földre. Olyan tüzet, amely lángnyelvek formájában alászállt és megpihent az apostoli fejeken Pünkösdkor, s a húsvéti, jeruzsálemi szent tűzhöz hasonlóan testet nem égetett, ám szívet, értelmet lángra gyújtott, és „elvezette őket minden igazságra”.

Mi, keresztények nem élhetünk e tűz tiszta fénye és melege nélkül: a mostani nehéz, rohamosan változó, sok tekintetben kusza világunkban különösen figyelnünk kell szent, apostoli egyházunkra, egyházatyáinkra, régi és mai szentjeinkre, régi és mai vértanúinkra, akik csalhatatlan őrzői a Szentlélek jeruzsálemi tüzének.

I. T.

Tekintsék meg Pünkösd Hétfőn készült képeinket a szegedi Szent György templomban.