Egy újonnan megtért hívő számára az ortodox életben nem mindig könnyű hamar eligazodni. Ha már túljutott a felszíni nehézségeken, úgy mint mikor kell keresztet vetni, mi a jelentősége az ünnepeknek, illetve hogyan és mikor böjtöljön, még nagyobb nehézségekkel találhatja szemben magát, amikor az ortodox világképet akarja megérteni és magáévá tenni. Az egyik ilyen gyakori probléma a szerzetesség és a családi élet [1] viszonylagos “érdemeiről” és a közöttük lévő kapcsolatról alkotott ortodox látásmód megértése.

Az Ortodox Egyház tanítása, miszerint a szerzetesség “magasabb” vagy “a legmagasabb” szintű lelki hivatás, számos megtérőre nyomasztó vagy összezavaró hatással van. Gyakran gondolják úgy, hogy ha a szerzetesség a magasabb hivatás, és ők a világban való családi életre éreznek indíttatást, akkor úgy tűnik, “alacsonyabb szintű” elhívás szerint kell élniük, ami igen lehangoló és elkedvtelenítő kilátás. Ezenkívül, az Ortodox Egyház aszketikus irodalmában annyira a szerzetesi életforma van túlsúlyban, hogy a “világiak”, és különösen az újonnan megtértek, nehezen találják meg a helyüket, és azt, hogy ez a “szerzetesi” tanítás hogyan alkalmazható az ő esetükben.

Számos házas és egyedülálló megtérő érzi azt, hogy valamilyen határszint kerül lelki életük felé: mivel ők “világiak” és “alacsonyabb” szintű hivatás szerint élnek, kevesebb lelki követelménynek kell megfelelniük, és – ami a legrosszabb – kevesebbet várnak el tőlük. Minden bizonnyal meg is erősítik őket abban, hogy a világiak üdvözülhetnek világi kötöttségek között élve, ha legjobb képességeik szerint követik az Egyház szabályait és gyakorlatait. Sajnos a világi megtérő e megközelítés miatt (amelynek alapvető hibája, hogy féligazságot tanít, amint arra a későbbiekben majd visszatérek) úgy érzi, ő csak “másodrangú polgárnak” ítéltetett a Mennyeknek Országában.

A félreértés forrásai

Ez a probléma éppúgy jelentkezik az Anglikán és Római Katolikus Egyházból, mint a protestáns egyházakból áttért hívek körében; ezért nem lehet pusztán azzal indokolni, hogy az áttérő nem ismeri a szerzetesi hagyományt. Számos tényező alakítja ki ezt az összezavaró légkört a szerzetesség szerepét illetően az Egyház világi híveinek életében. Elegedhetetlenül fontos, hogy az egyházi elöljárók, teológusok, hitoktatók és misszionáriusok figyelembe vegyék ezeket, amikor az Ortodox Egyház kiterjeszti hittérítő és evangelizáló tevékenységét a Nyugatra.

1) Az első ilyen tényező az Egyház és kultúra szétválasztása nyugaton. A hagyományos ortodox társadalmakban az Egyház és a kultúra egymást támogatta. A családi élet és a szerzetesség eredetileg egy egységet alkotott egy olyan közösségen belül, melynek éltető eleme az Isteni Liturgia, életformája pedig a hagyományos aszkézis volt, életritmusát az egyházi év ciklusa határozta meg, és nemzeti ünnepei az Ortodox Egyház nagy ünnepei voltak. A mai nyugati kultúrában azonban – legyen az amerikai vagy európai – ez a szerves kapcsolat az Egyház és kultúra között gyökerestől ki lett tépve.

