A második világháború, amelynek 67. évfordulójára emlékeztünk az idén, hatalmas tragédiát jelentett számos, e kegyetlen konfliktus által érintett nép számára. Erre az időre emlékeztetnek bennünket a nagyszámú katonai temetők a véres ütközetek helyszínein. A földben nyugvó katonák földi maradványai a politikusok végzetes tévedéseiről, az emberi szenvedélyek pusztító hatásáról tanúskodnak, egyúttal pedig megkövetelik tőlünk elhunyt testvéreink örök sorsában való érző részvételünket. Az Egyház egyetemes imája lehetőséget ad arra, hogy keresztény módon gondoljuk át azokat a megpróbáltatásokat, amelyek milliók sorsát érintették. Az elhunytak rokonai, gyermekei, unokái, dédunokái napjainkban is felkeresik az ütközetek helyszíneit, imádságban emlékeznek meg szeretteikről, megadják nekik a keresztény szeretet méltó tisztességét. (www.pravmir.ru)
2010 augusztusában, az összecsapások helyszínén, a zalaegerszegi katonai temetőben keresztet állítottak fel a Magyarország területén a második világháború éveiben elesett szovjet katonák emlékére. A kereszt megszentelését és a halotti emlékszertartást Szergij, voronyezsi és boriszoglebszki metropolita vezette a voronyezsi és a magyarországi egyházmegyék papságának részvételével.
A keresztnél közös imára gyűltek össze a Katolikus Egyház, a honvédség, az orosz katonai-diplomáciai testület, valamint Zalaegerszeg lakosságának és a budapesti Szent Szergij orosz egyházközség híveinek a képviselői.
Az elhunyt katonákért imádkozva nem csak atyáinkra és testvéreinkre emlékeztünk, akik életüket vesztették a harcmezőkön, hanem azokra a magyar katonákra is, akik földi hazájuktól távol estek el. Reméljük, hogy az örökkévalóságban az elhunytak nem ellenségként, hanem Isten gyermekeiként kerültek az Ő színe elé, hiszen számukra már megszűnt minden ellenségeskedés és szembenállás. Az imádkozók között volt a háború egyik résztvevője, a 92 éves Varga Imre atya, római katolikus pap, aki megtapasztalta a háború és a hadifogság minden szörnyűségét.
A kereszt felállítása után ortodox halotti emlékszertartásra került sor az elhunyt szovjet katonákért.
A szertartás utáni beszélgetés során Imre atya elmondta, hogy a bűnbeesés egyik legfélelmetesebb következménye az a törekvés, hogy az ember megszabaduljon a felelősségtől, elnyomja a lelkiismeret hangját, a nagyszámú katonasírok pedig az emberi bűnök látható tanúbizonyságai.
„Előfordul – mondta az idős pap –, hogy »történelmi szükségszerűséggel« próbáljuk meg igazolni a bűntetteket, vagy a történtekért viselt személyes felelősségünket megpróbáljuk áthárítani. A keresztényeknek nem szabad így tenniük. Emlékezzünk János apostol szavaira, hogy »az Isten iránti szeretet kizárja a felebarát iránti gyűlöletet«. A keresztény ember számára fontos, hogy tudatosítsa saját személyes vétkességét. Amikor önigazolást keresünk, elveszítjük a bűnbánat erejét, a kegyelem pedig elhagy bennünket. A gonosz által megszálltan pusztítjuk önmagunkat és felebarátainkat. A gonosz legszembetűnőbb megnyilvánulása éppen a háború, amikor pedig összegyűlünk és imádkozunk, Krisztus képmását jelenítjük meg a világban.”
Az emlékkereszt megáldása utáni közös étkezés során Imre atya így folytatta beszédét:
„1918-ban születtem, sokgyermekes paraszti családban. Tízen voltunk testvérek. Úgy gondolom, hogy a paraszti életmód nem nagyon különbözött Oroszországban és Magyarországon. Mindennapi nehéz fizikai munka volt kora reggeltől késő estig, néhány ünnepnappal. Fizikailag erősek és teherbírók lettünk, ez nem egyszer mentett meg engem a pusztulástól.
