Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus nagyon gyakran példázatokban fedte fel az élet és Isten Országának legrejtettebb titkait. A mai Szent Liturgián, kedves testvéreim, az Üdvözítő egyik ilyen példabeszédét hallottuk. „Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont.” (Lk 15,11-12). Egy bizonyos idő múlva a kisebbik fiú fogta a vagyonát és elment egy távoli országba. Ott erkölcstelen életet élve elszórta mindazt, amit az apjától kapott, majd rettenetes szegénységbe esett, mert miután „elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen megtöltötte volna a gyomrát akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.” (Lk 15,14-19). Amikor pedig a fiatalabb fiú közeledett az atyai ház felé, az atya, aki már messziről felismerte fia alakját, elébe futott, és amint Lukács apostol és evangélista mondja, „nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk!” (Lk 15,20-23). Amikor az idősebb fiú, visszatérve a mezei munkából, meglátta, hogy a házban valami nem mindennapi történik – a házban tartózkodó összes ember szívét különleges öröm tölti el – kérdezősködni kezdett, hogy mi történt, és azt a választ kapta, hogy az öccse tért vissza a távoli országból. Akkor az idősebb fiú szemrehányással és megbántott szívvel ezekkel a szavakkal fordul atyjához: „Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal.” Az atya pedig ezt válaszolja neki: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” (Lk 15,31.32).
Nem véletlen, kedves testvéreim, hogy éppen ezt a példázatot, amelyet úgy ismerünk, mint „A tékozló fiúról szóló példabeszéd”, halljuk a mai vasárnapon, a Nagyböjt előestéjén. Ezzel a példázattal Szent Egyházunk a bűnbánatra tanít bennünket. Isten az embert nagyon gazdagnak teremtette, és ezen nincs is mit csodálkoznunk. Igen, bár nincsenek legelőink, mezőink, megtakarított vagyonunk – gyakran még a legszükségesebbnek is híján vagyunk – ezzel együtt mégis gazdagok vagyunk! Miért? Azért, mert az ember Istentől a legnagyobb ajándékot kapta – szabad akaratot és értelmet, mellyel nem rendelkezik Isten egyetlen más teremtménye sem. Ez alatt most nem az angyali világot értem, hanem a látható világot. És azáltal, hogy szabadok vagyunk, Isten számára nem szolgák vagyunk, hanem az Ő gyermekei. De sokan közülünk életünk bizonyos pontján, ugyanúgy, mint a példázatbeli kisebb fiú, azt mondtuk Istennek: „Atyám, add ki nekem azt, amivel tartozol, én pedig mostantól fogva úgy élek, ahogy akarok. Mi szükségem nekem a Te törvényeidre? Nem akarom magamat megkötni a Te parancsolataiddal. A magam szabályai szerint akarok élni”. Lehetséges, kedves testvéreim, hogy nem fordultunk ilyen szavakkal Istenhez, de vajon azok az általunk véghezvitt cselekedetek nem erről tanúskodnak-e? Hiszen minden bűn, amit elkövetünk, nem más, mint az a bizonyos távoli ország, ahova a bűnös eltávozik, és ez az ország nagyon messze van Istentől, olyannyira, hogy ott már nincs is jelen Isten.
Igen, ott ahol bűn van, Isten nincs jelen! És ha mi azt mondjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, de közben bűnt követünk el, akkor hazudunk, becsapjuk magunkat, és közben megpróbáljuk Istent is becsapni. És akkor semmi valóságos jó nem lesz az életünkben, csak puszta üresség, mert eltávolodunk Istentől, és a végül is rettenetes lelki szegénységbe zuhanunk, mert elveszítjük a józan eszünket. Az az ember, aki Isten nélkül él, esztelenné válik. Emlékezzetek rá, még az Ószövetségben mondja Dávid, a király és zsoltárköltő: „Azt mondta szívében az esztelen: nincs Isten.” (Zsolt 13,1), vagyis csak az esztelen mondhatja azt, hogy nincs Isten. De vajon az az ember, aki bűnt követ el, nem tagadja-e meg Istent? Valaki azt mondhatja erre: „Nem, mi nem tagadjuk meg Istent, nem mondjuk azt, hogy nem létezik! Ma ilyen időket élünk, a világ pedig bűnben leledzik. Én azonban megismétlem, amit mondtam: ha még nyíltan nem is tagadjuk meg Istent, cselekedeteinkkel és bűneinkkel eláruljuk Őt, és elfordulunk Tőle, mint a tékozló fiú, aki elment a távoli országba.