2) Másodszor, számolni kell a lelki kultúra alacsony színvonalával, ellentétben az intellektuális és technikai kultúrával, amely a “posztmodern” korra jellemző, mind Nyugaton, mind Keleten. Megkérdeztek egy mai lelki vezetőt a romániai Szihasztria Kolostorból (amely hasonló tekintélyű, mint a XIX. századi orosz Optinai Kolostor), hogy napjainkban miért olyan gyenge az imádságra és jó cselekedetekre való hajlam, mire ő azt felelte: “Azért, mert a hit az egész vil��gon megfogyatkozott. Ma minden világi hívő és szerzetes azt gyónja, hogy nem tud úgy imádkozni, mint régen. Csak nagy erőfeszítéssel és fájdalmak árán képes néhány jó szerzetes és világi a tiszta imára éjjel és nappal. Mi, a többiek, állandóan gondokkal, emberekkel és gyengeségekkel vagyunk körülvéve, amikor pedig imádkozunk, szétszórtak vagyunk és tele van a fejünk mindenféle gondolattal.” (Ioanikie Balan atya: Lelki beszélgetések román sztarecekkel). Bizonyára számos ortodox elöljáró tudatában van ennek a helyzetnek, amely valószínűleg hozzájárul ahhoz, hogy nem akarják lelkes buzgalommal meghonosítani új hazájukban a hagyományos ortodox aszkézist és szerzetesi lelkiséget.

3) Harmadszor, a “szerzetesi ideál” gyakran összezavaró, némiképp érzéketlen és alapvetően hatástalan módon kerül tálalásra a nyugati megtérők számára. Itt eszembe jut Seraphim Rose atya figyelmeztetése, amelyet egyik írásában olvastam, ahol az egész ortodox hagyomány “súlyáról” beszél, amely minden nagyszerűségével és transzcendeciájával könyörtelenül ránehezedik szegény megtérőre, aki néha pont emiatt távolodik el az Egyháztól. Az ortodox szerzetesi aszkézis a maga fennkölt ideáljaival és kompromisszumok nélküli szigorával valóban “súlyos”, különösen nekünk, mai emberek számára, akik hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a kultúránktól az élethez szükséges minden kényelmet erőfeszítés nélkül megkapjunk szüntelen “örömkeresésünkben”.

A híd

Az Ortodox Egyházban a történelem során megszületett egy axióma, miszerint “ahogy a szerzetesség működik, úgy működik az Egyház.” A szerzetesség állapota jelzi az Egyház állapotát. Kétségtelen tény viszont, hogy a múlt, sőt a jelen “Óvilág” mértékével mérve, az ortodox szerzetesség elég erőtlen a Nyugaton. A régi idők hagyományos ortodox társadalmaiban, ahol a szerzetesség és a családi élet szerves egységet alkotott a kultúrában, az átlagos családok és egyszerű parasztok aszketikus gyakorlatának szigora és ereje bizonyíthatóan felülmúlta a legtöbb mai nyugati kolostor gyakorlatát. Valószínűleg az összes korábban említett tényező hozzájárult ennek a helyzetnek a kialakulásához, nem beszélve az ún. ortodox “diaszpórák” jelentős földrajzi eltávolodásáról és kulturális sokkjáról.

Akárhogy is alakult, annyi bizonyos, hogy napjainkban elengedhetetlenül fontos hidat vernünk az ortodox szerzetesi, aszketikus ideálok és a mai ortodox hívek intellektuális és lélektani állapota és fejlődési lehetőségei közé. Az a kísérlet, amely a jelen helyzetet a “szerzetesi ideál” csodaszerként történő elterjesztésével kívánja “orvosolni”, nem tudja a szükséges hidat kiépíteni, mivel a szerzetesi aszkézist túl gyakran dogmatikus, az anyagi világtól elrugaszkodott, józan kritikát nélkülöző módon tárja elénk. Ennek két sajnálatos következménye lehet: 1) abnormális teher nehezedik az ortodox keresztény lelkére – különösen ha túlbuzgó és idealista, mint oly sok frissen megtért hívő -, amelynek káros következményei lehetnek; illetve 2) kihasználatlanul marad az óriási lehetőség, hogy a valódi aszkézist úgy tanítsuk, ahogy azt a modern lélek képes megérteni és előnyére fordítani.

