„Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus megállt és felkiáltott: »Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.« Ezt a Lélekről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak kapni. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert Jézus még nem dicsőült meg.” Jn 7,37-39

Urunk Jézus Krisztus olyan képet használ a lombsátorok ünnepén elmondott prédikációjában, amire az ember, különösen olyan országban, ahol az édes víz igen nagy kincs, óhatatlanul felkapja a fejét. Étel nélkül az ember, ha elég erős, két-három hétig is kitarthat, de víz nélkül aligha tovább egy hétnél.

Ám nyilvánvaló, hogy Urunk nem egyszerűen arról a vízről kíván beszélni, amely kívülről jut az emberbe, és csillapítja égető szomjúságát, hanem arról a lelki forrásról, amely az ember bensőjében születik, onnan fakad, amelyet „élő víznek”nevez.

Hogyan is mondja a Boldogságokban?

„Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” Mt 5,6 

Milyen igazságra éheznek és szomjaznak azok, akiket boldogoknak nevez? Arra az igazságra, amelyik maga Jézus, hiszen tanítványainak így mutatja meg a követendő utat:

„Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Jn 14,6 

Vannak, akik csak egyfajta szomjúságot ismernek, de „boldogok”, akikben megvan az a másfajta, lelki szomjúság Isten és Krisztusa után. Mert ez az a szomjúság, amely az embert, Isten képmását és hasonlatosságát leginkább kiemeli a teremtett világból.

Az Úr Jézus még jobban meg akarja értetni, mi az, ami az embert valóban emberré teszi, ezért a víz után egy másik erőteljes képet használ ünnepi prédikációjában, a világosság képét:

„Én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” Jn 8,12 

Azonnal láthatjuk, hogy Urunk itt sem valamiféle fizikai világosságáról, a napról, vagy a holdról akar beszélni, hanem valódi, lelki és el nem múló világosságról, akárcsak a víz esetében. Hogy jobban megértsük, nyissuk ki a Teremtés Könyvét. Mit olvasunk benne?

„És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Akkor este és reggel lett: egy nap.” Ter 1,3-5

Hogyan lehetséges, hogy „egy nap” lett, amikor a teremtéstörténet szerint Isten csak a negyedik napon teremti meg a két világítót?

„Azt mondta ezután Isten: »Legyenek világítók az ég boltozatán! Válasszák el a nappalt az éjszakától, jelezzék az időket, a napokat és az esztendőket, ragyogjanak az ég boltozatán, és világítsanak a földre!« Úgy is lett. Megalkotta tehát Isten a két nagy világítót — a nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon, meg a kisebbik világítót, hogy uralkodjék az éjszakán –, és a csillagokat. Az ég boltozatára helyezte őket, hogy világítsanak a földre, s uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és válasszák el a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy jó. És lett este és reggel: a negyedik nap.” Ter 1,14-19

Vajon nem vette észre ezt az ellentmondást a Teremtés Könyvének szent szerzője? Minden bizonnyal észrevette, és tudatosan tett tanúságot Isten kétfajta világosságáról. Először arról, amelyik megelőzi a nap fényét, amelyik az „igazi világosság” (Jn 1,9), Isten örök világossága, az Ő ismeretének lelki világossága, ellentétben a hitetlenség sötétségével. Majd arról a világosságról, amely a földi, a fizikai, növényi, állati és emberi lét, élet és növekedés elengedhetetlen feltétele. Amely nélkül nem maradhat élet a földön.

Csak az utóbbi világosságot ismeri és kutatja az ember, amely a földet és mindent, ami a földön van megvilágít, s amely lehetővé teszi az életet, az ember tevékenységét és útjait ezen a földön, vagy tudni akar arról a másfajta, a teremtést megelőző, lelki és örök világosságról, Isten világosságáról, az „élet világosságáról” is, amely már a kezdetek kezdetén el lett választva az Isten nélküli lét örök sötétségétől?

Az apostolok megismerték az „élő vizet”, és megismerték az „élet világosságát”. És mi lett a következménye? Az egész világot befutották a világ bűnéért keresztre feszített, harmadnapon feltámadott, mennybement és a pünkösdi Szentlelket apostolaira elküldő Megváltó Krisztus örömhírével. A pünkösdi ünnepi himnuszban (tropárionban) így énekelünk erről:

 „Áldott vagy Te Krisztus Istenünk, aki a halászokat bölcsekké tetted, leküldvén reájuk a Szentlelket, és általuk hálódba kerítetted a földkerekséget, emberszerető, dicsőség Néked!”

Ámde a másik pünkösdi ünnepi himnusznak, a kondákionnak is van mondanivalója. A Bábelben keletkezett zűrzavart hasonlítja össze a Szentlélek pünkösdi kiáradásával az apostolokra és az ősegyházra:

„Midőn leszállván a nyelveket összezavarta, szétszórta a népeket a Magasságos, midőn pedig szétosztotta a tüzes nyelveket, mindeneket egységbe hívott el. Egyetértően dicsőítsük tehát a Szentséges Lelket!”

Míg az Isten és Krisztusa nélkül építkező emberi közösség sorsa a lassú szétszóródás, fogyás, hanyatlás és elmúlás, akinek óhatatlanul más nép, és bizonyára más, ismeretlen vallás fogalja el majd a helyét, addig az a közösség, amelyik szomjazik és él az Urunk által felkínált „élő vízzel”, kutatja és rátalál az „élet világosságára”, eggyé forr, egy emberi közösség lesz, gyarapodik lélekben és testben, és remélheti, hogy megmarad egészen Krisztus Urunk második eljöveteléig!

prot. I. Tibor