Hol van az a pillanat, amikor elmondhatjuk, most lett valaki a szó valódi értelmében Krisztushívő, keresztény?

(Ld. A keleti kereszténység Magyarországon. Szerk.: Doncsev Toso – Szõke Lajos. Lucidus Kiadó, Budapest, 2006, 11-17. o.)

Ahhoz, hogy a titkot megfejtsük, csatlakozzunk gondolatban két vidékre tartó emberhez, akikről Lukács evangélista úgy emlékezik meg, mint „két tanítványról”. Ámde akik útjuk elején, a szó valódi értelmében, mégsem voltak tanítványok (Lk 24,13-35):

Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan futamnyira volt, és amelynek Emmausz a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.

Vajon miről vitatkoztak? Nem nehéz kitalálni. Jézus a Messiás, vagy nem Jézus a Messiás? Az ismeretlen vándor, aki szótlanul csatlakozik hozzájuk az úton, nem jelenti ki: ‘Én vagyok Jézus, nem ismertek fel?’ Csendben várja, hogy az ember ismerje fel őt, az ember maga győződjön meg arról, hogy valóban feltámadt, hogy valóban Ő a Messiás, az Isten Fia. Jézus nem csak Megváltója, tökéletes Mestere, Nevelője is az embernek, aki más alkalommal is ugyanígy cselekszik. Gondoljunk Mária Magdolna történetére, aki „a sírbolton kívül állt és sírt”. Akinek Jézus ugyanúgy nem mondja: ‘Nem látod, én vagyok, Jézus’. Hanem csak ennyit mond:

„Asszony, miért sírsz? Kit keresel?”

Mária Magdolna azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá:

„Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” Jézus ekkor nevén szólította: „Mária!” Az megfordult, ő maga ismerte fel őt, és így szólt hozzá: „Rabbuni!” (Jn 20,11-16)

Vagy gondoljunk Jézusnak a Tibériás-tengernél történt megjelenésére, ahol ezt olvassuk:

A tanítványok közül senki sem merte őt megkérdezni: ki vagy te? Tudták ugyanis, hogy az Úr ő. (Jn 21,12)

Térjünk vissza Lukács evangéliumához, mert még nem fejtettük meg a titkot:

 Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt.

Hogy ismerhetnék fel, amíg egymással vitatkoznak? Hogyan ismerhetnék fel, amíg hiányos a szentírási ismeretük Istenről és Messiásáról? Ámde azért sem ismerhették fel, mert minden tudatlanságuknak napvilágra kellett kerülnie, az egész sebnek fel kellett tárulnia, mert a gyógyulás csak ezután következhet be:

Ő pedig így szólt hozzájuk: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak.

Beszélgettek? Vagy inkább vitatkoztak? Azt szégyellték volna mondani, ‘Én azt mondtam, nem lehet, hogy mégis ő volt a Messiás, mire ő azt válaszolta, hová gondolsz, hogyan lehetne a keresztfán függő halott a Messiás?’ Ehelyett „szomorúan”, „mogorva” arccal álltak meg. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleofás, és ezt mondta:

 „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod mi történt ott ezekben a napokban?”

Lám, közvetve elárulják, miről is vitatkoztak eddig!

„Mi történt?” — kérdezte tőlük az ismeretlen gyanútlanul.

Azok így válaszoltak:

„Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, tettben és szóban hatalmas Isten és az egész nép előtt; hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg.”

Remény és reménytelenség fogalmazódik meg ebben a válaszban. Nem hitetetlen emberek szavai ezek! Hisznek Istenben és hisznek Jézusban, mint „prófétában”. Ebben még a keresztre feszítés sem tudta megingatni őket. Arra is emlékeznek, milyen példát adott nekik: első a „tett”, csak azután következik a „szó”. És elsősorban Istennek kell tetszeni mindenben, és csak utána az embernek. Elhatárolják magukat a főpapok és a főemberek vallásától és tetteitől, már nem tartoznak közéjük, ám a szó valódi értelmében még nem is keresztények. Hiszen így szólnak:

 „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.”

Mintha ezt mondanák: „Igen nagy a csalódásunk! Az volt a reményünk, hogy ő lesz a nép Megváltója, és lám, önmagát sem volt képes megmenteni.”

Így folytatják:

 „De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták.”

A lélek – ősi hagyomány szerint – három napig marad a test közelében, majd végleg elválik tőle. És már itt a harmadik nap! Teljes a zavar a két tanítvány lelkében. Hit és a hitetlenség, remény és reménytelenség küzd egymással. Mégis, mintha arra várnának, hogy az ismeretlen vándor mond valami bíztatót, amibe belekapaszkodhatnak. Mert a reménytelenség elviselhetetlen…

 Akkor ő így szólt hozzájuk: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták!”

„Esztelenek, értelmetlenek”, hamis reményben és várakozásban éltetek! Nem csak egyes próféciákat, hanem kivétel nélkül mindent el kell hinni, amit a próféták megjövendöltek. Nemcsak a Messiás dicsőségét kell elhinni, hanem ezt megelőző szenvedését, megaláztatását is:

 „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” És Mózestől, meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!”

Szinte erővel tartóztatták. Talán ruhájánál fogva is megragadták. Még nem tudták, kicsoda ő valójában, ám volt valami megmagyarázhatatlan sejtésük, valami, amit maguknak sem tudtak megfogalmazni. Az ismeretlen vándort nem szabad elengedni, mert akkor mindennek vége! A teljes reménytelenség után ismét mégis megcsillant valamilyen remény!

Bement hát, hogy velük maradjon.

Jézus, a titokzatos vándor, a titokzatos vendég, aki betér tanítványaihoz.

Máté evangéliumában így szól:

 „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (8,20)

Vajon a keresztény ember szívében van-e alkalmas hely arra, hogy az Emberfia a fejét ott lehajthassa?

A Jelenések Könyvében ezt mondja:

 „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (3,20)

Ámde olvassuk tovább a történetet:

Amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymásnak: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?”  Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.

Hol van tehát az a pillanat, amikor egy ember keresztény lesz? Ott, amikor felismeri, elhiszi, és meg is vallja, hogy „valóban feltámadt az Úr”, valóban Ő a Messiás, valóban Ő az Úr és Isten. És nemcsak felismeri, elhiszi, és megvallja, hanem belé kapaszkodik, életét Hozzá igazítja.

Ettől a pillanattól kezdve a Feltámadottal történt találkozás valósága világít meg minden ószövetségi próféciát. Nemcsak az ószövetségi próféciák nyomán hiszi el, hogy Jézus a Messiás, hanem fordítva: a megtapasztalt hit, a látás, a találkozás a Feltámadottal az, ami a hívő ember számára teljes bizonyossággal megvilágít, és helyesen értelmez minden próféciát.

Ez jelenik meg Péter apostol első pünkösdi prédikációjában. A Cselekedetek Könyvében olvassuk:

Ekkor előállt Péter a tizeneggyel, felemelte a hangját, és így szólt hozzájuk: „Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” (2,14-36)

A kereszténység titka ─ a Húsvét. Valójában Isten titka, amely a Krisztusban öltött testet. Pál apostol írja:

Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek és a laodiceaiakért; és mindazokért, akik engem nem ismernek személyesen, hogy szívük felbátorodjék, összeforrva szeretetben, és eljussanak a teljes bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára: az Isten titkának, Krisztusnak ismeretére. (Kol 2,1-2)

 

A Húsvétkor Feltámadott Krisztusnak az ismeretére.

 

I. T.