A “magasabb” és “alacsonyabb” hivatás közti zavart eloszlathatjuk, ha nem ragaszkodunk konokul, és ezért “dogmatikusan” ahhoz, hogy az egész hagyomány a szerzetességet tekinti a magasabbrendű hivatásnak. Másfelől, az sem válik hasznunkra, ha átkutatjuk Aranyszájú Szent János és más egyházatyák irásait, hogy “bizonyítékot” találjunk a “házassági ideál” magasztosságára. Egyik megközelítés sem oldja meg a problémát. A szerzetesi ideál ilymódon történő tálalása hatástalan, mert megfoghatatlanná vlt amiatt, hogy a valódi szerzetesség, mint elvont fogalom és konkrét valóság is, nyugaton már nem annyira az Egyház életének szerves része.

Ami tehát a családi életet és szerzetességet illeti, fel kell tennünk magunknak ugyanazt a kérdést, amit Pál apostol tett fel a korintusiaknak a testről, és annak tagjairól (1Kor 12,12-31). Mondhatja a szem (szerzetesség) a kéznek (családi élet), hogy nincs szükségem rád? Pál a testnek és annak egységének szimbolikáját hívta segítségül pontosan akkor, amikor a “magasabb” és “alacsonyabb” szintű lelki adományokról beszélt, megmutatva nekünk, hogy Krisztus Testének valóságában szerves, eucharisztikus egység van minden adomány és hivatás között.

A szerzetesség valódi jelentősége

Meg kell értenünk a Hagyomány valódi üzenetét, hogy ezt a bölcsességet a jelen nemzedék számára gyümölcsöző módon tudjuk tolmácsolni. Hitvalló Szent Maximosz példáját követve “különbséget kell tennünk, hogy egyesítsünk”. Próbáljuk meg tehát először szétválasztani azokat a kérdéses elemeket, amelyek összemosódhattak vagy összezavarodhattak, hogy ezáltal meglássuk azok belső harmóniáját és egységét.

Úgy tűnik, két ilyen terület létezik: 1) a szerzetesség és aszkézis összemosása; és 2) a “szerzetesi ideál” összekeverése a szerzetesség intézményével, másnéven a “külső” és “belső” szerzetesség összekeveredése. Miközben ezeket az elemeket viszgáljuk, Szent Pál költői kérdése a test tagjainak viszonylagos érdemeiről megválaszolja önmagát.

1) Különbséget kell tennünk az aszkézis és a szerzetesség között. Számos megtérőben, akit magával sodor az ortodox hagyomány csodálatos lelki irodalma, a Philokalia, Az isteni felemelkedés létrája vagy A láthatatlan küzdelem, az a benyomás támad, hogy csak a szerzetesek hivatottak az aszkézisre. Semmi sincs távolabb az igazságtól! Minden keresztény aszketikus életre hivatott (annak alapvető értelmében, ami a szenvedélyek ellen való küzdelem; ez nem jelenti azt, hogy mindnyájunknak kenyéren és vízen kell élnünk és puszta deszkán aludnunk).

Máté evangéliumában Jézus megadja a keresztény tanítványok alapvető parancsolatát: “Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti életét énértem, megtalálja.” (Mt 16,24-25). Az aszketikus élet lényege pontosan az, hogy megtagadjuk önmagunkat Krisztusért, és felvesszük keresztünket, hogy Őt kövessük. Nincs más útja Krisztus követésének; teljesen átszövi azt az aszkézis, és minden keresztény – szerzetes, pap vagy laikus – számára ugyanaz az út.

2) Különbséget kell még tennünk a szerzetesség intézménye és a “szerzetesi ideál” között. Remete Szent Feofán szerint a szerzetesség intézménye a szerzetesi rangokból (novícius, rászaviselő, kisfogadalmas és nagyfogadalmas), kolostori szabályokból (melynek főbb pontjai a böjtölés, engedelmesség és imádság), és a monasztikus formákból (koinobita, remete, szkiti) tevődik össze. Ez a szerzetesség “külső képe”. A szerzetesség “belső képe”, annak lényege azonban Szent Feofán szerint “szüntelen munkálkodás a szenvedélyek legyőzése és kiirtása érdekében, hogy Isten színe előtt tiszta és bűntelen állapotban őrizzük meg magunkat.”