De nemcsak a józan értelmét veszíti el az ember, eltávolodva Istentől, hanem a lelki látását is, mert Isten többé nincs a lelki szemei előtt. És mi tudjuk, hogy csak a szívükben tiszták látják meg az Istent (vö. Mt 5,8). A bűnben leledző ember szíve tisztátalan, ezért nem láthatja Istent, ami azt jelenti, hogy tényleg elveszítette lelki látását, és nagy-nagy nyomorúságba esett. De ha csak az értelmét és lelki látását veszítené el az ember! Elveszíti azonban a hallását is, hiszen nem hallja meg többé, amikor Isten kopogtat a szíve ajtaján. Nem hallja meg többé ezt a kopogtatást, amellyel Isten emlékezteti őt arra, hogy közel van, hogy ott van az ember mellett. A bűnben lévő ember már nem hallja meg a kopogtatást, mert a bűn fölébe kerekedett. De még ez is kevés: az Istentől a bűn távoli országába eltávozott ember az ördög szolgálatába áll. Erről szól a ma felolvasott krisztusi példabeszéd is: „és elszegődött annak a vidéknek egyik lakójához”. Ki ennek az országnak az a bizonyos lakója? Természetesen az ördög. És mit tesz a tékozló fiú? Beáll a béresei közé. Az az ember, aki elmegy a bűn távoli országába, az ördög rabságában van. Nézzétek meg, mi történik az emberrel, aki bűnt követ el. Isten gyermeke volt – micsoda hatalmas tisztesség ez! – de a gyermeki voltot felcserélte, és az ördög rabjává lett. Rettenetes kép! Nem véletlenül beszélek erről ilyen részletesen, kedves testvéreim. Azt szeretném, ha a Nagyböjt küzdelmeibe lépve felfognánk, milyen rettenetesen veszélyeket rejt magában az, ha az Istentől távol lévő országban élünk, amelynek bűn földje a neve, és ahol nem más uralkodik, mint maga a gonosz […].
Vannak még más csodálatos képek is ebben a példabeszédben. Amikor a tékozló fiú Isten jóakaratából rádöbben, hogy nem élhet úgy tovább, ahogyan eddig élt, megérinti őt Isten kegyelme, és ezt mondja: „Útra kelek, elmegyek apámhoz”. A fiú visszatér az atyai házba. És nézzétek: az atya parancsot ad a szolgáknak, hogy vágják le a hízott borjút, és a vigadjanak. Megint két kép: a hízott borjú és a vigasság. A hízott borjúban természetesen okkal fedezhetjük fel a Szent Áldozás szimbólumát, amikor az értünk leölt Bárányból fogyasztunk, aki nem más, mint Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus. A vigasság pedig, amelyet az atya a tékozló, ámde megtért fiának rendez, maga a Szent Liturgia. Van még más kép is ebben a példázatban. Az atya azt mondja a szolgáknak: „Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát”. És ebben is mélységes értelem tárulkozik fel: mindegyikőnk egyszer már megkapta Istentől a tiszta fehér ruhát, amit a keresztségkor öltöttünk magunkra. Azok, akik felnőtt fejjel keresztelkedtek meg, emlékeznek még ezekre a szavakra, amelyek a keresztelőmedencéből kilépve hallunk: „Add meg nékem a fényes öltözetet, aki felöltöd a világosságot mint köntöst”. De ezt a fehér öltözetet beszennyeztük és elhasználtuk. És ha szeretnénk visszatérni Istenhez, meg kell tisztítanunk öltözetünket az őszinte és szívből jövő bűnbánat könnyeivel.