A háború mindent megváltoztatott. 1940-ben besoroztak a hadseregbe, egy tüzéregység parancsnoka lettem. Bármelyik hadseregben is harcoltak a katonák, súlyos megpróbáltatás volt az osztályrészük. Természetesen számunkra a legnehezebb időket az 1942-1943-as Voronyezs-környéki hadműveletek jelentették a keleti fronton.
Rettenetes fagyok voltak, harcolni kellett, majd gyalogosan visszavonulni a hófúvásban, a síkságokon, miközben lőttek minket. Emlékszem kétségbeesett támadási kísérleteinkre és a szovjet katonák pusztító ellentámadásaira, akiket fehér téli ruháik miatt még néhány lépésről is nehéz volt észrevenni; hirtelen felbukkantak és halkan kézitusába bocsátkoztak. Megfagyott az olaj, a fegyvereink használhatatlanná váltak, nem bírták ki a fagyokat.
A magyar katonai vezetés nem kímélt bennünket, és gyakran volt igazságtalan az egyszerű katonák iránt, a hazafiság és a harci kedv hiányával vádoltak minket. Bajtársaim nagy számban estek el a frontbeli élet terhei alatt. A veszteségeink olyan súlyosak voltak, hogy minden küzdelem értelmét vesztette.
De amire azóta is erőteljesen emlékezem, kitörölhetetlen nyomott hagyott a lelkemben: az orosz falvak, amelyeken átkeltünk, és amelyekben megszálltunk. Szegénységük megrendített engem. Én, aki paraszti származású vagyok, nem is feltételeztem, hogy ilyen lehetséges az életben.
Döbbenetes, de a határtalan szegénységbe kényszerített, a háború által megnyomorított emberek nem veszítették el az együttérzést és az irgalmat. Amikor 1943 telén éhesen, fagyottan vonultunk vissza, a szegény orosz asszonyok megosztották velünk az utolsó falatjukat; sokan közülünk, többek között én is, a segítségüknek köszönhetően maradtam életben. Fizesse meg nekik az Úr százszorosan keresztény szeretetüket és áldozatukat!
Ekkor fogadtam meg az Úrnak, hogy ha életben maradok, akkor pap leszek – Krisztus katonája. Már akkor éreztem, hogy nem leszek képes visszatérni a megszokott élethez. Azután, hogy szemtanúja voltam az egyszerű orosz emberek szenvedéseinek és bajtársaim pusztulásának.
A háború számomra Ausztriában ért véget, majd három évre szovjet hadifogságba kerültem, és csak 1949-ben sikerült bekerülnöm a katolikus szemináriumba. A diákok és a tanárok »öreg tüzérnek« hívtak engem, aki akkoriban már 30 felett voltam. A tanulás mellett, ami nem ment könnyen számomra, a szeminárium vezetősége megbízott azzal, hogy tartsak fakultatív tornaórákat a diákok számára.
A magyarországi keresztények számára ekkor kezdődött a megpróbáltatások ideje, mivel 1949 és 1956 között Rákosi diktátorral az élen a kommunisták kerültek hatalomra.
1954-ben szenteltek pappá. 1957-ben újból letartóztattak az „1956-os ellenforradalom elősegítésének” hamis vádjával. A letartóztatásom valódi oka az volt, hogy aktívan foglalkoztam a gyermekek hitoktatásával, ami ellentétben állt a kommunista rezsim politikájával, amely az új nemzedéket sztálini minta alapján akarta „alakítani”.
1959-ben szabadultam. Ekkorra a rezsim már „enyhébb” lett, bár a lényege semmit sem változott. A hívőkkel szembeni tömeges repressziók megszűntek, de egészen 1989-ig az Állami Egyházügyi Hivatal igyekezett ellenőrzés alatt tartani az Egyház tevékenységét.