A nem szerzetesek nyilvánvalóan nem élnek a szerzetesség külső rendje szerint, de ki merné állítani, hogy a világiaknak nem kötelességük szintén azon munkálkodniuk szüntelen, hogy a szenvedélyeket legyőzve tiszta és bűntelen állapotban őrizzék meg magukat Isten színe előtt?

Mint azt maga Feofán is mondja, “vannak tarka ruhás világi asszonyok, akik lélekben apácák, és vannak feketeruhás szerzetesnők, akik szívükben világiak” (Kindling the Divine Spark, St. Xenia Skete Press, 1994, 44. o.). Ebből a szemszögből a világiaknak nem kell magukat kirekesztettnek érezniük bármilyen lelki lehetőségből amiatt, hogy a világ gondjai között élnek.

Hitvalló Szent Maximosz így beszél a külső és belső szerzetesség közötti különbségről: “A szerzetes az az ember, aki megszabadította szellemét az anyagi dolgokhoz való kötődéstől, és önfegyelem, szeretet, zsoltározás és imádság révén Istenhez ragaszkodik … Aki lemondott a házasságról, vagyonról és más világi célokról, külsőleg szerzetes, de még nem biztos, hogy belsőleg is az. Csak az, aki lemondott e dolgok szenvedélyes képzeteiről, tette szerzetessé belső énjét, a núsz-t. Könnyű külső énünben szerzetessé válnunk, ha akarunk; de nem csekély küzdelem szükséges ahhoz, hogy belsőleg legyünk szerzetesek” (Centuries on Charity in: The Philokalia, vol. 2, Faber and Faber, 1982, 74., 124. o.). [2]

Ez megegyezik Remete Szent Feofán tanításával a szerzetesség “belső képéről”, amelyben, mint láttuk, a világiak is részesülhetnek. Hogy az említett “nem csekély küzdelem” mennyire enyhe kifejezés, jól megvilágítja Szent Maximosz következő kijelentése: “Ki az, aki e nemzedékben teljesen szabaddá vált a szenvedélyes képzetektől, és megkapta a szüntelen tiszta lelki ima adományát? Pedig ez a belső szerzetes ismertetőjele” (i.m., 124. o.).

Ezen idézetek, és a jelen írás, célja nem az, hogy kétségbevonja a szerzetesség kiválóságát, mint az ortodox hagyomány lelkiségének paradigmáját. Azt azonban szeretné elérni, ha a “szerzetesi ideált” kissé józanabbul közelítsük meg, megmutatva, hogy a hészükhaszta hagyomány magasságaiból szemlélve a mai szerzetesek és világiak többé-kevésbé egy csónakban eveznek.

A lelkiség két fajtája

Az aszkézis és szerzetesség, illetve a külső és belső szerzetesség közti különbségtétel mellett egy további fogalmat kell bevezetnünk, hogy világosabbá tegyük, mit értünk világi aszkézisen, ez pedig a lelkiség. Három, gyakran összekevert és egymás helyett használt alapfogalom jelentését szeretné tisztázni a jelen esszé, amelyek a szerzetesség, az aszkézis és a lelkiség.