Ahogy látjuk, kedves testvéreim, ez a példabeszéd rólunk, mindannyiunkról szól, és minden embert érint. Itt pedig pontosan meg kell határoznunk, hogy mit is jelent az őszinte bűnbánat. Hiszen mily’ sokszor van, hogy bűnbánatunk csak arra korlátozódik, hogy elmegyünk a templomba gyónni. Odalépünk az analógionhoz, amin ott fekszik a kereszt és az Evangélium, fejünket meghajtjuk, hogy a pap ráteríthesse epitrachilionját, jobb esetben felsoroljuk az összes bűnt, amelyet a gyónás szertartását tartalmazó könyvből írtunk ki – de valóságosan nem gondoltunk át, és nem tartottunk igazi bűnbánatot felettük –, meghallgatjuk a pap feloldozó imáját, és ezzel kész. Mindezek után úgy gondoljuk, hogy megtörtént a bűnbánat. Az Úr kihúzza ezeket a bűnöket a lajstromból, vagyis mi tiszták lettünk. De így van-e valójában? Nem, nincs így. És ha így értelmezzük a bűnbánat szentségét, akkor mélységes és veszélyes tévelygésbe estünk. A bűnbánat nem a bűnök gépies felsorolásból áll, hanem a felettük való mélységes bánkódásból, a könnyekkel teli bocsánatkérésből, a tőlük való elfordulásból, és abból az elhatározásból, hogy soha többet nem ismételjük meg őket. A gyónásnak át kell járnia a lélek és a szív legmélyebb részeit, és szívbeli töredelmet és Isten előtti szégyent kell kiváltania. Nézzétek meg, mi történik a tékozló fiúval. Ott, abban a távoli országban magába szállt, és megértette, hogy csak az atya tud neki segíteni és megmenteni őt a haláltól. Igen, ő mélységesen bűnös, és már nem törekszik a fiúi méltóságra, hanem azzal is beérné, hogy egyszerű béresként térjen vissza atyja házába. Itt mutatkozik meg ennek az embernek az alázatossága: kész arra, hogy a legutolsó legyen, csakhogy az atyával lehessen és ne haljon meg. A valódi bűnbánat éppen annak a felismeréséből fakad, hogy messzire kerültem Istentől, és a „távoli országban” vagyok, ahol a gonosz rabságába kerültem, de nem tudok tovább így élni, és nem is akarok. Egykor a fiúi méltóságot viseltem, most pedig el kell hagynom a bűn országát, és vissza kell térnem a az Atyai házba. Más szavakkal, amikor elfordultam a bűntől, és meggyűlöltem azt, megértettem, hogy minden bűn halálos seb, amit szabad akaratomból magamon ejtek. Hogyha így értelmezem a bűnbánatot, akkor az valóban üdvözítő lesz a számomra. Tartsunk hát bűnbánatot, tegyünk elhatározást, hogy visszatérünk az Atyai házba, a mi Mennyei Atyánkhoz! És nézzétek, hogyan fogadja az atya az ő hazatérő tékozló fiát. Kész arra, hogy visszafogadja őt, dacára a fiú hűtlenségének. Az Úr is ugyanígy kész visszafogadni bennünket, függetlenül attól, hogy milyen bűnt követtünk el, és hogyan – csak legyen meg bennünk az igazi bűnbánat!
[…] A tékozló fiú bűne az erkölcstelen élet, a paráznaság. Tudjuk, hogy ez egyike a legrettenetesebb bűnöknek. Nem véletlen, hogy ez a parabola szerepel a példázatban: még egy ilyen súlyos bűnt elkövető embert is visszafogad az atya, hogy új ruhába öltöztesse, gyűrűt húzzon az ujjára és visszafogadja fiává, és öröm közepette lakomát rendezzen a tiszteletére. Az Egyház számunkra is lakomát rendez minden gyónás után – a Szent Liturgiát. „Együnk és vigadjunk” – hív bennünket a Mennyei Atya. Igen, testvérek, ez az, amin el kell gondolkodnunk, és ez az, amit meg kell tanulnunk ebből a példázatból.
A mai Liturgián hallottuk a Tékozló fiú vasárnapja kondákionjának (énekének) csodálatos szavait. Jó volna, ha ezek a szavak imádságunkká, Istenhez intézett szavainkká válnának: „Az atyai dicsőségtől elpártolva, rosszban szórtam széjjel a Tőled vett gazdagságot; ezért a tékozló hangján így kiáltok Hozzád: Vétkeztem Előtted, óh könyörületes Atyám; fogadj be engem, a megtérőt, és tégy engem béreseid egyikévé!” Adja Isten, kedves testvéreim, hogy bűnbánatunkban ezekkel a szavakkal forduljunk Istenhez: „Óh könyörületes Atyám, fogadj be engem, a megtérőt, és tégy engem béreseid egyikévé.” És ma, amikor még csak készülünk arra, hogy belépjünk a Nagyböjt időszakába, mindannyian idézzük fel emlékezetünkben Egyházunk egy másik tanítását is. Krisztus előtt 587-ben a babiloniak fogságba vetették a zsidókat, akik ott, messze a hazától, Babilon folyóinl, keservesen sírtak. Mi is fogságban vagyunk, saját bűneink fogságában. Mi is sírjunk hát keservesen bűneink miatt, azzal az őszinte szándékkal és elhatározással, hogy visszatérünk az Atyai házba. És higgyetek és legyetek bizonyosak benne, hogyha bűnbánattal térünk vissza a Mennyei Atyához, akkor nem béresei, hanem gyermekeivé leszünk, mert az Úr szeret bennünket, és mindannyiunk Atyja.
Ez az, amit a mai napon újra meg újra megismételt nekünk Krisztus Szent Ortodox Egyháza. Ámin.
2002
(A Nyikolszkij Blagovest c. internetes honlapon megjelent homilia rövidített és szerkesztett változata)