Február 9-én, Vámos és Farizeus Vasárnapján kezdetét vette a Nagyböjt felé tartó zarándoklatunk. Az egyházatyák szándéka szerint a Nagyböjtöt előkészítő vasárnapok „megelőző lelki gyakorlatok”, egyfajta lelki „felrázás”, hogy készek legyünk a böjt küzdelmeit megvívni, és a megszokás okozta helytelen, rossz lelkülettől megszabadulni. „Akik testi csatára készülődnek, azok is kioktatást kapnak a küzdelemről a parancsnok által” ─olvassuk a szinaxárionban, megtanulják a fegyverek használatát, útmutatást kapnak arról, hogyan kell a várt vagy váratlan akadályokat leküzdeni. A buzdító beszéd a lélek feltüzelését szolgálja, és arra hív, hogy a küzdők hagyjanak fel a tétlenséggel, gyávasággal, nemtörődömséggel. Elmélkedjünk el tehát az Úr Jézus első buzdító beszédéről, amely a vámosról és a farizeusról szóló példázatban áll előttünk:

Azoknak pedig, akik elbizakodtak, mert azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: „Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, igaztalan, házasságtörő, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” Lk 18,9-14

Miért éppen ezt a példabeszédet olvassuk az első felkészítő vasárnapon? Azért, mert a legkárosabb a szenvedélyek közül a gőg, hiszen a sátán is ezáltal bukott le a mennyből, az, akit azelőtt Lucifernek (fényhozónak) neveztek, ám sötétséggé vált:

„Leestél az égről, fényes hajnalcsillag! Lehulltál a földre, népek legyőzője! Pedig ezt mondtad magadban: Fölmegyek az égbe, Isten csillagai fölé emelem trónomat, odaülök az istenek hegyére a messze északon. Fölmegyek a felhők csúcsára, hasonló leszek a Felségeshez! De a sírba kell leszállnod, a gödör mélyébe.” Ézs 14,12-15

Ősszüleink is a megkísértő gőg következtében űzettek ki a paradicsomból:

„Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint istenek: tudni fogjátok a jót és a rosszat!” Ter 3,4-5

A példabeszéd szerint „két ember ment fel a templomba imádkozni”. Mindketten templomba járók, mindketten istenhívők, mindketten imádkozók! Különben nem is állnának Isten elé. Csak az a különbség, hogy az egyik egy feddhetetlen életű aszkéta, a másik pedig egy gyarló, bukdácsoló ember.A farizeus elől állt meg és „magában” imádkozott. Magában, mivel érezte, nem lenne jó, ha imájának szavait mások is hallanák. Mindenekelőtt hálát ad Istennek. Ne legyünk igazságtalanok, tanuljuk meg tőle mindazt, amit valóban érdemes megfontolnunk, hiszen szinte mindent tud a vallásos és lelki élet törvényeiről. A hálaadás a legelső kell hogy legyen Istennel való kapcsolatunkban. Nem ez a szent liturgia, az „eucharisztia” lényege? Hálaadás a teremtésért, az életért, a bűnbeesés után küldött szent prófétákért és igazakért, majd a testté lett Igéért ─ Isten eljött Megváltójáért ─, aki a világ bűnét saját testében vitte fel a keresztfára, és harmadnapi feltámadásával újra megnyitotta a paradicsomot mindazok számára, akik köntösébe kapaszkodnak, végül hálaadás második és dicsőséges eljöveteléért az Utolsó Ítélet napján.

Igen fontos tehát a hálaadás, mi pedig milyen gyakran megfeledkezünk róla! Inkább ostromoljuk Istent szüntelen kéréseinkkel, gondjainkkal és bajainkkal, mint hálaadásunkkal. Ám a hálaadás így folytatódik: „hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember…” Azaz, erényes életét már önmaga érdemének tulajdonítja. Pedig inkább így lett volna helyes imádkoznia:

„Uram, a te kegyelmedből szabadultam meg romlott és pusztító szenvedélyeimtől! Ha kegyelmedet nem árasztottad volna rám, méltatlanra, én is épp olyan lelki nincstelen és mezítelen lennék, mint bármelyik ember. Sőt, talán nálunk is rosszabb. Kérlek Téged, áraszd rájuk is bűnbánatra vezérlő és bűnbocsátó kegyelmedet, hadd áldjanak Téged életük minden napján!”