Csak a 90-es évek elején tudtam visszatérni fájdalmaimhoz: a Voronyezs környéki magyar katonatemetőkhöz, ahol bajtársaim földi maradványai nyugszanak, és várják Krisztus második eljövetelét. Ez nem egyszerű feladat, hiszen a magyar hadsereg a helyi lakosság szemében megszálló hadsereg volt.
(Pjotr Petrov atya és Varga Imre atya, a volt hadifogoly kapcsolatának története)
1990-ben Mefogyij voronyezsi metropolita engedélyt adott, hogy felállítsuk az első emlékkeresztet Repnyevka falu Péter-Pál templomának területén, és ezzel prot. Pjotr Petrov atyát, a voronyezsi Szent Miklós templom elöljáróját bízta meg. Nem tudom eléggé kifejezni mély hálámat Péter atya iránt. Az ő élő részvétele nélkül nem lehetett volna megépíteni az emlékhelyet.
Péter atya napjainkban is segít bennünket, nagyon jól érti a problémáinkat és a fájdalmunkat. A katonatemetőkre vonatkozó kormányközi egyezmény aláírása és a magyar katonai emlékhely létrejötte előtt ő volt és napjainkban is ő az a kapocs, amelyen keresztül épül a jó viszony az oroszok és a magyarok, a két ország keresztényei között.
(Kádár Iván atya 2012-ben találkozott ismét Imre atyával, aki beszélgetésük során a következőket mondta:)
„Számunkra, magyarok számára Péter atya legendás személyiség. Legutóbbi látogatása során a szombathelyi bazilikában a püspöknek egy ereklyetartót adott át, amit a magyar katonasírokban találtak. A kereszt a magyar tábori templom legfőbb ereklyéje volt, és nem kizárt, hogy számos katona csókolta meg utolsó áldozásakor. Mi mindannyian – a püspök és a templomba jött emberek százai – megrendültünk, mert ez a kereszt számunkra nem csak a szenvedésekről és a háború rettenetéről tanúskodott, hanem az életnek a halál feletti győzelméről is.
Ameddig az Orosz Egyházban lesznek olyan papok, mint Pjotr Petrov atya, addig képes lesz megbirkózni a terror és a rombolás azon következményeivel, amit az orosz föld számára a vétkes kommunista rezsim hozott. A kereszténység sorsa bizonyos mértékig tőlünk is függ: meg tudjuk-e őrizni a testvérszeretet és a szeretet szellemiségét a jövőben?
Isten irgalmából nagyon idős kort értem meg, az Úr életemben számtalan csodát tett. Nem is olyan régen még feltételezni sem mertem volna, hogy együtt fogunk imádkozni, és segíteni fogjuk egymást. Együttműködésünk a korábbi ellenségesség és szembenállás meghaladását jelenti.
Ma ortodox papok, egyszerű orosz emberek jöhetnek el Magyarországra, és imádkozhatnak az elhunyt katonák sírjainál, a magyarok pedig felkereshetik a magyar katonák sírjait. 2006-ban a magyar delegáció tagjaként a Szent Miklós templomban imádkozhattunk. Az istentiszteleten eszembe jutott a háború, a lerombolt Voronyezs, az a hatalmas fájdalom, ami átjárta oroszok és magyarok millióinak a szívét. De mindezt a fájdalmat az Úr örömre és hálára fordítja, és ezt az érzést csak erősíti az a tudat, hogy Krisztusban való testvérekre találtunk Voronyezsben.
Valószínű, hogy földi életem során már nem fogok eljutni Voronyezsbe, hogy bajtársaim elhunytának a helyszínén imádkozzak, de az ima nem ismer távolságokat; lelkesít engem a gondolat, hogy vannak olyan ortodox keresztény szívek, amelyek nyitottak a magyarok felé.”
A cikk szerzője: prot. Kádár Iván pap, a budapesti Radonyezsi Szent Szergij orosz ortodox egyházközség parochusa. (http://www.pravmir.ru)
ford. K. M.
This post is also available in: orosz