A lelkiség fogalmát köztudottan igen nehéz meghatározni. A másik két fogalomnál szélesebb és átfogóbb jelentése van, és, az ortodox értelmezés szerint, magába foglalja a Szent Atyák mentalitását, a Krisztusban való élet tapasztalatát, és az azon való elmélkedést. Ebben az értelemben elmondhatjuk John Zizioulas metropolitával együtt (Being and Communion), hogy a korai Egyház életétől fogva a lelkiségnek két alapvető típusa létezik a Szent Ortodox Hagyományban. Az egyiket nevezhetjük “eucharisztikus”-nak, mivel alapja az eucharisztikus közösség, annak tapasztalata és szabályai. A másik típust Zizoulas “szerzetesinek” hívja, bár én jobban szeretem a “hészükhasztikus”-t, mivel ez pontosabban megragadja azt a lelkiséget, amelyet az “eucharisztikus”-tól különböztetünk meg, és nem akarom azt a látszatot sem kelteni, hogy az eucharisztikus dimenziót valaha is el lehet választani a szerzetességtől (vagy akár a hészükhazmustól). (Emlékezzünk rá, hogy nem azért teszünk különbséget, hogy szétválasszunk, hanem hogy egyesítsünk.)

Mind az eucharisztikus, mind a hészükhaszta lelkiségben alapvető fontosságú az aszkézis: az egyén a szenvedélyek ellen küzd, az erények megszerzésén fáradozik, és a kegyelmet keresi imádságban és az Istennel történő egyesülésben Krisztusban. A hészükhaszta lelkiséget nem csak a világról való lemondás és a szigorú aszkézis jellemzi, hanem sokkal inkább egy geronvagy sztarec (idősebb elöljáró) lelki tekintélyének történő alávetettség, amelybe beletartozik a szigorú engedelmesség és a gondolatok naponkénti feltárása, amelyet lehetetlen egy átlagos világi hívőnek gyakorolnia.

Az eucharisztikus lekiséget ezzel szemben az eucharisztikus közösségben való aszketikus és szellemi részvétel jellemzi, amely által legyőzhetjük a philautia-t (önszeretetet) és annak halálos szülötteit, a falánkságot, kapzsiságot, hiúságot, stb. Végső értelemben azonban mindkét lelkiség csupán két módozata az Ortodox Egyház egyetlen lelkiségének, amely úton járva a Szent Lélek templomává válhatunk azáltal, hogy részesülünk Isten teremtetlen kegyelmében és megistenítő energiájában.

A világiak természetének legmegfelelőbb lelkiség az eucharisztikus. A lelkiségnek ebben a formájában Maga Jézus a mi “lelki atyánk” az eucharisztia és a papság révén, és az Egyház a lelki anyánk. A családunk a “cellánk”. Ahogyan azt a szerzetesnek mondja elöljárója: “Maradj (vagy ülj) a celládban és a cellád majd mindenre megtanít”, éppúgy szól nekünk is lelki anyánk, az Egyház tanítása: Maradj a családodban (ami kicsiben az Egyház) és a családod majd mindenre megtanít!

Az Egyház három alapkövetelménye – imádság, böjt és irgalmasság – a szentségi és liturgikus életritmussal együtt, teljes aszketikus szabályzatot nyújt, amely kimeríthetetlen és tökéletesen erőnkhöz (vagy gyengeségeinkhez) szabott. Az Egyház eucharisztikus lelkiségében nincs semmi lelki határ vagy megkötés, se a kegyelem hiánya, se zárt lelki ajtó.

Mindenek felett pedig nincs határküszöbe az életszentségnek a Szent Ortodoxia bibliai, eucharisztikus lelkiségében. Jézus Máté evangéliumában adott parancsa minden kereszténynek szól: “Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5: 48). A szerzetesség tulajdonképpen önmagában még nem jelenti valaminek a végét. A “szerzetesi ideál” nem maga a szerzetesség, hanem valami még nagyobb: a vértanúság.

Emlékezzünk, hogy a szerzetesség a vértanúság egy formájaként, “fehér” vértanúságként indult. A vértanúság pedig nem több és nem kevesebb, mint teljes önmegtagadás Krisztusért és a keresztért, a kegyelemnek ez az útja pedig nem korlátozódik a szerzetesekre, hanem minden keresztény számára nyitva áll. Az ortodox házassági szertartáson a menyasszony és vőlegény fejére tett koszorú többek között a vértanúság koszorúja is, jelezve, hogy mindkét házasulandó feladja a saját életét a másikért.

