(Mt 10,26-38) Miért rendelte Szent Egyházunk ezt az ünnepet a Pünkösd utáni első vasárnapra? Három oka is volt ennek.

Először is azért, hogy megmutassa azt a rendkívüli, mennyei, isteni erőt, a Szentlelket, amely tüzes nyelvek alakjában leszállt Pünkösdkor a Jeruzsálemben tartózkodó apostolokra, és akiknek az igehirdetése nyomán futótűzként terjedt a kereszténység, a megtért hívők közül pedig megszámlálhatatlanul sokan váltak vértanúkká, vagy jutottak el az erényes és szent élet legmagasabb fokára.

Másodszor azért, mert a vértanúk és szentek közül sokan maradtak névtelenek, mind a régi, mind a később korok folyamán, ezért az Egyház őket is bele akarta foglalni emlékező szeretetébe és a mi mennyei közbenjáróinknak a karába.

Harmadszor pedig azért rendelte az Egyház ezt az ünnepet a Pünkösd utáni első vasárnapra, hogy megmutassa az apostolok és a szentek által összefogott Egyház egységét. Az év minden egyes napja, külön-külön, vértanúk és szentek emlékének van szentelve, ezért illő volt őket egy napra összegyűjteni, hiszen mindnyájan az egy Krisztus Megváltóért adták a vérüket, az egy Krisztusért vállalták az erényes, önmegtartóztató és szent életet, a szinte természetfeletti testi és lelki hőstetteket.

A Mindenszentek Vasárnapján olvasott evangélium, ha az azt megelőző részt is hozzáolvassuk, három fontos tanítást foglal magában.

Urunk mindenekelőtt a félelemtől akarja megszabadítani a tanítványait:

„Ne rettenjetek meg tőlük! Amit a sötétségben mondok nektek, azt a világosságban mondjátok el; amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek. Mt 10,26-27

Tanítványai legyenek bátrak az evangélium hirdetésében. Apostolnak lenni annyit jelent, mint bátornak lenni. Nem vakmerőnek, kihívónak, hanem bátornak. Az igazságot mondani, ha szólni kell, vagy az igazságot írni, amikor írni kell, ámde úgy, ahogyan Péter apostol írja:

Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek. 1Pt 3,15-16

Nézzünk csak körül szűkebb vagy tágabb hazánkban, kövessük figyelemmel a hazai vagy az európai eseményeket, és lássuk meg, hogy mindaz, ami ellene mond az isteni törvénynek, milyen bátorsággal, sőt vakmerőséggel tör ránk. Ha nem mi alakítjuk a környezetünket, óhatatlanul az alakít majd bennünket. Ám ez nem jelenti azt, hogy nekünk is hasonló vakmerőséggel kell válaszolnunk. Távol legyen ez a keresztény lelkülettől! De szelíd és tisztelettudó bátorsággal, jó lelkiismerettel igen!

Az Úr Jézus, miután megszabadítja tanítványait a félelemtől és bátorságot önt beléjük, lelkükre köti a vallástétel parancsát:

„Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” Mt 10,32-33

Szóval is meg kell tehát vallani hitünket, azt, hogy keresztények vagyunk, Krisztusnak, Megváltónknak, Isten Fiának a követői, mind a templomban, mind pedig a templomon kívül, akkor, amikor eljön a vallástétel pillanata.

Vallást tenni Urunkról azt is jelenti, hogy „ugyanúgy beszélni”, mint Ő, azt képviselni, amire Ő tanított bennünket, azt tartani jónak, helyesnek és igaznak, amit Ő tart annak.

Ám még inkább tettel kell vallást tennünk róla. Nem szégyellni keresztjét az iskolában, a munkahelyen, ha az a nyakunkban van, vagy asszonyok, lányok, akik kívül, a ruhájukon is hordják, egyetlen igazi ékszerként, a ruhájukon. Akkor sem, ha ez egyes nyugat európai országokban ma már egy kereszténynek (akárcsak a kommunizmus idején, keleten) az állásába kerül…

De ha már keresztje, amelyen bűneinkért váltságul drága vérét ontotta értünk, a nyakunkat ékesíti, ez a kereszt kötelez is bennünket. Nemcsak dísz, hanem testünkbe égetett pecsét, amely azt jelenti, hogy az Ő követei, az Ő tulajdonai vagyunk, és többé nem a magunkéi. Úgy ragyogjon tehát „világosságunk az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteinket, és dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat.” Mt 5,16

Urunk a jutalom ígéretéről sem feledkezik meg: Ti az „emberek előtt”, itt a földön tesztek vallást rólam, én pedig „mennyei Atyám előtt” foglak elismerni benneteket!

A harmadik ünnepi evangéliumi gondolat szokatlan, sőt meglepő. Urunk egy „kardról” beszél, amely Ő hozott a földre:

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” Mt 10,34

A krisztusi békesség ugyanis nem hamis békesség. A krisztusi békesség elválaszthatatlan az igazságtól és igazságosságtól. A krisztusi békesség elválaszthatatlan a tiszta, egyértelmű és örök keresztény erkölcstől. Amikor pedig az Egyház ezt a fajta krisztusi békességet hirdeti, óhatatlanul ellentétbe kerül a világgal. Aki ugyanis ellensége ennek a békességnek, kardot ránt ellene. Aranyszájú Szent János atyánk írja: „Nem hízelkedéssel akar megnyerni bennünket, nem fátyolt akar borítani a nehézségekre.” Számunkra is tanulságos, ha az Egyházba hívunk valakit ─ vagy mi magunk mint keresztények valamilyen egyházi vagy világi feladatra vállalkozunk ─, ne hallgassuk el, milyen lemondással, milyen nehézségekkel járhat ez az elhatározás. De megéri. Mert mi a földön vállaljuk a feladatot, és valljuk meg Őt, ő pedig az Atya előtt, a mennyben tesz vallomást rólunk!

Ám a „kardról” szóló tanítással vigasztalni is akar:

Nem mi vagyunk a hibásak, hogy harc kezdődött ellenük. Urunk, Jézus magára vállalja, ő maga ennek a harcnak az oka. Csak ezen az áron lehet az Istentől elfordult emberi nemzetséget valóban, teljes egészében, kompromisszumok nélkül Isten felé fordítani, csak ezen az áron lehet ─ ahogy az Aranyszájú mondja ─ „a földet a mennyel egyesíteni”.

prot. I. Tibor