Ámde mivel nem ilyen szavak hagyják el az ajkát, a hálaadás óhatatlanul ítéletbe fordul: „nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, igaztalan, házasságtörő, vagy mint ez a vámszedő is”. Csak egy kivételes, szűk kör olyan tehát, mint én, és a túlnyomó többség olyan, amiről jobb nem is beszélni. Igen rossz véleménye van a rajta kívül állókról. Egy helyen ezt olvassuk az Atyáknál: „Ha egy emberről meg akarod tudni, milyen lélek van benne, hallgasd meg, hogyan beszél másokról.” Vigyázzunk tehát, amint megszólalunk, máris eláruljuk magunkat. Mert ─ ismét ne legyünk igazságtalanok ─ mi talán sohasem beszéltünk így másokról? Sohasem volt fölöttébb rossz véleményünk azokról, akik nem úgy élnek és gondolkodnak, mint mi? Soha nem prédikáltuk ki mások bűneit? Vagy ha mindezt netán még el is kerültük, sohasem fogalmazódtak meg ehhez hasonló gondolatok a szívünkben? Bizony, ha őszintén magunkba nézünk, távolról sem vagyunk ártatlanok, nem csóválhatjuk a fejünket, inkább meg kell azt hajtanunk a példabeszédben szereplő farizeus szavainak hallatán. A példázat a szívünkbe talált…

Azután tanuljuk meg továbbra is mindazt, ami jó, ahogyan az Apostol mondja:

„Mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg.” 1Thessz 5,21

Először ugyanis a rosszat sorolja fel, csak azután a jót. Ennélfogva jól tudja, nem lehet addig igazán jót tenni, amíg nem szakítottunk a rosszal:

„Fordulj el a rossztól és tégy jót, keresd a békét és azt kövesd!” Zsolt 33,15

Hogyan lehetne ugyanis, mondjuk, egy veteményest újra művelés alá fogni, hasznos zöldségek magvait soronként belé vetni, közéjük pár gyümölcsfát is ültetni, ha előtte nem tisztítjuk meg a terepet a sűrű gaztól, nem ássuk fel, és nem kérünk rá korai és kései esőt? És mi a testi-lelki gaztól való megtisztítás hatásos munkamódszere? A „rablás”, a másik tulajdona megkívánásának a vágya az adakozással gyógyul legjobban: „tizedet adok mindenből, amit szerzek”. Nem hogy nem veszem el a másét, hanem inkább adakozom. A „házasságtörésre” csábító ősi ösztönt pedig a test kordában tartásával kell orvosolni: „böjtölök kétszer egy héten”. Hetente kétszer, akkoriban hétfőn és csütörtökön, naplementéig nem enni, sőt nem is inni, méghozzá abban a forróságban, gondoljuk csak meg, nem lehetett kis teljesítmény!

Ám ne feledkezzünk meg a vámszedőről sem! Az alázatos embernek a megjelenése, a magatartása is alázatos: „távol” állt meg, „szemét sem akarta az égre emelni”, és a „mellét verte”. Mindenkit maga előtt látott, mindenkit magánál igazabbnak tartott, egyedül magát érezte annak, aki Isten előtt csupán ennyit mondhat: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.”

Nem elég igaznak lenni, alázatosnak, irgalmasnak, jónak is kell lenni. Nem elég igaznak, istenfélőnek, tiszta életűnek lenni, a gőgöt és az ítéletet is messze el kell kerülni: „mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”

„Az Úr a kevélyeknek ellenáll, ám az alázatosaknak kegyelmét adja.” Péld 3,34

Nagy tehát a gőg kára, annál inkább bőséges az alázat haszna…

I. T.