A lélek három ellensége

A nagy sztarec és szent Paiszij Velicskovszkij szerzetesi felnyírásra vonatkozó utasításai, kisebb módosítással, éppúgy érvényesek a házas és egyedülálló világi hívek számára is (l. Little Russian Philokalia, vol. 4, St. Herman of Alaska Press, 1994, 133, kk. o.) Három ellenségünk van – mondja Szent Paiszij -, melyek ellen minden nap harcolnunk kell: az első és legkegyetlenebb az ördög; a második a testünk; a harmadik a világ.

Az aszketikus küzdelem első foka a világ ellen folyik. A szerzetesektől eltérően mi nem hagyhatjuk el a házasságot, családot és vagyont. Nem mondunk le azokról. De lemondhatunk és le kell mondanunk az azokhoz való bűnös kötődésről; Szent Maximosz példája nyomán küzdhetünk azoknak a szenvedélyeknek a kiirtásáért, amelyek Isten helyett földi dolgokhoz kötnek bennünket.

A láthatatlan küzdelem második harctere a test. A világiaknak, akárcsak a szerzeteseknek, tartózkodniuk kell a túl élvezetes ételektől és a mértéktelen ivástól. A böjt célja, hogy kiirtsuk a bűn iránti vágyat és számos bűnös hajlamot; az imádság alatti éberséggel a hanyagságnak akarunk véget vetni; és más szenvedélyeket is az Istenről való megemlékezéssel akarunk legyőzni, amelyet csak az áhítatos lélekkel elviselt szenvedés révén szerezhetünk meg (Szerzetes Szent Márk). A testünk azonban a barátunk is, mivel segítségével tudunk böjtölni, leborulni, alamizsnát adni, könnyeket hullatni. Ezért mondta Palamasz Szent Gergely a testünkkel való kapcsolatról: “egy igába fogva és elidegenülve egy könyörületes ellenséggel és hűtlen baráttal” (14. beszéd).

Harmadik ellenségünk maga az ördög, aki ellen a legnehezebb harcolnunk, mivel itt látható természet küzd a láthatatlannal. Ebben a harcban a fegyvertárunk Isten teljes vértezete, az igazságszeretet, a megigazulás, a béke evangéliuma, a hit, a türelem és az imádság (Ef 6,11-18), amelyet Krisztus és az Egyház parancsolatainak megtartásával nyerhetünk el, ha az erények igaz kincseinek megszerzésére törekszünk.

A világi aszkézis kulcsa tehát az, ha képességeinkhez mérten szüntelenül küzdünk, bízva Istenben és Menyasszonyában, az Egyházban, és nem önmagunkban. Más szóval, teljesen, fenntartások nélkül Krisztus követése mellett kell elköteleznünk magunkat. Mi más lehet ezen kívül egy szerzetes célja? A két hivatás közti különbség nem a célban, hanem az annak elérése érdekében alkalmazott módszerben van. Az Atya házában sok hely van – elegendő mind a családi otthonban, mind a szerzetesi cellákban élők számára.

Forrás: Again, Vol. 18., No. 4 (1995 December) Ford.: Utry Gergely
(1) A “családi élet” kifejezés e cikkben nem zárja ki az egyedülálló szülőket sem. Minden világi ortodox keresztény – ideális esetben – egy család részének tekinthető, akár vérszerinti rokonokból, akár hittestvérekből áll az.

(2) Magyarul megjelent: Hitvalló Szent Maximos: Fejezetek a szeretetről, Paulus Hungarus – Kairosz, 1998. [ford. megj.]

(Vincent Rossi ortodox teológus és az aikeni (South Carolina) Rose Hill College-en patrisztikus és bizánci teológiai előadó, számos könyv és újságcikk szerzője, a Antiókhiai Egyház Észak-Amerikai Ortodox Érsekségének tagja)